Trianon-emlékmű a Nógrád megyei Szécsényben 2015. június 6-án

Magunk revíziója

Minden magyarnak van egy Trianon-antológiája. Még akkor is, ha nem tud róla. Trianon-életproblémáinkról nyit vitát Gyurgyák János tanulmánya.

Az elmúlt száz esztendőből szövegek, művek szólítják meg, vagy hagyják hidegen, az elmúlt száz esztendő magyar irodalma (és gondolati-eszmei alkotásegésze) a Trianon-traumából indul ki, esetleg oda tér vissza. Ahogy Európában még az ateista is keresztény, úgy nincs olyan magyar, legyen mégoly világpolgár is, akit ne érintene valamilyen formában a száz évvel ezelőtti békediktátum.

Ez a háromkötetes antológia két szerkesztő műve: Kosztolányi Dezső egy évszázaddal ezelőtt, Gyurgyák János a centenárium alkalmából válogatta-szerkesztette össze a saját magyar valóját. Sajátot mondok, mert Trianon nem tudományos kérdés, vagy nem csak az. Magyarként nehéz, ha nem lehetetlen objektíven viszonyulni hozzá. Wittgenstein mondja, hogy ha minden tudományos kérdésre választ adtunk, akkor az életproblémáinkat még csak nem is érintettük.

Trianon a mi életproblémánk.

És hogy mennyire terhelt az élet minden árnyalatával, vesződségével és többértelműségével, arról Gyurgyák János is beszél a most közreadandó utószavában.

Ezért is tesszük közzé. Nem tudom, hogy Gyurgyáknak igaza van-e. És abban is bizonytalan vagyok, hogy nekem igazam van-e akkor, amikor vitatom az ő megállapításainak egy részét. De abban reménykedem, hogy ha elindul egy vita, bölcsebbekké válhatunk. Viszont bármiféle értelmes vita alapfeltétele, hogy legyen egy közös premisszánk.

Minden magyarnak van egy Trianon-antológiája. Az öné miről szól?

Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója

Trianon-dilemmáink

 

Mert nincs tagadás, hogy valahol több képzeleti tehetség, de egyszersmind több nyavalygó képzelet is létezzék, mint magát szünet nélküli álmokban hintázni szerető Hunniában.
Gróf Széchenyi István

Iszonyú elgondolni, hogy a magyarság ezt a földet elvesztette. […] Erdély vizsga volt, s az, hogy nem tudtuk megtartani: levizsgázás, mert Erdélyt nem úgy vették el tőlünk.
Németh László

Számomra Trianon trauma volt, fél életen át kínlódtam vele. Már nem az. Az igazi trauma számomra nem az a Magyarország, ami elveszett – a történelmi –, hanem az, amely megmaradt.
Márai Sándor

Bár Széchenyinek a magát álmokba ringató Magyarországgal kapcsolatban alapvetően igaza van, de – és erre éppen az ő álmai, tettei jelentik a legjobb példát – a fontos dolgok gyakran álmokkal, ábrándos elképzelésekkel és megvalósíthatatlannak látszó nagy tervekkel indulnak. Kissé naiv módon magam is azt gondoltam, hogy pontosan száz évvel az után, hogy Benárd Ágost és Drasche-Lázár Alfréd kézjegyükkel látták el a trianoni békeszerződés szövegét, lehet olyan antológiát összeállítani, amelyben megjelenik száz év magyar politikai és irodalmi elitjének színe-java.[1] Teljesen függetlenül attól, hogy a szerzők milyen világnézeti-ideológiai álláspontot képviselnek, milyen társadalmi rétegből származnak, milyen vallást gyakorolnak, és végül, de nem utolsósorban attól, hogy ezek a politikusok, publicisták és értelmiségiek milyen politikai rendszerhez adták a nevüket. Döntésem elvi kérdést érintett: a 20. század több mint egy tucat, gyakran egymással élesen szemben álló politikai-társadalmi rendszerét ma már szinte kivétel nélkül kritikusan ítélem meg, de bemutatásuknál a teljes spektrumra kellett törekednem.[2] A történeti múlttal ugyanis sok mindent lehet kezdeni, lehet kutatni-feltárni, lehet értelmezni, de lehet félremagyarázni, elhallgatni is, és ami a leggyakoribb eset nálunk: lehet politikai célból, rendszererősítő okokból, önigazolásul felhasználni vagy egyenesen kihasználni. Egyet azonban bizonyosan nem tudunk vele tenni: nem tudjuk meg nem történtté varázsolni, és ma már sajnálatosan nem tudunk rajta változtatni. Ha az a szentencia igaz, márpedig szerintem igaz, hogy a jövő fontosabb, mint a múlt, akkor a 20. századi rossz tradíciókat Magyarországnak valahogyan maga mögött kellene hagynia. Már a 21. század nagy problémáival, a klímaváltozással, a digitalizációval, a robotizációval, a mesterséges intelligenciával, valamint mindezek gazdasági-szociális következményeivel, leginkább a társadalmi közép kiürülésével, a jövedelmi olló elképesztő méretű szétnyílásával kellene foglalkoznunk. A túllépés azonban nem megy anélkül, hogy ne szembesítenénk az eltérő elképzeléseket, az egymástól gyakran homlokegyenest eltérő felfogásokat, beleértve a múlt században Magyarországon ugyancsak virágzó szélsőjobboldali és szélsőbaloldali nézeteket is. Sokan úgy gondolják, hogy a szembesülés vagy szembesítés egyben elfogadást vagy felmentést jelent. Ez azonban sokak által vallott nagy-nagy tévedés! Mind a válogatással, mind pedig az utószóval az volt a fő célom, hogy régi-új problémákat vessek fel, továbbgondolkodásra sarkalljam az ezzel foglalkozókat, és végül a magam szerény eszközeivel talán a megoldást is elősegítsem. Következtetéseim többéves kutatásaimra alapozódnak, valamint arra az 1000 oldalra, ami bekerült a könyvbe, és a másik 1000-re, ami kimaradt.

Úgy gondoltam tehát, hogy Trianon, annak számos következménye, a trianoni életérzés így száz év távlatából ma már a magyar múlt részévé vált, visszahozhatatlanul oda került a nemzeti történelemben és emlékezetben, ahol Muhi, Mohács, Nagymajtény és Világos van. A kötet összeállításakor azonban a saját bőrömön kellett megtapasztalnom, hogy ez mennyire nincs így. Trianon még ma is kitüntetett terepe a politikai, értelmiségi és ideológiai háborúnak, amit botor módon és önpusztítóan immár egy évszázada vívunk. Kérdés továbbá, hogy míg az előzőekből így-úgy kilábaltunk, ebből ki tudunk-e valaha gyógyulni? Eddig úgy véltem, hogy csak két olyan kérdéskör van, amelyen nem tudunk túllendülni, amely újra és újra, más és más alakban végletesen megosztja elitünket és közvéleményünket. Egyrészt a honnan jöttünk, hova tartozunk, hová is igyekszünk kérdése: Nyugat vagy Kelet, Európa vagy nem Európa?[3] Ezen túl – szinte hihetetlen, hogy ez megtörtént egy évezreddel Szent István országalapító tette után és nem mellesleg „Mária országában” – néhányan már a pogány tradíciókkal is kokettálnak. De nem tudunk túllépni egy másik traumánkon sem, és ezt is volt szerencsém a saját bőrömön megtapasztalni: a „zsidókérdésről”, továbbá a holokausztban való magyar részvételről, a vészkorszakról beszélek, arról a problémáról, amely ezernyi szállal kötődik a „ki a magyar”, „mi a magyar” kérdéséhez, illetve a politikai baloldal–jobboldal megosztottsághoz.[4] S itt van harmadik problémának Trianon kérdése is, amely szintén kibogozhatatlanul kapcsolódik a legújabb kori magyar történelemhez, a magyar nacionalizmushoz, az egységes vagy széttöredezett nemzet kérdéséhez. Ez a probléma általában az előző kettővel együtt jár, és végeredményben élesen megosztja a magyar politikai-értelmiségi elitet és részben a közvéleményt, továbberősítve a szekértábor-logikát. A probléma lényege tehát nem az, hogy a fenti három kérdésről másként gondolkodunk, hanem az, hogy mindezek összekapcsolódnak, és alárendelődnek két, egymástól mereven elváló csoportidentitásnak. Még egyszer és nyomatékosan: nem az „egy cél és egy akarat” ideájáról van szó, nem a vélemények pluralizmusa a probléma, hanem az, hogy a fenti viták (és még néhány, ezeknél kisebb jelentőségű kérdés) lényegében mindig egy törésvonal mentén kristályosodnak ki. Ez a törésvonal – miközben Trianon után a legnagyobb félelmünk ez lehetett volna – nema maradék magyarok és az elcsatoltak között húzódik,[5] hanem ma már ott is a „két Magyarország” valósága az uralkodó törésvonal. Magyar az, akinek fáj Trianon– ez a Patrubány Miklóstól származó mondás pontosan mutatja a dolog mélységét és egyben fenti kijelentésem igazságát. Még a nyelvi formulák használata is tükrözi ezt a kettéosztottságot. Nem mindegy ugyanis, hogy valaki trianoni békeszerződésről vagy békediktátumról beszél, mint ahogy az sem, hogy Magyarország széteséséről vagy szétdarabolásáról. Ezt a mély megosztottságot Trianon kapcsán ezért nem is kezelem dilemmaként, hanem sokkal inkább adottságként, szomorú valóságként. Mint ahogy a „mi történt” kérdését sem sorolom be ma már a dilemmák közé.

Az antológia tartalomjegyzékének egyszerű áttekintése is meggyőzheti az olvasót, hogy – legalábbis intellektuális szinten – két értelmiségi csoport ugyancsak sokat tett a trianoni trauma kezelése ügyében: a magyar költőkről és a történészekről beszélek. A 20. század hetvenes éveitől kezdve immár történészek két generációja aprólékosan feltárta a trianoni békeszerződés, és az azt követő impériumváltás körülményeit, az ahhoz vezető utat, valamint a magyarság szempontjából oly tragikusnak bizonyult béke következményeiről is sokat elmondott. Nem feledkezhetünk el azonban a két világháború közötti történész-jogtörténész nemzedék hozzájárulásáról sem.[6] A történettudomány természetéből fakad, hogy ez egy soha be nem fejeződő folyamat, kutatnivaló ugyanis mindig akad, nem is beszélve a folytonosan változó értelmezésről és átértelmezésről.[7] Az utóbbit két szélsőséges példán érzékeltetve: a harmincas években a hitleri Németország felemelkedése vagy a kilencvenes években a közép- és kelet-európai országok Európai Unióhoz történő csatlakozása más-más megvilágításba helyezte a problémát, és kisebb-nagyobb mértékben megváltoztatta a kérdéshez való viszonyunkat. S hol van az megírva, hogy ez a mostaniaz európai történelem utolsó korszaka, éppen ez lesz a végső pontja? Mindezen okok miatt a történeti tények puszta felsorolása és az irodalomtörténeti példák elemzése helyett a Trianon körüli dilemmákat veszem inkább számba, ahogy az itt és most számomra látszik, és ezek segítségével próbálok meg mondani valami érdemlegeset.

Első dilemma: miért történhetett ez meg?

 

Az alapprobléma a következő: a trianoni döntés, az általunk szentnek és sérthetetlennek gondolt Szent István-i Magyarország felbomlása olyan traumát és ebből következően olyan frusztrációt okozott nekünk, magyaroknak, hogy közvéleményünk jelentős része máig képtelen feldolgozni ezt az eseményt,[8] a kisebbségi és egyre fogyatkozó magyarság pedig naponta szembesül a döntés következményeivel. A kérdés tehát ez: egy évszázadokon keresztül fennálló közép-, majd a kiegyezés után egy európai nagyhatalom részeként, mégpedig meghatározó részeként funkcionáló, erősnek hitt Magyarországból hogyan lett ilyen kicsi, és egyszerre függőségi viszonyban lévő ország, mely kiszolgáltatott egyrészről a világpolitikai változásoknak, másrészről – amit még kevésbé emészt meg a magyar közvélemény – a szomszédos országoknak? Általában – mintegy megnyugtatásunkra – a brit birodalom példáját szokás felhozni, nevezetesen, hogy a briteknek is sok időbe telt, amíg megemésztették saját birodalmuk elvesztését. Csakhogy Magyarország esetében nem távoli afrikai vagy ázsiai gyarmatokról van szó, hanem az „őseink által karddal szerzett országról” – hogy ezt az eleink által sokszor ismételt formulát használjam. Másrészt, több mint hárommillió őshonos magyar került az utódállamokba. Harmadrészt, mi nem hagytuk ott magyar nyelvünket és követésre méltó jogelveinket, ebből ugyanis szinte semmi sem maradt. Nem úgy, mint az angolok esetében. Az általunk közvetített latinitason, néhány valóban pazar gótikus, reneszánsz és barokk épületünkön, kastélyainkon, templomainkon, illetve városszerkezeti elemeken és vasútvonalakon kívül a történelmi Magyarország jelentős részéről, leszámítva a határ menti területeket és a Székelyföldet, szinte úgy tűntünk el, mintha ott se lettünk volna.[9] Persze az is igaz, hogy szomszédaink az elmúlt évszázadban mindent meg is tettek annak érdekében, hogy nyomunk se maradjon (iparosítási tervek, iskoláztatás stb.)!

