Így farsangolnak Székelyföldön – Beliczay László képriportja
Maskarába bújva, énekelve, hangoskodva űzték el a telet hamvazószerdán az alsósófalviak, hagyományosan ez az utolsó farsangbúcsúztató esemény Székelyföldön.
Torkos csütörtökön elfogyott minden gazdagon elkészített ízes fogás, az utolsó darab sonka, az utolsó fánk is, ami a lakodalmak és mulatozások időszakából megmaradt: jöhet a tavasz és a negyvennapos böjt.
Száz éve vált hagyománnyá Sóvidéken a farsangtemetés, Alsósófalván, mint minden évben, idén is két rúdra fektetve hordozták végig a település utcáin Ilyést, a telet szimbolizáló szalmabábut. A farsang farkának megünnepléséhez szükséges kellékek előkészítése az asszonyok dolga, hetekkel korábban összejönnek egy-egy háznál, hagymából koszorút, aszalt szilvából láncot fűznek, gatyát-inget varrnak Ilyésnek, és esténként „virrasztanak”, kikapcsolódnak a „ravatalozó” mellett.
A farsangtemetést általában átmulatott éjszaka előzi meg, idén viszont senki nem volt mámoros hamvazószerdán, nem szegtek tilalmat a farsangozók, nem a kocsmákból, bálokból, házibulikból indult körútra a gyásznép. A maszkurások (maskarások) hagyományosan zenészekkel, kereplőkkel, lábasfedőkkel keltik a zajt, így toborozva a falutársakat. Idén legalább százötven fős bolondozó, zajos tömeggé duzzadt a temetési menet, pedig a szervezők kikötötték, járványidőben kizárólag a falubeliek vehetnek részt a farsangbúcsúztatón. Több portánál is megálltak, hangos jajgatással, rigmusokkal siratták Ilyést, a tort minden háznál megejtették, falatozott, koccintott a gyásznép a gazdagon terített asztaloknál.
A halottvivőket mindig gyásznép kíséri, a siratóasszonyok, a maszkurák és természetesen a pap is Ilyést búcsúztatja, „nem volt ő rossz ember, csak italos”. Rigmusokkal kíséri utolsó útjára Ilyést a jajveszékelő feleség, a rokon, a csúfolódó szomszédasszonyok serege: „Jaj, Ilyés komám, mér hagytál itt? Mér haltál meg? Mér hagytál itt? Ki dugja bé ezután a csepegő likakot...”, de inkább szabadulnának már Ilyéstől, vagyis a telet már nem kívánja vissza senki: „Vigyék, de ne a kerten, mert felmászik a karóra, visszajön a nyakamra.” A parodisztikus siratás forgatókönyvét senkinek nem kell betanítani, a gyerekek belenevelődnek a szerepekbe.
Minden évben más-más csoport temeti a farsangot, de az összeszokott társaságok évekig is megmaradhatnak ugyanabban a szerepben, a kivételesen jól sikerült kifigurázókat évtizedekig emlegetik a falubeliek. A múlt századelőn még minden alakoskodó álarcot viselt vagy párnahuzatot húzott a fejébe, napjainkra csak az arckormozás, a szakáll- és bajuszragasztás maradt meg, de Ilyés feleségét még mindig férfi játssza, az özvegynek kötelezően fej- és hárászkendőt kell viselnie.
A maszkurák kereszt alakú rudakra kötözve, temetési zászlóként lengetik a böjtöt beharangozó hagymakoszorúkat, s ha már Ilyés csak savanyú káposztát hagyott az utókorra, botok végére szúrva ezt kínálgatják a szájtátóknak. A siratójelenetek előtt és után a maszkurák hamuval szórják be a járókelőket, megtáncoltatják a bámészkodókat, bekormozzák egymás arcát.
Ahogyan a román rendszerváltás évében a maszkurások között megjelent a kivégzett diktátort idéző suszter, úgy idén nem maradhatott el a vírusbiztos védőzubbonyt viselők hada, és bár nekik sem sikerült megmenteniük a megfertőződött Ilyést, a közönség viszont jól szórakozhatott a hatóságok járványügyi intézkedéseinek paródiáján.
Régen is, ma is akadt olyan, aki nézőként sem vett részt a játékban, szomorúpéntekeknek nevezi őket a falu. Az értelmiségiek hajdanán is részt vettek a farsangbúcsúztatón, napjainkban pedig egyre több szervezői feladatot vállalnak magukra. Tél és tavasz szimbolikus küzdelmében a tavasz nyer, s ha „etőt a farsang”, Ilyésnek el kell tűnnie. A szalmatölteléket a falu központjában rázzák ki Ilyés gatyájából, elégetik, és ezután már a muzsikusoké, a táncé a főszerep, a mulatozás pedig a házaknál folytatódik.
