Matt. Kaszparov a fejét fogja
„Harminc éven belül meglesznek a technológiai eszközeink az emberfeletti intelligencia létrehozásához. Nem sokkal ezután az emberiség kora véget ér.”
(Vernor Vinge: Technológiai szingularitás, 1993).
Az első pofont 1997-ben kaptuk, a Deep Blue-tól. A program egy szabályos, hat játszmás páros mérkőzésen 3,5:2,5-re legyőzte Garry Kaszparovot, a sakkozás akkori világbajnokát. Mivel Presser Gábor munkássága nyomán közismert tény, hogy „az első pofon a legnagyobb”, a többit lassan tényleg megszoktuk.
Minek pont sakkozásban megküzdeni a géppel, amikor már rég nem versenyzünk vele futásban, repülésben és erőemelésben meg pláne (lásd még: lépegető exkavátor)? Hogy szárnyaljunk túl valakit/valamit/valakit elemzésben, aminek/akinek ekkora memóriája van? A kérdést ezzel apránként le is vehettük a napirendről. Mondjuk, az azért egy gyomros volt, amikor jó pár év múlva a sakkozásnál szinttel mélyebb gondolkodást idéző góban is a gép győzött, de erre igazán már fel sem szisszentünk.
A következő történelmi pillanat 2017. december 6-án kora délután jött el. Ekkor kapcsolták ki Alpha Zérót.
Alpha Zéro, ez a mesterséges intelligencia, ekkor már korábban elképzelhetetlen szinten sakkozott. Ezzel a helyzettel kapcsolatban két komoly gondunk lehet. Először is: Alpha Zero az emberiség évezredek óta gyűjtögetett tudását mindössze négy óra alatt haladta meg. Nagyjából reggel kilenckor kapcsolták be, s valamikor ebéd után állították le. Másodszor: Alpha Zero nem speciális sakkprogram. Ez a játék csupán ürügy volt a tanulási képességeinek a tesztelésére!
A legnagyobb különbséget azonban az jelentette, hogy míg a korábbi programoknál a siker kulcsát a gigantikus mennyiségű bevitt adat elemzése jelentette, az Alpha Zero teljesen más alapokon működik. Csak a szabályokat kapta meg, aztán hagyták, hadd játsszon önmaga ellen. Ezt hívják mélytanulásnak.
Ebből kerekedett az a helyzet, hogy a világ legjobb nagymesterei hónapokon át elemezték a lépéseit a legnagyobb fejcsóválás és hümmögés közepette, s csupán Polgár Judit érzett némi elégtételt, mert annyi bizonyos, hogy a gép, még mielőtt végleg átlépett volna egy emberi ésszel már felfoghatatlan dimenzióba, valami hasonlóan őrült és vagány támadásokat kezdett vezetni, mint amik Judit játszmáit jellemezték.
Nos, szingularitásnak nevezzük, illetve Vernor Vinge nevezi annak azt a pontot, amitől kezdve a technológiai fejlődés olyan ütemben felgyorsul, hogy már nem lehet érvényes jóslatokat tenni a jövővel, a társadalommal, az emberi civilizációval kapcsolatban.
Ki gondolta volna január elsején dél tájban, miután az előző éjszakai pezsgőzés után enyhe émelygéssel felébredt, hogy három hónap múlva az egész világunk minden eresztékében recsegni és ropogni fog, füstöt és gőzt okád, mint a gőzmozdony, amit őrült vészfékezéssel próbál a halálra vált fűtő leállítani, mielőtt a partizánok által felrobbantott völgyhíd szakadékéba zuhan?
Ki tudja megmondani, milyen mély társadalmi változások várnak ránk, akár már a következő hónapokban?
A fejlődés, a változás megjósolhatatlan.
Alpha Zero cirka egy délelőttnyi mélytanulással lenullázta az emberiség egyik szellemi csúcsteljesítményét, csak úgy, „gyakorlatozási célzattal”.
Milyen kérdésekre tudják azóta azok az emberek a választ, akik a programot irányítják?
Mit mondanak el nekünk ebből?
Azon a december 6-án, kora délután az emberiség szépen, csendben, szinte feltűnés nélkül belépett a szingularitás korába.