Ez tehát a fő probléma: identitástudatunk szerves, kitörölhetetlen része volt és maradt a Szent István-i ország; az Erdélyi Fejedelemség országmentése; íróink, költőink egykori szülőhelye; általában az „édes Erdély, a szép, de bánatos tündérország”, a „vadregényes Felvidék”, és a „mi zsíros földű, gazdag Bácskánk és Bánátunk” képzete. Miközben az elvesztett területek nagy részéről – mint ahogy fentebb már említettem, a folyamatosan szűkülő határ menti sávot és Székelyföldet kivéve – szép lassan, de folyamatosan kikopunk vagy kikoptatnak.[10] Hol van már az az optimizmus, amit Lukács György (nem a filozófus Lukács György, hanem a másik, a főispán és politikus!) fogalmazott meg 1921-ben: „A trianoni tragédia mély nyomot hagyott minden magyar lélekben. Későbbi koroknak nem lesz érdektelen megismerni ezt a vérig sértett, kimondhatatlanul szenvedő, de igazságának érzetében a jövőt illetően mégis föltétlen bizakodó magyar lelkületet. […] Vergődik a magyar lélek. De ez nem a csüggetegség vergődése. Hanem a szárnyaló lélek küzdelme az igazságtalanság leigázására törekvő erejével. A küzdelem végeredményben csak a mi javunkra dőlhet el, mert hatalmas fegyvertársunk az igazság! Ellankadnunk azonban egy percre sem szabad.”[11] Még a két világháború között is számosan voltak olyan külföldiek, akik megértették a problémánkat, de ma még a legtájékozottabbak is értetlenül, mindenfajta részvét nélkül tekintenek ránk, ha nem egyenesen beteges nacionalistáknak, folyamatos békebontóknak és bajkeverőknek tartanak bennünket. A legnagyobb veszély, hogy trianoni sérelmeinkkel végzetesen egyedül maradunk! Miért és hogyan alakulhatott ki ez a helyzet?[12] Milyen magyarázatok születtek a miért történt kérdésére az elmúlt egy évszázadban? A félreértések elkerülése végett: a következőkben különböző szintű és mélységű magyarázatok kerülnek egymás mellé, nem tisztán történeti, hanem logikai-didaktikai szempontból.

  1. A millennium káprázata elvakította az ország vezetőit – mondták némelyek. Ennek következtében a millennium és az első világháborút megelőző másfél évtized „ásta meg Magyarország sírját”. A parlamenti pártok nem érzékelték a nemzet igazi problémáit, csupán önmagukkal voltak elfoglalva, végeláthatatlan közjogi vitákat folytattak, és különösen az ún. obstrukciós politika bénította meg az országgyűlés munkáját, elodázva a szükséges reformokat. A pártpolitika uralkodott a nemzet-, gazdaság-, társadalom- és kultúrpolitika fölött. A közösségi érdekeket megelőzte az egyéni és a csoportérdek. „A politika elszabadult a nemzettől, függetlenítette magát, mint Mátyás király után a fekete sereg.” (Herczeg Ferenc)
  2. A magyar politikai elit nem érzékelte azt a veszélyt, amit Jeszenszky Géza az „elveszett presztízs” kifejezéssel illetett, nevezetesen, hogy a nyugati országokban bekövetkezett Magyarország korábbi kedvező képének (alkotmányos állam, szabadság- és vendégszerető nép stb.) gyökeres átalakulása. Nem vette komolyan sem az olyan politikusok, publicisták, mint Henry Wickham Steed vagy Robert Seton-Watson – megengedve: néha valóban túlzó – figyelmeztetéseit, sem egyes cseh, román, szerb politikusok Monarchia-ellenes propagandájának a nyugati közvéleményt átalakító hatását.
  3. A politikai elit illúziókat dédelgetett (az ezeréves Magyarország örökkévalóságában való hit, birodalmi gondolat, 30 milliós magyarság, külpolitikai kalandok), miközben az egyre akutabbá váló nemzetiségi problémát nem érzékelte reális veszélynek vagy azt egyenesen félrekezelte (az 1868-as nemzetiségi törvény be nem tartása vagy továbbfejlesztésének hiánya, a Matica Slovenská betiltása, a Memorandum-per, Apponyi Albert 1907-es oktatási törvénye, csernovai sortűz stb.). Ugyanennek az érvnek ellenkező előjelű, szélsőjobboldali értelmezése: nem lépett fel elég szigorúan és keményen a „hazaáruló” nemzetiségi vezetőkkel szemben. Volt abban valami mélyen tragikus Magyarország számára, hogy nagy valószínűséggel sem az engedékenység, a megértés és a jogkiterjesztés (Ady, Jászi), sem pedig a hajlíthatatlan keménység (Tisza István) nem tudta volna a történelmi országot megmenteni.[13]
  4. Az elit túlértékelte a „Magyarország mint a Nyugat védőbástyája” (a keleti „barbárság”, az oroszok, a pánszlávizmus, a „balkáni káosz” stb. ellen) toposzának jelentőségét, illetve 20. századi relevanciáját. Ugyancsak tévedtek a „magyar kultúrfölény”, „a magyarság hivatása”, „a magyarság civilizatorikus küldetése a Kárpát-medencében”, illetve „a magyarság mint az egyetlen államalkotó tényező a Kárpát-medencében” (gróf Apponyi Albert és sokan mások) tételek állandóságának hitében, különösen ezen elképzelések 20. századi érvényességét és használhatóságát illetően.
  5. Sokan az okokat a magyarság nemzetkarakterológiájábankeresték. Némely régi, a nemesi nemzetet jellemző vonások (mint amilyen a büszkeség, a virtus, a harciasság stb.) elvesztésének tudták be a kudarcot. Míg mások a Széchenyi István által ostorozott nemzeti tulajdonságokat – szalmaláng, önáltatás, közrestség, keleti tunyaság, irigység, furkálódás, dölyf, uralomvágy stb. – emelték ki (mint például Szekfű Gyula).
  6. Mindenért a felelőtlen függetlenségi, „kismagyar” álláspontot képviselő politikusokat okolták, akik nem ismerték fel azt az egyszerű igazságot, hogy Nagy-Magyarország létét csupán az Osztrák–Magyar Monarchia – „nagymagyar” koncepció – biztosíthatja. Így aknamunkájuknak köszönhetően a Monarchia, és benne Magyarország nem tudott a valós – például katonai – kérdésekre koncentrálni (lásd ismét csak Szekfűt).
  7. Az ország szétbomlásának mélyebben fekvő okai a meghasonlott magyar lélekben keresendők. A kuruc–labanc, a negyvennyolcas–hatvanhetes megosztottság, a két tábor vagy párt egymást kölcsönösen hazaárulónak tartó álláspontja szükségszerűen vezetett a bukáshoz. Míg mi – úgymond – egymást nyúztuk és ütöttük, a román, szerb és szlovák politikai elit nagy része csendben, tudatosan készült a leszámolásra.
  8. A magyar politikai nemzet francia ihletettségű koncepciója, amely szerint Magyarország összes honpolgára, politikai tekintetben egy nemzetet képez, azaz az „oszthatatlan és egységes magyar nemzetet, melynek a hon minden polgára, bármely nemzetiséghez tartozzék is, egyenjogú tagja”, alapvetően illúzióraépült, bár a későbbi fejlemények láttán bizonyos nagyvonalúságot nehéz elvitatni tőle. Ez a koncepció azonban a 19. és 20. századi általános nemzetté válás folyamatát a nemzetiségek esetében nem tudta sem lassítani, sem ellensúlyozni, vagy egyenesen megakadályozni. Így „a nemzet politikai egységénél fogva Magyarország államnyelve a magyar lévén, a magyar országgyűlés tanácskozási s ügykezelési nyelve ezentúl is egyedül a magyar” törvényi kitétel pedig egyre inkább elfogadhatatlanabbá vált a nemzetiségi vezetők számára. Ez a technikailag már abban a korban is kezelhető probléma ennek következtében elvi jelentőséget kapott.
  9. A történelmi Magyarország szétesésének legfőbb oka a nemzetiségi kérdés helytelen kezelése volt. A 19. század utolsó harmadában nagyobb lendületet kapott, nagyrészt hallgatólagos – a nagyvárosok szlovák, német és zsidó lakossága körében nem kevés sikert is felmutató – magyarosító, asszimiláló stratégia a 20. század elejére megtorpant, és nem függetlenül az első világháború katasztrofális bel- és külpolitikai következményeitől végső soron reménytelen vállalkozásnak bizonyult. Az ország ekkor már csupán az autonómiák különböző formáinak (az emigráns Teleki Lászlóé, Kossuthé vagy Jászié) megadásával lett volna talán megmenthető, de a korszellem ismeretében ez inkább feltételezés, mintsem bizonyosság.
  10. A nemzetiségi kérdés a polgári nacionalista rendszerek terméke, meghaladása csupán az internacionálismunkásosztály uralomra jutásával oldható meg. Ennek bekövetkeztével a nemzetiségi kérdés önmagától szűnik meg (különböző szocialista irányzatokhoz tartozó gondolkodók).
  11. A bukás okai a magyar politikai osztály gyenge minőségében, tehetségtelenségében, és kontraszelektált voltában keresendőek. 1918 előtt eltűntek a nagy, 48-as reformnemzedék fiai, utódaik pedig – az egy Tisza Istvánt, a másik oldalról: Jászi Oszkárt kivéve – alkalmatlanok voltak a magyar sorskérdések átgondolására, a történelmi ország egyben tartására. Károlyi Mihály – úgymond – önmagában testesíti meg ezt a szerencsétlen, kétbalkezes, alkalmatlan típust. Különösen a külpolitikai-stratégiai gondolkodás hiányzott, mind 1918 előtt, mind pedig a két világháború között.
  12. Mindennek az „úri politika”, az „úri mentalitás” az oka. Az a nemzetiségek – de a magyar parasztság – számára is oly elviselhetetlen gondolkodás- és viselkedésmód, modor, amelyet az úri gőggel, a lenézéssel, a sírva vigadással, a műveletlenséget álcázó nagyzási hóborttal jellemezhetünk. Különösen akkor, amikor ennek a századforduló tájára már a gazdasági alapjai is semmivé váltak, csupán a „fenn az ernyő, nincsen kas” állapotot tükrözték, és minden kétséget kizáróan avíttnak, „középkoriasnak” tűntek. A nemzetiségi tömegeket – máig hatóan – irritálta és szinte felbőszítette ez a léha mentalitás.
  13. Magyarországon nemzeti szempontból sikertelen volt a „nagy átalakulás”, azaz a polgárosodás, a rendi társadalomból a polgáriba való átmenet. Ennek jobboldali-szélsőjobboldali értelmezése: az újkori magyar történelem azonos a zsidó és német térfoglalással. Eszerint a zsidóság saját „önző” érdekeit követte, és nem törődött az igazi nemzeti célokkal. A polgárosodás félresiklása okozta tehát a későbbi bajokat, a „nemzeti keresztény” társadalmi-politikai elit elveszítette gazdasági hatalmát („dzsentrisedés”), és hamis fölénytudatát őrizgetve, az „improduktív”, lélekölő hivatalokba menekült. Ezzel a deklasszálódással megroppant az a gerinc, amely előtte évszázadokon keresztül megtartotta a nemzetet.
  14. A parasztság és az ipari munkásság – részben a fenti hibás politizálás miatt is – szegénységben és műveletlenségben élt, körükben a „jobbágyi” vagy a másokat könyörtelenül letipró „kaparj kurta” mentalitás uralkodott, az igazi nemzeti problémák érzékeléséig el sem jutott, és később, amikor hatalom közelébe vagy annak birtokába került, ezek a hiányok többszörösen visszaütöttek, mivel ezek a csoportok általában ostoba, vak és katasztrofális politikát folytattak. A politikai elit sem tett semmit az érdekükben(munkásvédő törvények, a földkérdés rendezése földosztás vagy telepítés útján, oktatási-művelődési reformok stb.), amivel még időben elkerülhető lett volna ez a csapdahelyzet.
  15. A két forradalom (jobboldali-szélsőjobboldali olvasatban: „a Károlyi-féle lázadás”, „a vörös terrorizmus”, „a zsidólázadás”, sőt „a patkánylázadás”) megakadályozta az ellenállás megszervezését, lefegyverezte a hadsereget (lásd ehhez Linder Béla mondását: „Nem akarok többé katonát látni”), továbbá kulcsidőszakban lehetetlenné tette részvételünket a béketárgyalásokon, így csak a kész tények elfogadása maradt számunkra. Nem a világháború kiváltó okai, és nem is annak elvesztése vezettek a katasztrófához, hanem a „csatorna-lázadás” (Bangha, Tormay, Bajcsy-Zsilinszky és még sokan mások).
  16. Nehezen hagyható ki az okok közül az az ellenállás és ellenszenv, amelyet főleg a függetlenségi pártok, de a közvélemény nagy része is táplált a Monarchiával szemben, „pokolnak” mutatva be azt, amely minden bizonnyal Magyarország egyik „aranykora” volt, hatalmi és gazdasági szempontból egyaránt. Feszítő az az ellentmondás, amely egyrészt a között feszül, milyen könnyen szabadult meg az ország az ötszáz éves Habsburg-uralomtól, és szinte szava se volt a leváló nemzetiségeiről, másrészt mennyire nem tudott mit kezdeni azzal, ami ezzel a függetlenséggel járt: a történelmi Magyarország elvesztésével.
  17. Azokról a nagy számban és számtalan formában keringő regényes és névleges okokról (Apponyi-legenda, Clemenceau menye, Ronyva-patak, tudatlan szakértők, bojárlányok szerepe, felülvizsgálat 99 év után stb.), amelyek még ma is rendkívül népszerűek a médiában és a közbeszédben, következésképpen kiirthatatlanok, és amelyeket Ablonczy Balázs gyűjtött össze Trianon-legendák címmel, mint komolytalan magyarázatokról itt most semmit sem mondanék, helyette az idézett könyvhöz utalom az olvasót.[14]

