Különleges pedagógusnap: tanárok és szülők előtt tisztelgünk
Különleges időszakot hagytunk magunk mögött. A digitális oktatás mélyvízébe ugrottunk fejest. Pedagógusok, szülők, informatikusok egymást támogatva hoztak létre olyasvalamit, ami korábban legfeljebb, ha csírájában létezett minálunk. A szülők tanárrá váltak néhány nehéz hétre, s így ezen a pedagógusnapon most őket is köszöntenünk kell. Ám, hogy ez az átváltozás nem volt minden előzmény nélküli, arról Szurmai János vallomása tanúskodik.
Emlékszem, hatéves koromban sok minden érdekelt, de leginkább békafogó mester szerettem volna lenni. Édesapám, aki mérnökemberként mindennél többre tartotta a precizitást és a szép külalakot, látszólag nem ellenezte a döntésemet, de ragaszkodott hozzá, hogy előbb tanuljak meg rendesen rajzolni.
Rajzolni ugyanis nem tudtam, ezért aztán utáltam is, de apám elmagyarázta, ha egy éven keresztül minden héten lemásolok egy képet Janikovszky Éva valamelyik könyvéből, akkor igenis szépen fogok fejlődni. Édesanyám, aki mindig is lázadó szellem volt, természetesen már a második héttől kezdve titokban átvette ezt a feladatot. Apámnak pedig végül igaza lett: anyu az év végére sokat fejlődött…
Amikor kiderült a csalás, abból azért komoly veszekedés kerekedett, napokig nem beszéltek egymással, végül nagypapának kellett átjönni kibékíteni őket.
Anyámra persze továbbra is számíthattam. Nemsokára egy alsósoknak szervezett központi irodalomversenyen kellett helytállnom, illetve helytállnia. Valami csapatverseny zajlott, minden héten postán jöttek a kérdések, vasárnap meg kellett hallgatni egy rádiójátékot, aztán összeülni a gyerekeknek és megoldani a feladatokat. Az osztályfőnök a versenyre a mi őrsünket jelölte, ők meg engem, hogy oldjam meg valahogy, őket nem érdekli, hogyan. Így került anyu tizenkét héten át, minden vasárnap délelőtt 9:35-től másfél órára a rádió elé.
Apám, persze rosszallóan nézte az egészet, de az ő erkölcsi fölénye is eloszlott, amikor egy túlbuzgó tanárunk által ugyancsak kötelezően előírt levelező matematika versenyre –, hogy mégse maradjon szégyenben a család – helyettem küldte be a feladatokat. Az év végén, amikor a két diplomájával az ötödikesek között a megyei fordulóban hetedik lett, rájöttem, hogy az első húszban valószínűleg mindenki helyett az apja dolgozott.
Az ember könnyen megfeledkezik az efféle kalandokról. Besorolja a szülői támogatás százezernyi aprósága közé, mígnem egy napon legnagyobb gyereke haza nem állít egy otthoni feladattal, amelynek megoldása valami titokzatos erő – a szülő, a gyerek és a pedagógus mágikus háromszögében működő telepátia – révén a szülő dolga lesz.
Négygyerekes apukaként az elmúlt évtizedben viszonylag sok házi dolgozatot, fogalmazást és olvasónaplót írtam, természetesen utódaim nevében. A dolognak azért vannak nehézségei, az ember például nehezen fegyelmezi magát, amikor évtizedes úsjágírói gyakorlattal a háta mögött azt kell olvasni az ötödikes fia fogalmazásához biggyesztett szöveges értékelésben, hogy „a cím, amit adtál, sajnos, nagyon gyenge”, de hát ilyen a szellemírók sorsa, nincs kinek panaszkodni, s a Hallgatás Törvényét épp úgy tilos megtörni, mint a nápolyi Camorrában, ha meg akarod védeni a családodat.
Hogy miért állok most mégis elő sötét titkainkkal? Mert az elmúlt hónapokban digitális fények világították meg a szülő-diák-tanár triász együttműködését, s ha akarnánk sem tudnánk immár letagadni: igen, mi írtuk meg a dolgozatot, számoltuk ki az egyenletet, rajzoltuk le a tavaszi erdőt…
Viszont – s ez mindeneken túl fontos – tulajdonképpen élveztük. Egy kicsit gyerekké lehettünk, megértettük, amit annak idején Gizi néni nem tudott elmagyarázni, fiam padtársának szüleihez is közelebb kerültünk, amikor egy-egy fogósabb példa kapcsán össze kellett telefonálnunk. A digitális oktatás nehéz hónapjai alatt barátságok születtek, megértések teremtek, tudások kerültek a fejekbe. Pontosan úgy, ahogy az iskolában történik. Hogy mindez most nem annyira a gyerekekkel, sokkal inkább a szülőkkel esett meg, az egyáltalán nem csökkenti a pedagógiai siker értékét. Van barátom, akinek gyermekét ugyanaz a tanár oktatja, aki barátomat terelgette az érettségi felé. Ha nem akkor, hát most, húsz évvel később átment a másodfokú egyenlet megoldóképlete. Végül is a hazai közoktatás jó negyed évezredes történet (Ratio Educationis – 1777. Látja, Tanár úr, ezt is tudom!), s várhatóan a következő évszázadokban is velünk marad. Ilyen perspektívából nézve pedig szinte teljesen mindegy, hogy egy-egy család tagjai mikor értik meg a tananyagot.
Hogy gyermekeink mennyit tanultak az elmúlt hónapokban, azt nem tudom, de mi, szülők igen-igen sokat. Egyebek mellett megtanultuk azt is, milyen tanárnak lenni.
Tanárnő! Tanár úr! Szülőkből lett alkalmi pedagógustársak! Köszönjük!
