Tavaszváró képriport
Idén lassan érkezik hozzánk a tavasz. Már mocorognánk, élednénk, de úgy tűnik, még nem lehet. A korlátozások értelmében március 8-tól két hétre bezár az ország. Akármi is jön ezután, a madarak újra dalolnak majd, a virágok ki fognak bújni a földből, és felmelegíti majd gémberedett tagjainkat a napsugár. Oscar Wilde meséjével várjuk együtt a szebb időket. Beliczay László képriportja.
Oscar Wilde: Az önző óriás
Iskolából jövet minden délután bementek a gyerekek játszani az óriás kertjébe.
Szép, nagy kert volt, gyenge zöld fű borította. S a fű között, mint a csillagok, itt is, ott is, gyönyörű virágok nyíltak, és volt a kertben tizenkét őszibarackfa is, amelyek tavasszal rózsás, gyöngyös virágdíszbe borultak, ősszel meg súlyosan ült rajtuk az érett gyümölcs. A fákon madarak tanyáztak, és olyan édesen énekeltek, hogy a gyerekek abba-abbahagyták a játékot, és az énekre figyeltek.
– Milyen jó itt! – kiáltották egymásnak.
Egy nap aztán hazaért az óriás. Barátjánál volt látogatóban, a cornwalli óriásnál, és hét esztendeig időzött nála. De hogy letelt a hét év, s ő elmondta már minden mondanivalóját, hiszen a szó belőle se áradt parttalan, elhatározta, hogy hazatér kastélyába. Amikor megérkezett, látta, hogy a kertben gyerekek játszanak.
– Mit csináltok ti itt? – kiáltott rájuk durva, nagy hangon, és a gyerekek elszaladtak.
– Az én kertem az én kertem – mondta az óriás –, ezt mindenki beláthatja, és én nem engedem, hogy kívülem bárki is játsszék benne.
Magas fallal vette hát körül, és kiakasztott egy táblát: A KERTBE LÉPNI SZIGORÚAN TILOS!
Igen-igen önző óriás volt.
Szegény gyerekeknek most már nem volt hol játszaniuk. Próbáltak ugyan játszani az országúton, de az országút nagyon poros volt, tele éles kövekkel, sehogyan se tudták megszokni. Így aztán iskola után rendesen a magas falat kerülgették, és a túloldali szép kertről beszélgettek.
– Milyen jó is volt odabent – mondogatták.
Aztán megjött a tavasz, s az egész vidék telis-teli lett apró bimbókkal és kicsi madarakkal. Csupán az önző óriás kertjében maradt meg a tél. A madarak, nem lelvén a gyerekeket, nem énekeltek benne, és a fák is elfelejtettek virágozni. Egyszer egy szép virágszál mégis kidugta fejét a fűből, de amikor megpillantotta a tiltó táblát, annyira megsajnálta a gyerekeket, hogy visszabújt a mélybe, és aludt tovább. Nem érezte ott magát jól senki, csak a hó meg a fagy.
– A tavasz megfeledkezett erről a kertről – kiáltották –, így hát itt élünk majd egész éven át. (…)
Egy reggel az óriás ébren feküdt az ágyában, amikor egyszerre csak valami gyönyörűséges zenét hallott. Olyan édesen szólott, hogy azt gondolta, bizonyára a király zenészei vonulnak arra. Pedig valójában csak egy kis kenderike fütyörészett az ablak előtt, de az óriás olyan régen nem hallott a kertjében madárfüttyöt, hogy most úgy tetszett neki, ez a leggyönyörűbb muzsika a világon. És egyszerre csak a jégeső abbahagyta táncát a feje fölött, az északi szél se süvített többé, és a nyitott ablakon át gyönyörűséges illat szállt be hozzá.
– Azt hiszem, megjött végre a tavasz – mondta az óriás, és kiugrott az ágyból, és körülnézett.
És ugyan mit látott?
Bizony, csodálatos dolgokat. A fal egy kis hasadékán át bemásztak a gyerekek, és most odafenn ültek a fák ágai közt. Amerre csak nézett, mindegyik fán egy kisgyerek. És a fák, örömükben, hogy a gyerekek visszatértek, egyszeriben kivirultak, és gyengéden lengették ágaikat a gyerekek feje fölött. Madarak repkedtek körülöttük, és boldogan csicseregtek, és a virágok kidugták fejüket a zöld fűből, és mosolyogtak. Bizony, gyönyörűség volt nézni. Csupán az egyik sarokban volt még mindig tél. Legtávolabbi zuga volt a kertnek, és egy kisfiú állt benne. Olyan kicsi volt, hogy nem érte el a fa alsó ágait, és csak kerülgette, kerülgette, és keservesen sírt. A szegény fát pedig még egyre jég és hó fedte, és az északi szél zúgott, süvített körülötte. – Kapaszkodj fel, fiacskám – biztatta rá a fa, és lehajtotta ágait, amilyen alacsonyra csak tudta, de a fiúcska nagyon is kicsi volt.
És az óriás szíve ellágyult, amint kitekintett.
– Mennyire önző voltam – mondta. – Most már tudom, miért nem akart eljönni ide a tavasz. Fölteszem ezt a szegény kisfiút a fa tetejére, és azután lerontom a falat, hadd játszanak örökkön-örökké a kertemben a gyerekek.
És bizony, nagyon-nagyon bánta, amit tett. (…)
– Legyen a tiétek ez a kert, gyermekeim – mondta az óriás, és fogott egy hatalmas fejszét, és lerontotta a falat. És amikor az emberek déli tizenkét órakor piacra mentek, ott lelték az óriást: játszadozott a gyerekekkel a leggyönyörűbb kertben, amelyet valaha látott a világ.