Ezek után következhetnek a külső okok, mint eddigi magyarázatok:

  1. Trianon végső oka Mohács. A magyarság pusztulása a török korban, illetve a török kiűzése utáni betelepítések alapvetően megváltoztatták Magyarország nemzetiségi összetételét. Ezen az arányon a magyarság szempontjából a következő századok javítottak ugyan, de alapvetően nem tudták azt megváltoztatni.
  2. A történelmi Magyarország szétesése az első világháborús vereségnek köszönhető, amelynek kirobbantásában a magyarok vétlenek voltak (lásd Tisza István kezdeti ellenállását), így azért a nagyhatalmaknak (oroszok, angolok, németek stb.) vagy a közvetlen kirobbantásban kulcsszerepet játszó szerb nacionalizmusnak kell viselnie a felelősséget. Bennünket eszerint bűnbakoknak állítottak be, és igazságtanul büntettek meg. Egyes baloldali értelmezésekben mindez ellenkező értelemben jelenik meg: a világháború kirobbantásában mi is felelősek vagyunk, elvesztettük a nagy csatát, így csak azt kaptuk, amit általában a vesztesek kaphatnak (rosszabb verzióban: amit megérdemeltünk).
  3. A Monarchia és benne a történelmi Magyarország nem szétesett, hanem szétverték, szétrobbantották. A történelmi Magyarország szétdarabolása annak következménye volt, hogy a győztes nyugati hatalmakat (főként Franciaországot) nem Európa konszolidálása, és nem a reális és hosszú távon életképes béke vágya, hanem csupán a bosszú irányította, azaz a megtorlás az első világháborúban elszenvedett veszteségekért. Ehhez Franciaország esetében még a németekkel szemben érzett revánsvágy is társult. Megértőbb verzióban: főleg a franciák hosszú távú stratégiai érdekei játszották a fő szerepet: Németország pozícióinak gyengítése, valamint gazdasági behatolás és piacszerzés a közép- és kelet-európai térségben.
  4. A felszínen látható politikai akciók csak a megtévesztést szolgálták, ezek mögött ugyanis mélyebb okok húzódtak, legyenek ezek a szabadkőműves páholyok (Fejtő Ferenc, Raffay Ernő, Takaró Mihály és mások), vagy a zsidó nagytőke (antiszemiták), végül a világot háttérből fondorlatosan irányító burzsoá-imperialista nagyhatalom (kommunisták). Van ezekben a fenti, egymástól gyökeresen eltérő elképzelésekben valami közös: a történelem „nem csak úgy történik”, vagy ellenkezőleg: nem determinisztikusan alakul, vagy nem a Gondviselés irányítja, hanem azt bizonyos titokzatos grémiumokba tömörült embercsoportok képesek döntően befolyásolni, előre eltervezett ördögi aknamunkával úgy alakítani, ahogy csak nekik tetszik.
  5. A nyugati hatalmakat megtévesztették. Lásd Lloyd George: „Mindazok az okmányok, amelyeket a béketárgyalások alatt bizonyos szövetségeseink elénk terjesztettek, hazugok és megtévesztők voltak. Mi hamis adatok alapján döntöttünk.” Lord Buckmaster: „A béke, amely az általános felfogás szerint galamb formáját ölti magára, Magyarországra keselyűként csapott le és darabokra szaggatta; darabokra, tekintet nélkül a megmaradt rész gazdasági helyzetére s teljesen megbénítva és tehetetlenül otthagyta e szerencsétlen országot ősi és kíméletlen ellenségeivel szemben.” Emellett az antant a központi hatalmak gyengítése céljából felhasználta azokat a politikusokat (Masaryk, Beneš stb.), akik a Monarchia bukásában látták céljaik megvalósulását. Más értelmezésben: ezek az emigráns politikusok propagandaeszközök segítségével meggyőzték a nyugati hatalmakat és a nyugati közvéleményt, hogy a Monarchiát és benne Magyarországot el kell takarítani az útból.
  6. A nyugati hatalmak (főként a franciák) teljesen alaptalanul és irracionális módon gyűlölnek bennünket, amire nem szolgáltunk rá. Ez a vád és kritika kiterjedt az emigrációs politikusokra, a békét kidolgozókra, sőt sokszor az illető népekre is.
  7. A nyugati hatalmakat nem a gonoszság vezérelte, hanem gazdasági vagy geopolitikai-stratégiai célokat követtek a kisállami rendszer létrehozásával (piacszerzés, cordon sanitaire kiépítése Oroszországgal szemben stb.), amely, mint később kiderült, működésképtelen, sőt Oroszország vonatkozásában öngyilkos lépésnek bizonyult.
  8. Az okok között előkelő hely illeti meg a Monarchia (és benne Magyarország) megújulásra képtelen állameszméjét, és a szépírók által oly gyakran ostorozott „avíttságát”, „elaggottságát”.
  9. Végül, és talán éppen az egyik legfontosabb: a 20. századra a soknemzetiségű monarchikus forma időszerűtlenné vált, egyrészt a nemzetté válás folyamata, másrészt az általános demokratizálódásfeltartóztathatatlanná vált, amelyről alább még bőven lesz szó.

Ebből a rövid, cizellálatlan, a legfőbb magyarázatokat csak gondolatilag felvillantó, de részletesen ki nem fejtő felsorolásból több dolog egyértelműen következik. Először is, hogy a történteket nem lehet visszavezetni egyetlen meghatározó okra. Minden olyan, a tudományosság legalább minimumára törekvő megközelítés, amely nem a többtényezős okfejtésből indul ki, ma már komolytalannak tekinthető. Másodszor, a történészek, publicisták és politikusok, akik erről a kérdésről írtak, csupán a fenti gondolati ok-okozati sémákból állítottak elő szakmai tudásuknak, világnézetüknek, ideológiai álláspontjuknak, valamint politikai céljaiknak megfelelő keveréket. Ma még nem ismerjük, és talán sohasem leszünk képesek megalkotni azt a képletet, amely egyértelműen és véglegesen megadja a választ a kérdésre: mi vezetett a történelmi Magyarország szétdarabolásához vagy széteséséhez. Harmadszor, a fenti okok közül nem mindegyik egyenrangú, és ma már nem mindegyik állja ki a tudományosságpróbáját. Néhányukról kiderült, hogy erősebb a mögöttük meghúzódó ideológiai indíték vagy a politikai cél, mint a tényleges történelmi valóságnak való megfelelés. Van tehát közöttük olyan is, amely csak önfelmentés, felelősségáthárítás, egyszerű összeesküvés-elmélet vagy egyenesen bűnbakképzés. Negyedszer, és talán ez a legfontosabb, ez a szkepszis nem szabad, hogy elrettentse a jövő publicistáit és történészeit attól, hogy újra és újra nekiveselkedjenek a feladatnak, e valóban fogós kérdés újraértelmezésének és megválaszolásának.

A fő kérdés, ami mindenkit leginkább izgat az okok felsorolásával kapcsolatban: elkerülhető lett volna-e Trianon? Bár maga a felvetés is kissé történetietlen, ennek ellenére valóban izgalmas és érdekfeszítő. A kérdésre azonban nem lehet egyértelmű választ adni. Jeszenszky Géza könyvünkben közölt írásában (1. köt. 484–492. p.) sorra veszi azokat a feltételeket, amelyek meglétével nem következett volna be Trianon (a nemzetiségi kérdés kezelése Teleki László, a nemzetiségi képviselők és Jászi Oszkár elgondolásai alapján; a világháború elkerülése; hathatósabb védelem megszervezése stb.). Ennél kalandosabb (és egyben irreálisabb), ugyanakkor elmemozdító elképzelések is születtek, mint amilyen például a költő Szőcs Géza írása.[15] Bár a két írás nagyon különböző eszközöket használ, egy ponton mégis közös a következtetésük: Erdély valamilyen típusú föderálása, illetve konföderálása nélkül a képlet megoldhatatlan volt. Azaz az 1918 előtti történelmi Magyarország mint „nemzetállam”, és mint egységes, homogén politikai nemzet (lásd fentebb a 8. pontot) még szerintük sem tudott volna fennmaradni. Az én következtetésem ennél sokkal pesszimistább, de alighanem reálisabb, és talán jobban elvezethet egy lehetséges megoldás felé (lásd erről később, a negyedik dilemmával kapcsolatban mondottakat). Az Osztrák–Magyar Monarchia menthetetlen volt, s ez szükségszerűen maga után vonta a történelmi Magyarország végzetét. Bár egyértelműen megfogalmazható az az óhaj és vágy, hogy bárcsak valamilyen módon egyben lehetett volna tartani, hiszen ennek segítségével emberéletek millióit lehetett volna megmenteni, nem is beszélve az egységes piac gazdasági előnyeiről – véleményem szerint, ez lehetetlen kívánalom volt. A legfontosabb érv ez ellen a középkori eredetű, soknemzetiségű monarchikus forma időszerűtlennéválása, a nemzetté válás folyamatának megállíthatatlan terjedése Közép- és Kelet-Európában, ami ebben a régióban folyamatosan és párhuzamosan zajlott 1790 óta, ahogy azt a kiváló cseh történész, Miroslav Hroch alapvető munkájában leírta.[16]A nemzeti önrendelkezés elve mindent elsöpört, egyfajta cunamiként mindent elsodort, ami az útjába került. Továbbá a demokratikus elv, nevezetesen, hogy a népet bizonyos ügyekben meg kell kérdezni, egyre meghatározóbbá vált a 19. és a 20. század során (bizonyos időszakos visszaesésektől most tekintsünk el). Bár ezeket a nehezen cáfolható elveket – és ez a fő probléma Trianonnal, a németek esetében Versailles-jal, valamint a többi békével is – éppen hogy nem vették figyelembe, ami később egyértelműen visszaütött. Ez tehát a magyar Trianon-traumaegyik fő oka, valamint a trianoni döntés reális és megkérdőjelezhetetlen bírálata is ezen elv figyelmen kívül hagyásán nyugszik: miért nem érvényesítették velünk szemben a nemzeti önrendelkezés elvét, azaz miért nem kérdezték meg (holott lett volna rá lehetőség, ha nem is minden nehézség nélkül, lásd például Sopron vagy Somoskőújfalu ügyét) az ott lakó népességet? A történelmi Magyarország akkor is elveszett volna, de az etnikai elveket jobban figyelembe vevő döntés sok későbbi szenvedéstől óvott volna meg mindenkit. S az ezen elv alapján hozott döntésbe előbb-utóbb minden bizonnyal mi, magyarok is beletörődtünk volna. A nemzeti önrendelkezés jogával nem sok mindent lehet ugyanis szembehelyezni, megsértése előbb-utóbb kikezdi még a legdemokratikusabb államok jogrendjét és demokratikus elveit is, mint ahogy azt a skót vagy a katalán példa jelenleg is bizonyítja, és ami még sok zűrt fog okozni a közeljövőben.

Második dilemma: miért nem lett volna szabad megtörténnie?

 

A szakirodalomban, valamint politikusok beszédeiben és publicisták írásaiban több érv hangzott el azzal kapcsolatban, hogy miért is nem lett volna szabad a történelmi Magyarországot szétdarabolni. Vegyük ezeket is számba!

