Minek nevezzelek?
Polgári Szilvia | 2020.10.13. | Aktuális

Minek nevezzelek?

Akié a nyelv, azé a hatalom, így ha nem figyelünk, végül magunk sem értjük majd, mi miért is történik velünk.

Minek nevezzelek?

Winston Churchill a Harvard Egyetemen elhangzott 1943. szeptember 6-i beszédében azt mondta, hogy „a nyelv kontrollálásának hatalma sokkal nagyobb eredményeket hoz, mint ha valakitől elvesszük a területeit vagy kizsákmányoljuk”.* A politikailag korrekt beszédmód a nyelvet mint az ember elsődleges eszközét használja céljai elérésére, s míg egyesek szerint nem az elhallgattatásról és az őszintétlenségről, hanem egyes embercsoportok vagy személyek emberi méltóságának tiszteletben tartásáról szól, mások úgy vélik, gúzsba köti a kommunikációt, tabukat gyárt, ezért a szellemi elnyomás egyik legnyilvánvalóbb eszköze.

Akié a nyelv, azé a hatalom

Az augsburgi vallásbékével megfogalmazott „cuius regio, eius religio” (akié a föld, azé a vallás) elv analógiája mentén, hétköznapjaink politikai korrektséggel átitatott gyakorlatát figyelembe véve joggal érezhetjük úgy, hogy Churchill bizony – ha nem is épp így gondolta – beletrafált a jövőbe, amikor a fenti állítását megfogalmazta. Manapság még az értelmiség jó része is gyanútlanul sétál bele olyan nyelvi csapdákba, amelyek beszűkítve a diskurzust eleve védekező, majd vesztes helyzetbe sodorják az érvelőt, mivel a kifinomult nyelvi hadviselés nem csupán szókészleti szelekciót alkalmaz, de a lopakodó relativizálásban is élen jár. Akié a nyelv, azé a hatalom, így ha nem figyelünk, végül magunk sem értjük majd, mi miért is történik velünk.

Egy adásvételi diktátumot kérek

Vásárhelyi Mária szerint „a politikailag korrekt beszéd nem a közbeszéd tartalmát, hanem annak módját próbálja keretek közé szorítani, hogy a szóhasználat ne legyen sértő, megalázó a vitában érintett egyik fél számára sem, és így ne lehetetlenüljön el az érdemi párbeszéd”. Hogy az állítása maradéktalanul igaz-e, néhány példán át könnyedén eldönthető. A totális rendszerekben használt beszédmód – a diktatórikus kód alkalmazásával – a mindenkori hatalom számára kellemetlen tények elkendőzését, meghamisítását szolgálta. A Harmadik Birodalom a katonai kudarcait az elhíresült „rugalmas elszakadás” kifejezéssel palástolta, amelynek valódi jelentése „meghátrálás, visszavonulás, menekülés” volt, a létező szocializmus kései szakaszában pedig az „áremelést” „árrendezésre” finomították. Egy fordított példa azonban még plasztikusabban mutat rá a tudatos relativizálásra, ezáltal pedig a jelentéstartalom szándékos megváltoztatására: minden bizonnyal igen furcsán néznének ránk, ha egy ügyvédi iroda ajtaján azzal kopogtatnánk, hogy adásvételi diktátumot szeretnénk kötni, adásvételi szerződés helyett. Mert egy szerződés, vonatkozzék ingatlanra, házasságra, munkára vagy békére, konszenzust feltételez, két – vagy több – fél megelégedésére szolgáló, kölcsönös megállapodást, s lényege, hogy közös akarattal jöjjön létre. Így pedig könnyű belátni, hogy azt a trianoni dokumentumot, melynek tervezetébe a magyar félnek nem volt beleszólása – hiszen a tárgyalások ideje alatt a delegációt házi őrizetben tartották, 1920. június 4-ének következménye pedig közismert –, mindenkor békediktátumnak illene definiálni békeszerződés helyett, már amennyiben nem akarunk szándékos tartalmi torzítást elérni.

A történelmi példánál maradva a Tanácsköztársaság pejoratív, dehumanizáló elnevezése vagy épp relativizálása, felpuhítása szintén gyakorta téma a közbeszédben. Politikai, világnézeti hovatartozástól függően szokás „patkánylázadásnak” definiálni e 133 napot, ám az erre érkező ellenoldali reakciók joggal nehezményezik a gyűlöletkeltő szóhasználatot. Ám amit cserébe ajánlanak, az „ellenfél” megnevezés szintén nem fedi a valóságot, hiszen utóbbi alatt olyan egyenrangú feleket értünk, akik tisztességes keretek közt, a szabályokat betartva küzdenek egymással, mint ahogy szokás azt a sportban vagy egy tanulmányi versenyen. Márpedig akik egy ideológia nevében rabolnak és válogatás nélkül gyilkolnak ártatlan embereket, azokat aligha illeti meg a korrekt riválisnak kijáró elnevezés.