  1. A klasszikus földrajzi érv legtömörebb megfogalmazása a francia geográfustól, Elisée Reclus-től származik: „Ez az ország oly tökéletes földrajzi egység, amely Európában egyedülálló. Folyóik és völgyeik rendszere, amelyek a határokról kiindulva a középpont felé törekszenek, oly egységet alkotnak, amely csak egységes hatalom által kormányozható.” Az említett érv sok szerzőnél (gróf Apponyi Albert, gróf Teleki Pál, Hegedüs Loránt és mások) megjelenik, hol a természet, hol egyenesen a Jóisten tökéletes alkotásának beállítva ezt a valóban kivételes földrajzi-természeti képződményt. „Ennek az egységnek a megbontása – mondja például Hegedüs Loránt – egyaránt káros minden nemzetiségre; tótot, szerbet, magyart egyaránt kisebbé, gyengébbé, kevésbé ellenállóvá és ezért nyugtalanabbá tesz.”[17] A geográfiai érvelés szerint nem a nyelv, az etnikum vagy a kultúra a fontos, hanem a földrajzi meghatározottság.
  2. A történelmi Magyarország (vagy tágabban: az Osztrák–Magyar Monarchia) léte egyensúlyt teremtett Európa keleti felén. E nagyhatalmi érv mellett sokszor megjelenik az a hatalmi-etnikai érv is, hogy itt az együtt élő népek nagy keveredésben élnek, így elengedhetetlenül szükséges, hogy valamely nagyobb hatalom vagy egyikük (értsd legtöbbször: a magyar) biztosítsa a békét közöttük.
  3. A magyarság államalkotó tényező a Kárpát-medencében. Ennek az érvnek a lényege, hogy a történelem – úgymond – azt bizonyítja, hogy a Kárpát-medencében csak egyetlen államalkotó nép létezett: a magyar, aminek nyilván történelmi, hatalmi, kulturális vagy egyenesen etnikai, faji okai vannak. A felsorolt tulajdonságokat összefoglalva és sűrítve megtaláljuk Bajcsy-Zsilinszkynél: a politika nálunk nemzeti művészetté fejlődött, ehhez kellett a mi tárgyilagosságunk, széles látókörünk, fölényességünk, mély emberségünk, igazságosztó tehetségünk, jogászi és katonai rátermettségünk, hajlamunk az egyetemességre, egyszerre keleti és nyugati lelki alkatunk, „mosolygó derűnk és könnyűvérűségünk” és így tovább. E hihetetlen mértékben elrajzolt énkép, illetve a dualizmus utolsó nemzedékének és a két világháború közötti ország utolsó évei politikai elitjének teljesítménye között – talán mondani sem kell – fényévnyi a távolság. Az elmúlt száz év történelme ennek az érvnek a tarthatatlanságát alaposan a fejünkbe verte.
  4. A klasszikus történetijogi érvelés szerint a magyarság a Kárpát-medencében senki által nem lakott üres területet vett birtokba (Karácsonyi János), vagy ugyan talált itt népeket, de azok önként vagy kényszer hatására behódoltak. A „karddal szerzett ország” jogát hangoztatók azonban gyakran megfeledkeznek arról, hogy ez – stílszerűen fogalmazva – kétélű fegyver, hiszen az első világháború után a győztes hatalmak, illetve a bevonuló cseh és román csapatok némi joggal ugyanezt az érvet hangoztathatták volna.
  5. Magyarország megcsonkítása olyan durván, kegyetlenül és észszerűtlenül történt, ami túltesz a legtöbb történeti példán, így a versailles-i békeszerződésben megcsonkított Németországén is, és egyedül csak Lengyelország 1772-es és 1793-as feldarabolásával vethető össze. Példátlan, hogy egy országnak (Románia) nagyobb részt juttassanak egy másik országból (Magyarország), mint annak megmaradt területe (93 ezer, illetve 103 ezer négyzetkilométer).
  6. A nemzetiségi keveredés miatt Közép- és Kelet-Európában lehetetlen igazságos határokat húzni, de ha már erre a döntésre jutottak, akkor legalább ott érvényesíthették volna az etnikai határokat, ahol gond nélkül megtehető lett volna (Partium, Vajdaság, Felvidék déli karéja stb.). S hogy ezt nem tették, saját demokratikus berendezkedésüket veszélyeztették (ha ugyan ez utóbbi megteremtése lett volna a céljuk). Ennek az érvnek klasszikus megfogalmazását Bibó István adta A kelet-európai kisállamok nyomorúsága című alapvető írásában.
  7. A nyugati hatalmaknak tudniuk kellett volna, hogy egy Németországra és Magyarországra kényszerített béke, ezekben az államokban szükségszerűen megnöveli majd a Nyugat-ellenességet, erősíti a közvélemény liberalizmus- és zsidóellenességét.
  8. Sokan a nyugati szakértők közül is felismerték, hogy a Monarchia egységes piacának szétverése súlyos következményekkel fog járni, valamint például J. M. Keynes is világosan látta, hogy a békecsinálók nem a legfontosabb gazdasági kérdések megoldását helyezik a középpontba.
  9. Többen azt hangsúlyozták, hogy a katonai és politikai támadásokkal szemben sokkal védtelenebbek a kis országok, a kis részekre felszabdalt területek, mint a nagy birodalmak. Ez az érv Apponyi Albertnél is megjelenik.

Míg az első dilemma, azaz az okok felsorolása kapcsán azt állapíthattuk meg, hogy bár legtöbbjük mögött ideológiai indítékok húzódnak meg, azért valamennyinek van valamelyes történeti valóságalapja. A miért nem lett volna szabad kérdésre adott válaszok közül a legtöbbről kiderült, hogy ugyancsak kevés alapjuk van, hiszen az elmúlt száz évben egyértelműen bebizonyosodott, hogy a geográfiai egység nem kizárólagos érv, egy földrajzi régióban több ország is élhet békésen, továbbá hogy a magyarságnak a Kárpát-medencében valaha volt, de már nincs ilyen kitüntetett, unikális szerepe. A lényeg azonban nem ez, hanem az, hogy akármennyi volt is a fentiek igazságtartalma, a 20. században a nemzetté válás folyamata mindent, még a megdönthetetlennek gondolt monarchiákat, majd a század végén a szocializmust is elsöpörte az útjából.

Harmadik dilemma: lehet vagy nem lehet? S ha lehet, hogyan?

 

A harmadik dilemma csak látszólag egyetlen kérdés. Színleg az egész nemzetnek van föltéve, valójában azonban az alapvető léthelyzeti különbség miatt a kérdés rögtön kettéválik: másként vetődik fel ugyanis a trianoni határok között élő magyarok, és másként, sokkal keményebben, nagyrészt egzisztenciális kérdésként a „leszakadt nemzetrészek”, a kisebbségbe szorult magyarok számára.

A trianoni Magyarország végigment az összes eddigi stáción (és nem roppant össze, mint ahogy ezt sokan 1920-ban vizionálták), de máig keresi az igazi helyét, és a mindenkit megnyugtató megoldást. Antológiánk – bízom benne – pontosan bemutatja ezeket a stációkat: a kezdeti kétségbeesést és egységes tiltakozást, az óvatos reménykedést, majd a visszacsatolási eufóriát, az újabb nemzeti katasztrófát, majd a kényszerű hallgatást, és végül a lassú oldódást és a fájdalmas szembenézést, ami még napjainkban is tart. Ez az antológia azonban – reményeim szerint – mást is megmutat. Azt a szakadékká szélesült megosztottságot, ami politikai szempontból az 1905–1906-os kormányzati válsággal, intellektuálisan pedig a Társadalomtudományi Társaság tagságának és a Huszadik Század című folyóirat szerkesztőségének kettészakadásával vette kezdetét, de igazán csak az első világháború végével, az októberi forradalommal, a proletárdiktatúrával, majd pedig Trianonnal mélyült el igazán. Hogy ez mennyire áthidalhatatlan hasadást okozott, azt a maga mélységében jól mutatja két olyan kiváló magyar értelmiséginek, és egyben nemzetiségkutatónak mint Jászi Oszkárnak és Mályusz Elemérnek egymástól gyökeresen eltérő – könyvünkben is közölt – véleménye. Ez a két példa egy másik, ugyancsak fontos értelmiségi dilemmára is rávilágít. Egyrészt – Jászi esetében –, hogy hová vezet az az út, amely bár intellektuálisan semmivel sem alacsonyabb rendű, mint más megoldási javaslatok, ugyanakkor annyira jó szándékú és jóindulatú az utódállamokkal szemben, hogy nem veszi észre ennek a mentalitásnak politikai és erkölcsi kihasználhatóságát. A klasszikus emigrációs csapdahelyzet és financiális kiszolgáltatottság problémájáról most nem is beszélve. Másrészt – Mályusz esetében –, hogy hová vezet, ha egy vitán felül álló hatalmas tehetségű történész politikai propagandára adja a fejét, még ha saját igazságáról meg is van győződve. Intellektuálisan minden bizonnyal ez az egyik legmélyebb pont, természetesen, ha eltekintünk az ötvenes és hatvanas évek kommunista Magyarországának gyalázatos hallgatásától.[18]

A másik mélypont a – következményeiben máig ható – 2004. decemberi, a kettős állampolgárságról szóló népszavazás volt. Nehezen eldönthető kérdés, hogy a kezdeményezés eleve politikai csapdának készült-e (lásd a Patrubány Miklós vezette Magyarok Világszövetsége akcióit) vagy csak egyszerűen a Trianon okozta helyzet következménye volt. Mint ahogy az is, hogy mennyire vezette az egyes pártokat a napi politikai előnyök szerzésének igénye (minden bizonnyal vezette). Mégis az eredmény, azaz a magyar állampolgárok durván fele-fele arányú megosztottsága egyrészt máig hatóan sokkolta a kisebbségben élőket. Másrészt a választók a nemre biztató politikai pártokat és politikusokat nagyon-nagyon hosszú időre, ha nem örökre, kizárták a lehetséges alternatívákból. Az anyaországban a nemmel szavazó pártok (SZDSZ, MSZP) esetében ugyanis, akik nem mérték fel, hogy itt nem egyszerű politikai kérdésről, hanem hosszú évtizedek óta megoldatlan nemzeti ügyről van szó, ez a nemleges döntés jelentősen vagy egyenesen meghatározóan hozzájárult ezen pártok, mozgalmak és politikusok ellehetetlenüléséhez és a magyar politikából való kiiktatódásához.[19] A másik oldalról: belemenni egy ilyen jelentős nemzeti kérdést érintő népszavazásba, anélkül – és ez előre tudható volt –, hogy nincs mögötte teljes vagy megközelítően teljes nemzeti egység, minimum felelőtlenségnek nevezhető. A 2004-es döntés egyéb, szintén hosszú távú politikai következményeiről itt most nem ejtenék szót, bár lenne mit mondani (a politikai egyensúly megbillenése; értelmiségi belháború fokozódása stb.).

Ezzel szemben a határon túli magyarság számára a trianoni döntés ennél sokkal-sokkal komolyabb következményekkel járt. Az alapvető kérdés – főleg az értelmiség számára – az volt és az maradt máig: menni vagy maradni, és ha maradni, akkor mit lehet kezdeni a kisebbségi léthelyzettel? Ugyanis az elcsatolt megyék politikai elitjének rögtön az elején döntenie kellett az új hivatali eskü letételéről – vagyis a korábbi eskü megszegéséről –, ami nem csupán erkölcsi, hanem kemény egzisztenciális kérdésként vetődött fel számukra, és nem utolsósorban megindította az első nagyobb szabású exodust az anyaország felé (lásd repatriálók és expatriálók, valamint az ún. vagonlakók ügyét). Egy utószóban nincs arra lehetőségem, hogy az összes választípust felsoroljam és a maga összetettségében aprólékosan kifejtsem (az antológiában egyébként is rengeteg írás szól erről). Engedtessék meg, hogy itt és most csak a fő választípusokat és azok érvrendszerét ismertessem.

  1. Minden körülmények között maradni kell. Számtalan érv szól emellett: ez a szülőföldünk; itt nyugszanak elődeink, nem hagyhatjuk sírjaikat ebek harmincadjára; ide kötnek az emlékeink és nem utolsósorban az egzisztenciánk; erkölcsi parancs: ki kell tartani nehéz időkben is, a végvárakat nem szabad elhagyni; nem mehet el több millió ember stb. Néhányan – mint például a református püspök, Makkai Sándor 1931-ben a Magunk revíziójában, vagy Győry Dezső a maga kisebbségi géniusz-elméletében – ezt a hátrányt egyenesen a kisebbségi magyarok előnyére akarta fordítani. Makkai szerint ugyanis az erdélyiekre az a gigászi feladat vár, hogy a „legmagyarabb magyarok és a legemberibb emberek legyenek”. Többen tehát a hátrányból előnyt kovácsoltak, nevezetesen, hogy a kisebbségi lét megértésre, önszerveződésre és együttműködésre tanít. Ez és ehhez hasonló érvek gyakran az anyaországban kötelező elvárásként jelennek meg, mintha a kisebbségi magyaroknak nem lenne elég bajuk, egyesek még pluszfeladatokat is kijelölnének számukra, és még az anyaországbeliek nemzeti hiányosságainak problémáit is rájuk aggatnák. Ennél már csak az arcpirítóbb, amikor még az archaizmusok, mint például az ősi nyelvi fordulatok, a néprajzi-népzenei sajátosságok stb. megőrzését is tőlük várják, vagy azt természetesnek veszik. Vagy éppenséggel olyan feladatokat jelölnek ki számukra, amit az anyaországbelieknek kellene vagy kellett volna megoldani.
  2. Menni kell.Paradox módon, de talán nem véletlenül, ezeket az érveket is Makkai Sándor fejtette ki talán a legszínvonalasabban és legmélyebben az ún. Nem lehet-vita során.[20] Makkai ugyanis arra a következtetésre jutott, hogy a kisebbségi kérdés megoldhatatlan, mivel maga a kisebbségi lét emberhez méltatlan és lelkileg lehetetlen. Az ember ugyanis emberré csak egy közösségben lehet, s ennek a harmincas években csupán egyetlen konkrét formája létezett, nevezetesen a saját nemzeti közösség. Szerinte a kisebbségi sorsban csak tengődni lehet. Szolgasorban, lefokozott életformák között, sőt „levegőtlen börtönben” azonban nem lehet fejlődésképes nemzeti életet élni. Ez pedig az új(nemzetállami) Európában azt jelenti, hogy nem lehet emberi életet élni. Van ennek a kérdésnek egy másik, társadalmi-intellektuális vonatkozása is, nevezetesen, hogy az utódállamokbeli magyar értelmiség folyamatos menekülésével, kiáramlásával Magyarország képzett munkaerőhöz jut (ez így volt Trianon után is), ugyanakkor az ott maradt közösségek folyamatosan elveszítik értelmiségi elitjük egy részét.
  3. Speciális erdélyi megoldásként vetődött fel a két világháború között a transzilvanizmus egész problémaköre.[21] Bizonyos töredékes formában, mint szlovenszkói létforma a felvidéki magyar íróknál (Győry Dezsőnél, Jócsik Lajosnál, Peéry Rezsőnél és Szalatnai Rezsőnél) is felbukkantak hasonló elképzelések, de ott kevésbé volt meg az önállóság, a corpus separatum gondolata. Az elképzelés lényege, hogy az erdélyi lélek más, mint az anyaországi. Erdély – mondja például Kós Károly – geográfiai szempontból zárt egység, ami meghatározza az ott élő népek egyéniségét, minden környező kultúrától való különbözőségét. Az ott élő három nemzetiség, a magyar, a román és a szász sorsközösségét a történelem formálta. Ennek következtében az erdélyi magyarságnak nemcsak hagyománya, hanem joga is az önálló szellemi élet, azaz önállóság nemcsak a román vagy a szász kultúrával szemben, hanem a magyarországival szemben is. Erdély népei – mondja például Kuncz Aladár – meg tudnak élni egymás mellett, anélkül, hogy a nemzeti sajátosságaikhoz való ragaszkodást feladták volna.[22] Mint oly sok nemes elképzelés, a transzilvanizmus is csupán illúziónak bizonyult, mert hol van ma Erdélyben a „három nemzet” sajátos kultúrája, amely együtt mégis új szellemiséget képvisel? A transzilvanizmus sikeréhez kellett volna a másik két nép, a román és a szász egyező szándéka (hogy az egykor Erdélyben számottevő zsidó, és más kisebb jelentőségű kultúrákról ne is tegyünk említést), szellemi elitjeinek közös döntése, és végül a nagyhatalmak és az anyaországok beleegyezése és politikai akarata (úgy magyar, mint román részről) egyfajta „keleti Svájc” létrehozására. Ezek a feltételek azonban sohasem álltak fönn, és a transzilvanizmust ma már csupán mint sajnálatosan elfecsérelt történelmi lehetőséget tárgyalhatjuk. Szabó Zoltán mondja valahol Svájc példájára hivatkozva, hogy több nagy erő találkozópontján kialakulhat egy olyan hely, ahol erős várat lehet építeni, csak éppen érteni kell hozzá. Ám ez a bölcsesség Erdély esetében egyetlen érintett nemzet politikai elitjében sem volt meg. A nyomaték kedvéért: a magyarban sem!

Negyedik dilemma: mit tegyünk?

 

Az összes kérdés közül minden bizonnyal ez a legfontosabb, de egyben a legfogósabb is, amelyre eddig általában csak rossz válaszok születtek. Talán nem véletlenül! S már az is kérdés, lesz-e erre magyar szempontból valaha jó, vagy legalább valamelyest megnyugtató válasz. A látszólagos kilátástalanságot mindenki érzi, aki a kérdést nem kizárólag érzelmi szempontból közelíti meg. Ungváry Krisztián Trianon 95. évfordulóján azt találta mondani, hogy ebben a kérdésben „nem lehet lenyugodni, nem lehet elfogadni, nem lehet nem elfogadni. Semmit sem lehet vele igazából csinálni.”[23] Az Ungváry történelemszemléletétől fényévekre lévő történész, Raffay Ernő ugyanebből a kilátástalannak tűnő helyzetből jutott gyökeresen eltérő – és tegyük hozzá: mérhetetlenül felelőtlen – következtetésre. Raffay szerint ugyanis az utódállamok „így is, úgy is meg akarják szüntetni, el akarják üldözni a magyarokat”, következésképpen „nincs más út, mint a nemzet maradék erőit a határok javunkra történő megváltoztatására összpontosítani”. Azaz áthangolni a magyar külpolitikát, átalakítani az iskolai tananyagot és új civilszervezeteket alapítani.[24] Mit lehet tehát tenni ebben a helyzetben? S most még csak meg sem említem a múltban és jelenben egyáltalán nem kivételes öngyilkosságokat, valamint a tömeges kivándorlást, mint ami éppen jelenleg zajlik például Kárpátalján és a Vajdaságban (lásd erről Bárdi Nándor tanulmányát kötetünkben). A kérdést az teszi még bonyolultabbá, jelenleg megoldhatatlanná, hogy nem elég a magyar–magyar konszenzus kialakítása (ami messze nincs meg), hanem ehhez kellene még a szomszédos országok elitjeinek megértő és kompromisszumra hajló hozzáállása is, ami szintén hiányzik. Így nem marad számomra más, mint hogy mindenfajta öncenzúrát mellőzzek, továbbá ne legyek tekintettel – ahogy ezt kisiskolás és egyetemista koromban oly sokszor hallottam – „a baráti szocialista országok érzékenységére”, és sorra vegyem az összes logikai lehetőséget, valamint ezek segítségével elmondjam, amit erről gondolok.