Migráns, menekült, menedékkérő, illegális bevándorló, gazdasági bevándorló

Még kifinomultabbak azok a nyelvi trükkök, amelyek formailag épphogy csak árnyalatnyiak, így szinte észrevehetetlenek, mégis jelentősen módosítják a tartalmat. Például a LIBE-bizottság egy 2017-es reformtervezete, amikor az uniós tagországokról beszél, következetesen a „must” modális segédigét használja, amely magyarul a „kell” szót fejezi ki, egyfajta kötelező jelleggel, azonban a menekültek (migránsok, illegális bevándorlók, gazdasági bevándorlók) esetében mindvégig a „should”, azaz „kellene” segédigét használja mint egyfajta ajánlást, így az tartalmi szempontból sokkal kevésbé kényszerítő jellegű.

„Minden tagállamnak részt kell (must) vennie és osztoznia kell a menedékkérők iránti felelősségvállalásból.”

„A menedékkérőknek követniük kellene (should) a rendszer szabályait, és nem kellene megpróbálniuk maguktól mozogni az országok között.”

És ha már itt tartunk, hogyan nevezzük azokat a személyeket, akik embercsempészek segítségével, azaz illegálisan jutnak be egy idegen ország területére? Kaotikus módon a fentebb felsorolt definíciók mindegyike előfordul a közbeszédben, attól függően, mi a beszélő politikai/ideológiai célja, s annak megfelelően milyen érzelmi hatást akar kiváltani a hallgatóságából. Itt érdemes megemlíteni, hogy a szocialista időkből ránk maradt hazai tapasztalatok azt mutatják, a diktatórikus kód a tényleges céljának elérésében jobbára sikertelennek bizonyul, mert az emberek gyorsan rájönnek, hogyan is kell a sorok között olvasni, s ez a migráns/menekült definíció esetében sincs másként. De hasonlóképp kódolunk az LMBTQ mozaikszó esetében, amely bár hangzásra alig különbözik más mozaikszavaktól, mégsem keverjük össze egy autómárkával vagy egy kutatóintézettel.

Roma vagy, cigány?

Az 1971. április 8–12. között Londonban megtartott Első Roma Világkongresszuson a különböző cigány népcsoportokhoz tartozó küldöttek konszenzussal fogadták el, hogy a világ összes cigány származású emberének közös és hivatalos elnevezése attól kezdve a „rom” többes számú alakja, a „roma” legyen, ám ezt az elképzelést több okból kifolyólag máig nem sikerül maradéktalanul érvényesíteni. Például a magyarországi cigányzenét játszó és arra méltán büszke muzsikus cigányok csoportjai nem érezték magukénak, hiszen ők a cigány nyelvet már nem beszélik, viszont a román és cigány nyelveket beszélő csoportoktól határozottan elkülönülnek, sőt olykor kifejezetten ellenséges viszonyban állnak egymással. A hazai cigányság tehát nem képez homogén egységet, körükben több nyelvi, etnikai és életmód-csoportosulás különböztethető meg, így számukra nehéz lenne egységesítő elnevezést találni. Bár a fősodratú médiák és egyes politikai irányzatok erősen szorgalmazzák a politikailag korrektnek tartott „roma” elnevezés elterjesztését, de a „cigány” terminus már a XIV. századtól kezdve jelen van a magyar nyelvben, és annak ellenére, hogy adott szövegkörnyezetben pejoratív felhanggal is bírhat, a cigányzene a magyar nemzeti kultúra részét képezi, a „romazene” terminus tehát aligha volna alkalmazható a helyettesítésére. Végül pedig a cigány/roma/etnikum/kisebbség/rejtett erőforrás definíciókról szóló diskurzusokban azt sem ártana szem előtt tartani – a sértődés és kirekesztés elkerülése végett –, hogy a „rom” elnevezés, következésképp annak többes számú alakja is embert/férfit/férjet jelent, így sajnálatos módon a politikailag korrekt beszédmód ez esetben épp lábon lövi önmagát, mivel a terminusból mégiscsak kirekeszti a csoport nőtagjait. És akkor még nem beszéltünk az LMBTQ romákról…

Források:
Brauer-Benke József: Politikai és tudományos korrektség
Szerecz György: Beszédpótcselekvés

* A Churchill-idézet Robert Phillipsonnak az Európai Unió és a nyelvi imperializmus kérdéseit taglaló tanulmányából származik (2016, 134.).

Fotó: eas.uni-sofia.bg
Névjegy
Fotó: Polgári Szilvia

Polgári Szilvia az Eötvös Loránd Tudományegyetem bölcsészkarán diplomázott történelemből és szerkesztésből, előtte grafikát és tipográfiát tanult. 2009-ben publikálta kisregényét Én, Marcus címmel; ezt követően számos történeti dolgozata jelent meg online. 2016-ban az Aetas Történettudományi Folyóirat közölte A debreceni krematórium rövid története című tanulmányát, 2018-ban pedig Beszélgetések című kétnyelvű portrékötete látott napvilágot. Utóbbiban olyan keresztény értelmiségek szólalnak meg – a teljesség igénye nélkül –, mint Maróth Miklós, Kásler Miklós vagy Szerencsés Károly. 2019-ben a GlobeEdit kiadásában jelent meg Hamvasztás Magyarországon című történeti monográfiája, 2020-ban pedig Gágyor Péter Az eretnek és a színház című kötetét szerkeszthette. Az elmúlt években született közéleti publicisztikái, interjúi, riportjai számos platformon olvashatók, jelenleg pedig legjobb tudása szerint igyekszik erősíteni a Hajónapló csapatát.


Kapcsolódó cikkek