  1. 1. „Édes Erdély, itt vagyunk”-verzió, azaz a katonai megoldás. Ez az összes megoldás közül a mai és a jövőbeli viszonyok között a legelképzelhetetlenebb és a legirreálisabb. Néhány, a garatra túlságosan sokat felöntő egyénen, némely szélsőséges gondolkodón vagy provokátoron kívül komolyan vehető magyar politikai és intellektuális erők körében senki sem vallja ezt (bár az utódállamokban néhányan időnként ezt hiszik, ezzel riogatnak, vagy egyszerűen csak pártpolitikai haszonszerzésre, szavazatnövelésre használják a „magyar kártyát”). Tulajdonképpen feleslegesnek tűnik az érvek felsorolásával tölteni az időt, de azért – az ördög sohasem alszik alapon – tegyük ezt most meg. Az érintett országok hadseregeivel jelenleg egy szövetségben, a NATO-ban vagyunk, amely kizár minden ilyen lehetőséget. Egy ilyen elképzelés leghalványabb jelére is szembekerülnénk a nagyhatalmakkal, szövetségeseinkkel, és ezen túlmenően a környező országok minden bizonnyal azonnal összezáró hadseregeivel, amelyek a trianoni döntés óta mind számbelileg, mind fegyverzet tekintetében sokszorosan felülmúlják a magyart. Trianon óta a magyar hadsereg inkább „operetthadseregnek” tekinthető: kicsi, gyengén felszerelt, valamint nagyszabású támadó hadműveletre képtelen. Akik fejében ez a lehetőség egyáltalán felmerül, azoknak talán többet kellene nézniük olyan fényképeket, ahol a második világháború előtt és alatt a volt területekre kerékpárjaikat tolva bevonuló magyar századok láthatók. S végül, országunk védelmét jelenleg sem hadseregünk biztosítja elsősorban, hanem szövetségi rendszerünk, továbbá azt a nemzetközi helyzet garantálja. Nem is beszélve arról a problémáról, amely egy ilyen irreális helyzetben előállna, nevezetesen, az etnikai viszonyok Trianon óta a Kárpát-medencében olyan mértékben változtak meg a hátrányunkra (lásd erről Sebők László etnikai térképét a mellékletben), hogy ez önmagában is irreálissá és alaptalanná tenne minden hasonló elképzelést. Nincs tehát, és nagy biztonsággal kijelenthetjük: nem is lesz olyan magyar kormány, amelyik egy ilyen akciót eltervezne, és annak erkölcsi ódiumát felvállalná. A kardcsörtetés kard nélkül pedig egyszerre komikus és tragikus.
  2. Az utóbbi száz év keserű tapasztalatai alapján az előzőhöz hasonlóan azt a megoldást is nyugodtan kizárhatjuk, hogy a szomszédos országok hirtelen belátják, hogy Trianonban „túlgyőzték magukat”, ezért önmaguktól tárgyalásokat kezdenének a határ menti színmagyar községek önkéntes visszaadásáról. Ezt eddig is bármikor megtehették volna, mégsem tették. Miért tennék a jövőben? Mindennek nem kevésbé reménytelen változata a következő: beszéljünk a lelkükre, győzzük meg őket igazunkról! Sajnos ott sem mindenki lát olyan világosan és önkritikusan, mint Lucian Boia vagy Zuzana Falathová.[25]
  3. Nem tűnik sem járhatónak, sem pedig kívánatosnak az a revíziós-propagandisztikus út, amelyen alapvetően a Horthy-rendszer legitimációja nyugodott. A két világháború között ugyanis a legtöbb magyar kormány és a médiumok döntő többsége ezen az úton járt, nevezetesen, hogy a propaganda szintjén a „Mindent vissza” jelszót hangoztatták, miközben aligha gondolták komolyan (lásd például a kor legmeghatározóbb korabeli politikusának, Bethlen Istvánnak angliai előadását), s így leginkább csak a magyar többségű területek visszacsatolását tartották lehetségesnek (lásd első és második bécsi döntés). Hosszú távon ugyanis lelepleződik és fenntarthatatlan ilyen jelentős különbség propaganda és valóság között. Hazug, csúsztatáson és propagandán alapuló politikát rövid távon persze lehet folytatni, csak nem érdemes. Továbbá hamisnak bizonyult az a tétel is, miszerint „a magyar igazság érdekében való propagandamunka a leglényegesebb közfeladatunk” (a már fentebb idézett Lukács György).
  4. Sokan abból indulnak ki a megoldást keresve, hogy bár igaz: Trianon igazságtalanul bánt velünk, szétrombolta országunkat, amelynek maradványait csak nagy nehézségekkel tudtunk úgy-ahogy rendbe rakni, és végül hosszú évtizedekig a kisebbségi magyarok valóban áldozatai voltak az utódállamok homogenizáló politikájának, de a 21. században mindennek ellenére el kell kerülni a viktimológiai csapdát, nem vergődhetünk örökké ebben a kelepcében. Reménytelen várni a szomszédos országok politikusaitól, hogy önkritikát gyakoroljanak, úgyis mindig mindenért mi leszünk a vétkesek, tehát lehetőleg felejtsük el mi történt, és koncentráljunk a jövő feladataira. Soha nem támad közöttük olyan, aki egyértelműen kimondja, hogy a színmagyar területek bekebelezése helyrehozhatatlan vétek volt. Még ha nem is olyan keményen és kegyetlenül, mint Teleki Pál (sok nagy vétkét enyhítve ezzel) mondta ránk teljesen jogosan a jugoszláviai bevonulásunkkal kapcsolatban: „Hullarablók lettünk, a legpocsékabb nemzet!”
  5. Sokan hittek (Szekfű Gyula, Ottlik László és mások) a Szent István-i állameszme megvalósíthatóságában is. Arra alapozták elméletüket – mint később kiderült, alaptalanul –, hogy mivel a Szent István-i állam a nemzetiségek barátja volt, szinte tökéletes alkotás, csak idő kérdése ennek világossá válása számukra is. S akkor majd maguktól visszatérnek Szent István országába.
  6. Olyan jelentős magyar gondolkodók is akadtak szép számmal, akik a dunai konföderációban (Jászi Oszkár, Borsody István, Krenner Miklós és mások), a kelet-európai államok szövetségében (Szabó Dezső), a kelet-európai népek „tejtestvériségében” (Németh László) látták a kiutat – és mint kiderült, szintén alaptalanul. Egy részük, mint például Szabó Dezső a „német veszedelmet” látta ezzel elkerülhetőnek.
  7. Az optimista Európai Unió-hívők úgy gondolkodnak a fenti paradigma mentén, hogy az unió egy merész húzással átvágta a közép- és kelet-európai gordiuszi csomót, egyszer s mindenkorra megoldotta a kérdést. Az együttműködést az Európai Unió nagyobb léptékben és mintegy „fölülről” valósította meg, sok praktikus kérdést valóban megoldva (a határok átjárhatósága, régiók együttműködése, sajtószabadság stb.), de az illető népek szükséges lelki kiegyezését fel sem vetve, mintegy zárójelbe téve a kérdést, feltételezvén, hogy ez magától is megtörténik majd. Nem vitatható, hogy Magyarország a határok légiesítésével, és a régiók újra összekapcsolódásával egyértelműen jól járt, de ugyanakkor az unió határozottan többet tehetne a kollektív kisebbségi jogok felvállalása ügyében. Az uniót szkeptikusan figyelők is hasonlóan vélekednek, csupán azzal a különbséggel, hogy szerintük a csomó még koránt sincs átvágva, csupán a problémát prolongáltuk, de ha ez a helyzet elég hosszú ideig tart majd, akkor a mostani ideiglenes szituáció végérvényessé válhat. Az EU-szkeptikusok még azt is gyakran hozzáteszik, hogy ne legyenek illúzióink, ezt a megoldást is ugyanúgy nagyhatalmi tényezők kényszerítették ki a régió számára, mint az összes többi előzőt, de ebben az esetben ügyesen adagolva a korbácsot (kizárás a klubból) és a létfontosságú cukrot (EU-s támogatások formájában).
  8. Ki lehet tolni a megoldást ad calendas Graecas, ugyanakkor lelket is lehet önteni a nemzetbe: „Nem kell beszélni róla sohasem, de mindig, mindig gondoljunk rá” – Juhász Gyula; „Mi mindennek dacára mégiscsak Zrínyi és Kossuth, Petőfi és Ady népe vagyunk, örökkévaló, halhatatlan és elpusztíthatatlan erők szülöttei” – ugyancsak Juhász; „Nem csüggedés, nem reménytelenség az, ami minket eltölt. Annyi megpróbáltatás után, és talán megpróbáltatás előtt is, emelt fővel áll a nemzet!” – Bánffy Miklós; „Rejtsétek a hazát lelketekbe, és ne csüggedjetek, mert Magyarország lerázza a láncát, megint megszólalnak majd mindenfelől a magyar sípok” – Illyés Gyula; Ne feledd a tért, ahol elestek ők, / a földet se feledd, / bárhol hulltak el ők, fajtánk hű férfiai, az a föld / szent ügy hős helye lett” – szintén Illyés stb. Ezek a gondolatok, bár hatásuk a kérdés politikai megoldására a nullával azonos, lelki szempontból mégis igen fontosak, oldják ugyanis a traumát, és talán egy kis reménységet is csepegtetnek az erre vágyó lelkekbe.
  9. Minden valószínűség szerint hasonló – igencsak korlátozott – eredményre vezet az a megoldás is, bár önmagában nem hibáztatható és egyébként is nagyon szépen hangzik, amit Szekfű Gyula ajánl a Három nemzedékben, nevezetesen, hogy „apostoli hévvel szerezzünk hitelt és érvényt” Széchenyi István tételeinek. Mivel ugyanis vétkesek, betegek voltunk és vagyunk, a kisebb reformok nem segítenek, a megoldást csupán a lelki megtisztulás és a teljes belső átalakulás hozhatja el. Ugyanezt javasolja Makkai Sándor is Erdély vonatkozásában: lelki megújulás, jellembeli megnemesedés, komoly és nemes szellemi kultúra. Anyagi kultúra, társadalmi szerveződés, politikai haszon – mondja – mindaddig eredménytelen és céltalan, míg meg nem történik a lelki megszerveződés. S mindennek alapja és eszköze az iskola, a nevelés.
  10. Mindezeknél sokkal jelentősebb az ország belső megerősítésének a koncepciója, amelyet magam is mélyen osztok. Eszerint a jó belpolitika segíti a külpolitikai megoldást, megbecsülést szerez hazánknak, és nem utolsósorban a kisebbségi magyaroknak is a javára válik. Ezt talán legszebben Jancsó Benedek fogalmazta meg: „Csonka-Magyarországot igazán magyarrá, műveltté, gazdaggá és erőssé kell tennünk, hogy szavának, ha elszakított testvéreink érdekeinek védelmében bárhol felemeli, súlya és hatása legyen. Egy meghasonlott, az európai haladástól elmaradt, szegény és magasabb művelődés nélkül való Csonka-Magyarország gyöngesége legnagyobb előmozdítója idegen uralom alá jutott testvéreink pusztulásának.” Klebelsberg Kuno ennél többet is tett, egy sor intézkedésével valóban erősítette a nemzetet. Németh László is hasonlóan látta: megerősödni idebent, és fenntartani, ami fenntartható odakint; kifelé hallgatni, befelé: tenni. Kár, hogy vezető politikusaink és főleg elit értelmiségünk többsége immár száz év óta képtelen belátni ennek az egyszerű tételnek az igazságát, azaz a belső integráció fontosságát. Miért hiszik politikusaink idestova száz éve, hogy az általuk nemzetinek tartott érték az egyetlen, kizárólagos érték, hogy csak centripetális, azaz összetartó erők működnek egy társadalomban, centrifugális hatásúak, kifelé vivők nem? Biztos, hogy olyan nagy vonzerővel bír egy autokrata, nemzetközi presztízsét elvesztő, korrupcióba süllyedő Magyarország? Ezt a folyamatot, nevezetesen a kisebbségi magyarok lüktető, hol közeledő, hol távolodó mozgását jól láthattuk a hatvanas években Jugoszlávia vonatkozásában, valamint Szlovákia esetében nem is egyszer. Ugyanez pesszimistább megfogalmazásban: lehet, hogy a helyes belpolitika, a gazdagodás és a kultúra fejlesztése nem oldja meg külpolitikai gondjainkat, de ennek ellenére ez önmagában is érték, és jobbat aligha fogunk kitalálni. Bibó István a dán példára utalt, amikor azt írta, hogy az „elveszett tartományokat az országon belül kell visszaszerezni” – és alapvetően igaza volt. A legfontosabb feladat: meglelni azt a járható keskeny ösvényt, ami a nemzeti öncélúság és az európai minta szolgai követése között húzódik.
  11. S ha már végleg kifogyunk minden megoldási lehetőségből, végül utolsónak ott marad Schöpflin Aladár szép gondolata, miszerint egy országot, egy államot szét lehet szakítani, szét lehet darabolni, de egy nemzetet soha, mindaddig legalábbis, amíg fiai – bárhol éljenek is – egynek, oszthatatlannak érzik és vallják magukat.[26]

Ha másból nem, a fenti megoldási javaslatokból is kitűnik Trianonnak túl nagy az árnyéka, és számunkra túlságosan hosszan tart. Lehetséges, hogy a küzdelem eleve reménytelen, azaz ötven–száz évvel későbbi etnikai térképeink még inkább hasonlítani fognak a jelenlegi magyar állam alakjára, és a népszámlálási adatok ránk nézve még riasztóbbak lesznek a szomszédos államokban, mint az elmúlt száz évben.[27]Mégis: az önfeladás sohasem megoldás, csak a gyengék kétségbeesett lépése. Talán a szomszédos államok előbb-utóbb mégiscsak belátják, szükségük van egy tisztességes kiegyezésre, és azt is meggondolják, hogy a kisebbségi magyarok nélkül ők is szegényebbek lesznek. Egy ilyen, a határkérdést a szótárból kihúzó, az eddigi ellenségeskedést végleg lezáró aktusnak azonban kell, hogy feltételei legyenek a mi részünkről is. Mindenekelőtt a homogén nemzetállamról való lemondás és az erre utaló mondatok kivétele a szomszédos államok alkotmányaiból; a Beneš-dekrétumok és más, a magyarok ellen irányuló törvények és rendeletek visszavonása; gyökeres szakítás az eddigi homogenizáló politikával; a magyarok államalkotó tényezőként való elismerése; politikai és kulturális autonómia a Székelyföld, Dél-Szlovákia és a Vajdaság számára, végül az elmúlt száz év történéseinek legalább annyira nyílt és őszinte kritikája, amennyire ez Magyarországon megtörtént. Az állandó „bozgorozásról”, a „mi kenyerünket eszitek” mondatokról és a sérelmek ezernyi fajtájáról beszélek. Arról, amiről Fábry Zoltán az 1946-os (A vádlott megszólal) és 1968-as (A magyar kisebbség nyomorúsága és nagysága) őszinte és megrázó írásaiban máig ható érvénnyel beszél, azaz hogy „sose lehetünk teljes jogú, egyenlő jogú állampolgárok, csupán »kisebbség«, e szó és fogalom minden nehezével, nyomorúságával és hátrányával”, illetve, hogy „mi itt ezen a földön ősi és emberi jogon otthon vagyunk: szökevények, gyávák mi nem lehetünk. Az otthon a hazánk, melyből kiűzni, kihajtani minket csak erőszakkal, embertelen parancsokkal, barbár machinációkkal lehet.”[28] S bár nem alapvető feltétel, de az is jólesne nekünk, ha legalább minimális mértékben elismernék európai kultúrát közvetítő szerepünket (latinitas, művészeti-művelődési stílusok stb.). Mindaddig, amíg a fenti feltételek nem teljesülnek, a teljes politikai-lelki kiegyezés részünkről csupán önfeladás lenne, és csak újabb, hosszú zsákutcába vezetne bennünket. Túl sokáig tartózkodtunk azonban már a zsákutcában, hogy ne ismernénk annak összes buktatóját. Aligha lehet kétséges, hogy magyar–román, magyar–szlovák stb. viszonyban valami hasonló kiegyezésre és megbékélésre lenne szükség, mint ami a francia–német viszonyban megtörtént. E nélkül ugyanis még a legígéretesebb kezdeményezések is szép lassan ellaposodnak vagy egyenesen elhalnak, de a fenti feltételek teljesülése nélkül ez aligha fog menni. 

*

Amint azt írásom elején jeleztem, eredeti célom olyan antológia összeállítása volt, amelyben kronologikus rendbe és nagyobb ciklusokba sorolva egymás mellé kerülnek a trianoni békediktátumra és annak utóéletére vonatkozó irodalmi, történelmi, politikai és publicisztikai megnyilvánulások, kivéve az elsődleges történeti forrásokat. Nem mindennapi tapasztalattal lettünk volna gazdagabbak, ha eredeti célomat elérem, és ezeknek az eltérő műfajú, más-más céllal és szemlélettel keletkezett írásoknak a finom összefüggésrendszere egyszer végre feltárulhatott volna a maga teljességében, továbbá ezeket ütköztetni tudtuk volna egymással. Ámde néhány történész kollégám és publicista ismerősöm közölte: ki nelegyen a kötetben, kivel nem hajlandó egy kiadványban szerepelni. Ezek a kikötések nem nyerték el a tetszésemet, sohasem kedveltem ugyanis az ilyen jellegű kényszereket, így inkább elálltam az említett két fejezettől, de nem mondtam le teljesen az eredeti elképzelésemről sem. Az egyoldalú, szekértábor-logikát tükröző antológia összeállításának ugyanis elvi ellensége vagyok, személyes intrikák, kicsinyes szakmai bosszúk, magyaros ’kis mérgezett nyilak’ pedig sohasem érdekeltek (csak fájnak). Mindezek miatt itt most csak nagyon tágan értelmezett irodalmi antológiát tudok az olvasó elé bocsátani. A válogatás során nagy súlyt fektettem arra, hogy a korabeli meghatározó magyar politikai, művelődési és eszmei irányzatok egyetlen jelentős képviselője se maradjon ki, legyen bármennyire elítélő is véleményünk ma róluk. Így az antológiában szerepel – hogy szélsőséges példákat hozzak – a nyilas Baráth Tibor, a fajvédő Bajcsy-Zsilinszky Endre és Milotay István éppúgy, mint a kommunista Andics Erzsébet és Révai József. A válogatással kapcsolatban még egy fontos megjegyzést tennék. Az antológia összeállítása során eszembe sem jutott, hogy valamiféle új irodalmi kánont alakítsak ki, vagy ahhoz érveket, adalékokat szolgáltassak (nevetséges is lett volna ilyen igénnyel fellépni). Még kevésbé akartam hozzászólni az ezzel kapcsolatos aktuális oktatáspolitikai és irodalomtanítási vitákhoz. Csupán egyet akartam: ideológiai, cenzurális és személyi megfontolásokat félretéve a teljes magyar gondolkodási spektrumot bemutatni Trianonnal kapcsolatban, úgy, ahogy az volt. Másik szempontom a minőségielvárás volt: bizonyos irodalmi-esztétikai szint alá nem kívántam leereszkedni. Nem volt célom tehát, hogy irodalmi csudabogarak, fűzfapoéták, lángszavú, de eszelős próféták, mániákus futóbolondok zavaros gondolatait csokorba gyűjtsem. Megtették és megteszik ezt helyettem mások. Végül akadtak olyanok is, igaz, csak ketten-hárman, akik egyéb okokra hivatkozva kérték kihagyásukat a kötetből. Az ő érveiket elfogadtam, tiszteletben tartottam, de hiányukat rendkívül sajnálom!

Két eredetileg fontosnak vélt fejezet maradt ki tehát teljesen a kötetből: a Publicista Magyarország, azaz száz év magyar politikusainak és publicistáinak harminc–negyven legjobb írása, amelyek átfogták volna a teljes magyar politikai és ideológiai spektrumot a szélsőjobbtól a szélsőbalig. Meggyőződésem volt és maradt ugyanis, hogy nem az elhallgatás, hanem csak a nyílt szembenézés segíthet túllépni traumáinkon. Úgy tűnik azonban, újabb hosszú évtizedeknek kell még eltelniük ahhoz, hogy ez a múltfeltárás és szembesítés megtörténhessen. A másik kimaradt fejezetnek a Megértést kereső Magyarország címet adtam, amelyben a kérdéssel foglalkozó történészek lábjegyzetelt tanulmányai, könyvrészletei szerepeltek volna. Fontosnak érzem, hogy tájékoztassam az olvasókat e fejezet kimaradásának okairól, és egyben megkérjek mindenkit ezen írások áttanulmányozására, azaz tegyen mindenki úgy, mintha ezek a szövegek szerepelnének az antológiában. Mindenekelőtt ajánlanám Ablonczy Balázs, Ádám Magda, Csepeli György, Diószegi István, Galántai József, Glatz Ferenc, Herczeg Géza, L. Nagy Zsuzsa, Ormos Mária, Pásztor Péter, Pomogáts Béla, Pritz Pál, Romsics Ignác, Szarka László írásait Zeidler Miklós nagyszerű Trianon című válogatásából (Budapest, 2020, Osiris, első kiadás 2003). Zeidler könyvére egyébként is úgy tekintettem, mint gyűjteményem ikerkötetére, csupán négy–öt esetben nem tudtam eltekinteni a párhuzamos közléstől. Néhány hosszabb írást, bár fontosnak véltem (pl. Bajcsy-Zsilinszky Endre: Helyünk és sorsunk Európában, Csécsy Imre: Korszerűtlen napló, Ottlik László: Új Hungária felé stb.) nem ismételtem meg, így teremtve lehetőséget kevésbé ismert értekező prózai alkotások közlése számára. Emellett ebben az el nem készült fejezetben az alábbi írásokkal egészítettem volna ki Zeidler gyűjtését: Raffay Ernő: Erdély 1918–1919-ben (1982, részlet); Vigh Károly: Magyarország a Trianonhoz vezető úton (1990); Raffay Ernő: Magyar tragédia: Trianon 75 éve (1995, részlet); Jakab András: A trianoni békeszerződés és az értelmezéséből fakadó jogviták (2009); Zeidler Miklós: Revíziós tervek és irredenta kultusz (2009); Rainer M. János: Revízió és demokrácia (2009, recenzió Zeidler könyvéről); Salamon Konrád: Trianon sebei (2010); Romsics Ignác: 1920. A trianoni békeszerződés (2012); Romsics Ignác: 1947. Trianon másodszor (2012); Romsics Ignác: Trianon okai (2015); Zeidler Miklós: A magyar békedelegáció tevékenysége (2018). Több magyar történészt felkértem, hogy új tanulmányokkal gazdagítsák ezt az egyébként is terjedelmes irodalmat és egyben e kötetet (Baráth Magdolna: Trianon kérdése 1948 után; Bödők Gergely: Nyugati diplomaták Magyarországon az első világháború után; Csunderlik Péter – Egry Gábor: Trianon a magyar baloldali hagyományban; Gyáni Gábor: Trianon kollektív emlékezete és a public history; Romsics Gergely: Trianon a magyar külpolitikai gondolkodásban; Tomka Béla: A trianoni béke gazdasági hatásai Magyarországon; Ujváry Gábor: Trianon a magyar jobboldali hagyományban stb.). Ezek a tanulmányok azonban a fentiekben részletezett okok miatt nem kerülhettek bele az antológiába, vagy egyenesen el sem készültek. Itt kérek elnézést azoktól a szerzőktől, akik ebben a történetben vétlen áldozatok, és egyúttal kérem őket, a jövőben ennek ellenére írják meg mégis az ígért tanulmányaikat. Ugyancsak elnézést kérek azoktól a kortárs publicistáktól, akiket szintén felkértem, meg is írták cikkeiket, de mivel a teljes publicisztikai fejezetet az egyoldalúság elkerülése miatt ki kellett hagynom, feleslegesen dolgoztak. Remélem, ezek az írások is megjelennek majd az évforduló kapcsán valamelyik lapban. Azoknak az olvasóknak, akik még ennél is többet szeretnének olvasni és tudni, egyrészt Zeidler munkájának ajánló irodalomjegyzékét, másrészt Szidiropulosz Archimédesz fentiekben idézett bibliográfiáját ajánlom.

Könyvem legnagyobb hiányosságának azonban nem a fentieket érzem, hanem azt, hogy nem tartalmazza a román, szerb, cseh, szlovák és ukrán Trianon-reflexiókat. Ezek minden valószínűség szerint önálló köteteket igényelnének, és már csak a nyelvi korlátok miatt sem vállalkozhattam akár villanásszerű bemutatásukra. Száz évig hiába vártunk, hogy ezek a szomszédos országokban elkészüljenek, és legalább hasonló nyíltsággal, mint Zeidler Miklós kötete vagy ez a könyv teszi, adjanak számot álláspontjukról, valamint bemutassák a teljes spektrumot, így világosítva fel bennünket kendőzetlen véleményükről. Világosan látnunk kellene, mit is gondoltak, illetve gondolnak szomszédjaink valójában erről az eseményről és következményeiről. Erre hiába vártunk, és lehet, hogy ezután is hiába várunk! Ezért lehetséges, hogy az elkövetkező évtizedekben ezeket a köteteket megfelelő tudással, szakmai igénnyel, tisztességgel és nyelvismerettel bíró magyar történészeknek vagy irodalomtörténészeknek kell majd összeállítaniuk, mert a sokszor álomvilágban élő magyar közvéleménynek ismernie kellene az említett írásokat. Ezek a kötetek nem lennének minden tanulság nélkül valók!

Munkámat sokan önzetlenül segítették. Köszönettel tartozom mindenekelőtt az Országgyűlési Könyvtár vezetőinek, Bellavics Istvánnak, Markója Szilárdnak és Redl Károlynak, valamint a könyvtár valamennyi raktárosának és dolgozójának, különösen Maltsik Balázsnak és az anyag nagy részének szkennelését végző Hermány Gézának. Ugyancsak sokat köszönhetek az Országos Széchényi Könyvtár munkatársainak, különösen Boka Lászlónak, Elbe Istvánnak, Győrffy Szabolcsnak, Karasz Lajosnak, Pászti Lászlónak, Kordics Mártának és Szarka Anitának. Most is beigazolódtak Mátrai László örökbecsű szavai: amilyen kor elé nézünk, még leginkább egy könyvtár fog hasonlítani egy könyvtárhoz!

Köszönöm Sebők Lászlónak, hogy e kötet térkép-összeállításában segítségemre volt, és hogy kifejezetten e könyv számára aktualizálta etnikai térképét. Az anyaggyűjtésben és egy-egy probléma megoldásában szinte felsorolhatatlanul sokan segítettek: Ablonczy Bálint, András Sándor, Apró Ferenc, Arany Zsuzsanna, Bartha Ákos, Bertha Zoltán, Békés Márton, Bíró-­Balogh Tamás, Borbás Barna, Borsi-Kálmán Béla, Bödők Gergely, Császtvay Tünde, Entz Géza, Erős Vilmos, Fodor Pál, Jeges András, Jeszenszky Géza, Kende Péter, Kenedi János, Kodolányi Gyula, Kokas Károly, Kós Béla, Kovács Zoltán, Kőbányai János, Lator László, Medvigy Endre, Mezey Katalin, Mélyi József, Mészáros Sándor, Mészáros Tibor, Paksa Rudolf, Papp István, Péterfi Gábor, Sajó László, Schlecht Csaba, Sebestyén Ilona, Szabó Pál Csaba, Szarka László, Szilágyi Ákos, Tóth Ákos, Ujváry Gábor, Veszprémy László Bernát, Wéber Attila, Zeidler Miklós, Zsoldos Sándor (anyaország); Radics Viktória, Toldi Éva (Délvidék); Balázs Imre József, Demény Péter, Hajdú Farkas-­Zoltán, Vallasek Júlia (Erdély); Filep Tamás Gusztáv, Tóth László (Felvidék); Vári Fábián László (Kárpátalja). Külön is szeretném megköszönni Bárdi Nándor pótolhatatlan hozzájárulását, aki kimerítő listákkal és bibliográfiákkal bombázott: a végén már enyhe remegéssel nyitottam ki e-mailjeit, vajon hány száz újabb olvasnivalót fog ajánlani.

A versek végső kiválasztásához Kőrizs Imre, Lator László és Várady Szabolcs nyújtottak segítséget, mivel itt éreztem leginkább bizonytalannak, hogy ne mondjam mocsarasnak-zsombékosnak a lábam alatt a talajt. A kötet végső tartalmáért, a válogatásért és a szerkesztésért azonban engem, kizárólag engem terhel minden felelősség. Köszönetet mondok annak az Osiris-es csapatnak (Gyurgyák Anna, Környei Anikó, Lipót Éva és Macskássy Zsuzsa), akikkel már több évtizede tesszük a dolgunkat – ahogy lehet. Köszönet illeti továbbá az egész vállalkozásban partnerünket és társkiadónkat a Petőfi Irodalmi Múzeumot.

Legnagyobb köszönettel azonban azoknak a szerzőknek és jogtulajdonosoknak tartozom, akik – nem úgy, mint egyes történész kollégáim és néhány publicista kortársunk – nem azt kérdezték, hogy ’ki fia, borja’ vagyok, és hogy jövök én ahhoz, hogy Trianon kérdésében egymás mellé helyezzem szentnek hitt írásaikat másokéival. Külön köszönet illeti azokat a szerzőket, akik felkérésemre új írással gazdagították az eddig sem csekély irodalmat (a 2020-as dátumú szövegek nagy része ilyen). A több száz jogtulajdonos közül mindenkit igyekeztem megtalálni, néhányukat azonban, tekintettel a vírus miatt lezárt intézményekre, nem tudtam elérni. Kérem, jelentkezzenek a kiadó címén: kiado@osirismail.hu. Hálával tartozom tehát mindazoknak, akik nem eleve bizalmatlansággal, gyanakvással vagy egyenesen rosszindulattal tekintettek munkámra, és akik nem reszkettek attól, hogy szövegeiket olyanoké mellé tegyem, akiket nem szívelnek (és a további félreértések végett: akikkel legtöbb esetben én magam sem értek egyet), mert tisztában voltak értékeikkel és biztosak voltak magukban. Az igazán jelentős írást ugyanis nem kell félteni a környezetétől; a hitvány, gonosz írás pedig magáért beszél, és önmagát leplezi le. A fajsúlyos és igaz írásokra viszont érvényesek az e kötetben is megidézett költő szavai: Mert elfut a víz és csak a kő marad, de a kő marad.

Ez a könyv Ady Endre versével indul, és Kosztolányi Dezsőével fejeződik be, az utószó élén pedig Széchenyi István, Németh László és Márai Sándor sorai állnak. Ebben a munkában ezt a mértéket szem előtt tartva szerettem volna elmondani a magyarság immár százéves trianoni bánatát és a kerek évfordulóhoz közeledve méltó módon elsiratni régi országunkat. Fejeződjék be tehát ez az írás is a legnagyobbak egyikével, Ady Endrével: Az olvasztó Tüzet küldi a hamu / S láng-óhaját, hogy ne csüggedjetek el…

Gyurgyák János

[1]  A történet részletesebb leírását lásd az utószó második, köszönetnyilvánító részében.

[2]  Lásd erről részletesen esszémet: A reménytelen reményről. In Földes György szerk.: +–30. Esszék a közelmúltról és a közeljövőről. Budapest, 2019, Napvilág Kiadó, 115–146. p.

[3]  Az Európa-problémáról lásd legutóbbi könyvemet (Európa alkonya? Utak és tévutak az európai történelemben és politikában. Budapest, 2018, Osiris).

[4]  Új, megjelenés előtt álló tanulmánykötetem (Elveszett illúziók – megtalált történelem) függelékében közlöm A zsidókérdés Magyarországon című munkám recenzióinak teljes bibliográfiáját.

[5]  Ezt a félelmet elméleti szinten Szabó Zoltán fogalmazta meg a legpregnánsabban: „legjobb úton vagyunk arrafelé, hogy az egy magyarság helyébe két-három magyarság keletkezzék”. Lásd erről részletesen Szabó Zoltán: Hazugság nélkül. 2. köt. Budapest, 1990, Héttorony Kiadó, különösen 209–273. p.; illetve uő: Diaszpóranemzet. Budapest, 1999, Osiris.

[6]  Lásd erről Zeidler Miklós (Trianon válogatott történeti bibliográfiája. In uő szerk.: Trianon. Budapest, 2020, Osiris, 909–937. p.) és Szidiropulosz Archimédesz bibliográ­fiáját (Trianon utóélete. Válogatás a magyar nyelvű irodalom bibliográfiájából, 1920–2000.Budapest, 2002, XX. Század Intézet – Kairosz Kiadó).

[7]  A további feladatokról lásd Ablonczy Balázs: Trianon-legendák. Budapest, 2015, Jaffa, különösen 29–31. p.; illetve a mostani évforduló kapcsán számos megnyilatkozását, amelyek az interneten mind hozzáférhetőek.

[8]  A Csepeli György és munkatársai által végzett felmérés szerint 1983-ban a lakosság 64 százaléka tartotta a trianoni döntést helytelennek, 1989-ben ez a szám 83 százalékra ugrott. 1989-ben a megkérdezettek 34 százaléka látta úgy, hogy nem kizárt az újrarendezés. Lásd Csepeli György: Nemzet által homályosan. Budapest, 1992, Századvég, 182–191. p. A Publicus Intézet 2020-as felmérése szerint (www.publicus.hu) a megkérdezettek 83 százaléka értett egyet azzal az állítással, hogy „Trianon Magyarország történelmének legnagyobb tragédiája”, valamint 54 százaléka, hogy sohasem szabad belenyugodni a trianoni döntésbe.

[9]  Az épített hagyaték megörökítését lásd Fucskár Ágnes és Fucskár József Attila könyvében (Trianonban elveszett kincseink. Budapest, 2019, Kossuth).

[10]  Lásd erről a mellékletben közölt etnikai térképeket, különösen Sebők László mai helyzetet bemutató térképét.

[11]  Lukács György: Trianon után. 1. köt. Budapest, 1927, Pantheon, 6. p.

[12]  Romsics Ignác egyik tanulmányában (Nemzeti traumánk: Trianon. In uő: Helyünk és sorsunk a Duna-medencében. Budapest, 1996, Osiris, 327–344. p.) a Trianon-trauma okát négy tényezőben látja: 1. a békeszerződés durvasága és elvszerűtlensége; 2. területi előírásai nem örökkévalóak, hiszen egyszer már megváltoztatták azokat; 3. rosszul megválasztott terápia a trauma kezelésére; 4. elégedetlenség a magyar kisebbségek utód­államokbeli helyzetével.

[13]  A fenti megállapítást persze lehetne még tovább árnyalni, hiszen Tisza a horvátok és a románok felé is tett gesztusokat (talán nem eleget), nem úgy, mint pl. Apponyi.

[14]  Ablonczy Balázs: Trianon-legendák… i. m.

[15]  Szőcs Géza – Farkas Wellmann Endre: Amikor fordul az ezred. Budapest, 2009, Ulpius-ház, 227–238. p.

[16]  Hroch, Miroslav: The Social Preconditions of National Revivals in Europe. A Comparative Analysis of the Social Composition of Patriotic Groups among the Smaller European Nations. Cambridge, 1985, Cambridge University Press.

[17]  Hegedüs Loránt: Magyarország megcsonkítása – Európa veszedelme. Budapest, 1919, Társadalmi Egyesületek Szövetsége, 5. p.

[18]  Andics Erzsébet 1946-ban az etnográfiai határok követelését egyenesen károsnak nevezte, és az ilyen fellépés szerinte a reakciós osztályok „csalafintaságát” bizonyítja, ezzel akarják ugyanis visszaszerezni elvesztett hatalmukat. Andics Erzsébet: Hazafiak-e a kommunisták? Budapest 1946, Szikra, passim.

[19]  Már a népszavazás előtt is volt az MSZP esetében ilyen mélypont, Kovács László 2001-es, 23 millió románnal való riogatására gondolok.

[20]  A vita szövegeit lásd Cseke Péter – Molnár Gusztáv szerk.: Nem lehet. A kisebbségi sors vitája. Budapest, 1989, Héttorony Könyvkiadó.

[21]  A transzilvanizmusról lásd K. Lengyel Zsolt kiváló tanulmányait és könyveit, különösen Auf der Suche nach dem Kompromiss (München, 1993, Ungarisches Institut), valamint Láng Gusztáv írását (Egy önmeghatározás tanulságai. In uő: Kivándorló irodalom. Kísérletek. Kolozsvár, 1998, Komp-Press, 5–26. p.).

[22]  Kuncz Aladár: Erdély az én hazám. Csendes beszélgetés Áprily Lajossal. Erdélyi Helikon, 1929. 487–492. p. Ligeti Ernő egyik fontos tanulmányában (Eszménykeresések az erdélyi magyar irodalomban. Erdélyi Helikon, 1931. 686–692. p.) joggal mutatott rá, hogy a transzilvanizmus az erdélyi irodalomnak csak egyik irányzata. Emellett létezik másik kettő is, nevezetesen a hagyományos nemzeti és a székely.

[23]  Ungváry Krisztián: Trauma vagy neurózis? www.mandiner.hu. 2015. jún. 5. Az eredeti vita az Élet és Irodalom hasábjain folyt Kovács Éva (Jeder Nachkrieg ist ein Vorkrieg. 2010. okt. 1.; Csak ezért is neurózis. 2011. jan. 28.; Az a konok okság. 2011. márc. 25.) és Ungváry Krisztián (A meg nem értett Trianon. 2010. dec. 10.; Egy hitelrontás ellenében. 2011. márc. 11.) között. Ungváry véleményem szerint megalapozottan utalt a dolog egyrészt ténylegesen traumatikus, másrészt máig feldolgozatlan  voltára.

[24]  Raffay Ernő: Magyar tragédia. Trianon 75 éve. Budapest, 1995, Püski, 5. p. A szövegösszefüggésből egyértelmű, hogy Raffay ezt gondolja, ugyanakkor még a fenti gondolatsor is kissé dodonai módon van megfogalmazva, ugyanis az idézet „vagy végre lássuk be azt” formulával indul és kérdőjellel végződik.

[25]  Lásd Lucian Boia: Történelem és mítosz a román köztudatban. 2. kiad. Kolozsvár, 1999, Kriterion. Zuzana Falathová történetére lásd interjúját a Mandinerben (mandiner.hu).

[26]  Schöpflin Aladár: Felvidék. Nyugat, 1938. 12. sz. 381–383. p.

[27]  Ez egyébként nem csak magyar vonatkozásban van így. Sebők László Közép- és Délkelet-Európa etnikai viszonyait bemutató térképén (1989–1992, lásd: adatbank.transindex.ro) világosan látszik, hogy az évszázadokon keresztül keverve élő népesség homogenizálódik, és – ellentmondva minden multikulturális elméletnek – egyre inkább felveszi az illető állam alakját.

[28]  Fábry Zoltán: A magyar kisebbség nyomorúsága és nagysága. Új Szó, 1968. ápr. 27. 5. és ápr. 28. 5–6. p.

Fotó: MTI/Komka Péter
Névjegy
Fotó: Beliczay László
Demeter Szilárd
1976. július 1.

Demeter Szilárd Székelyudvarhelyen született, 1995-ben itt végez a Benedek Elek Tanítóképzőben, majd 1999-ben a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetemen szerez filozófusi diplomát. Számos irodalmi lapnál szerkesztő (Előretolt Helyőrség, Korunk, Kellék). Tőkés László európai parlamenti képviselő mellett sajtófőnökként és irodavezetőként is dolgozik. 2014-től a Századvég kutató-elemzője, majd részt vesz az Előretolt Helyőrség Íróakadémia létrehozásában. 2018 decemberétől a Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) ideiglenes, majd 2019 februárjától véglegesen kinevezett főigazgatója. Ugyanez év augusztusától miniszteri biztos. 
Íróként több kötete megjelent (Tempetőfi naplója, Mondolat, Egérfelügyelő, Lüdércnyomás, Kéket kékért, Hármasoltár), szabadidejében pedig a Loyal nevű együttesben gitározik. 

Fotó: mandiner.hu
Gyurgyák János
1956. szeptember 14.

Történész, szociológus, könyvkiadó és lapszerkesztő. Az ELTE-n diplomázik történelem–néprajz–antropológia szakon 1981-ben, majd elvégzi a szociológia szakot is, ahol 1985-ben fejezi be a tanulmányait. 1986–1987 folyamán az oxfordi Nuffield College-ben politikaelméletet hallgat. 1987-től az ELTE bölcsészkarán, majd 1991-től a jogi karán is tanít. 1993-tól politológiát oktat a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetemen (ma Corvinus Egyetem). Közben a Bibó István szakkollégiumnak is oktatója. 1985-től 1995-ig a Századvég című folyóirat főszerkesztője, 1994-ig a Századvég Kiadó vezetője volt. 1994-ben létrehozta, és azóta vezeti az Osiris Kiadót. 

Kapcsolódó cikkek
Száz évet átfogó Trianon antológia jelent meg
A Magyarország számára tragikus békediktátum századik évfordulója alkalmából háromkötetes Trianon antológiát jelentetett meg az Osiris Kiadó a Petőfi Irodalmi Múzeummal együttműködve.
Fotó: Hajónapló
A Trianon-dilemmáink tanulmány
A Trianoni békediktátum századik évfordulója alkalmából megjelent Trianon antológia végén, afféle utószóként jelent meg Gyurgyák János izgalmas tanulmánya. A gyűjtemény első kötete a sokak által ismert Vérző Magyarország című összeállítás, amely annak idején Kosztolányi Dezső szerkesztésében jelent meg. Ezt a kötetet egészíti ki a Gyurgyák János által szerkesztett két kötetes antológia, az Emlékező Magyarország. A három kötet mellett egy 8 tételes térképmelléklet is megtalálható. Az igényes díszdobozban kiadott irodalmi külön-legességet az Osiris Kiadó a Petőfi Irodalmi Múzeummal együttműködve jelentette meg.Az antológiát záró tanulmány arra tesz kísérletet, hogy az irodalmi gyűjtemény mellé odaállítsa a Trianonnal kapcsolatos közgondolkodás legfontosabb kérdéseit, problémáit. Az elemzés friss, mai szemmel, egy évszázad tapasztalatait összegezve pillant végig az békediktátum óta eltelt idő Trianon-vitáin, Trianon-dilemmáin. Összefoglalása természetesen számos személyes elemet tartalmaz, mások talán máshová tennének hangsúlyokat, de éppen ezért alkalmas arra a gondolatébresztő dolgozat, hogy okos párbeszédet indítson újra a trianoni tragédiával kapcsolatban.
Ez is érdekelhet
Tervezhetőséggel legalább húszezer hazai zenei rendezvény megmenthető lehet
2021.03.30. | Demeter Szilárd | Aktuális
Tervezhetőséggel legalább húszezer hazai zenei rendezvény megmenthető lehet

Zenei újranyitási terv előkészítését kezdte meg a Music Hungary Szövetség

Az 1001 pszichológus meséje
2020.10.15. | Demeter Szilárd | Aktuális
Az 1001 pszichológus meséje

Volt egyszer, hol nem volt, élt egyszer egy kisfiúlány és testvére, egy lánykisfiú. Mindenkit szerettek és elfogadtak.

Az érzékenyítésről
2020.10.09. | Demeter Szilárd | Aktuális
Az érzékenyítésről

A formai-elvi kérdések mellett beszéljünk a tartalomról is. Mert az érzékenyítő mesekönyvek kapcsán – pszichológián innen és túl – rossz helyen van a vita fókusza.