Nagy Koppány Zsolt: Egyfajta barlanghasonlat

Nagy Koppány Zsolt: Egyfajta barlanghasonlat

Az író, a cuki gyilkos teknős és a megtépázott hal.

Kisállattartásunk szerkezete ciklikusnak mondható: először halakkal kezdtük egy dicséretesen szerény kisakváriummal – igen komolyan vettük a dolgot, az első vízcsere például nem volt semmi: apa beöltözött kovid-teszternek, a gyerekek az akvi közelébe se jöhettek, műgonddal és hálóval emeltem ki a halakat, kifőzött vizet öntöttem a régi helyére, lágyítottam, kivontam belőle az ásványi sókat egy belterjes, de legalább drága eljárással (értsd: beleöntöttem valami jó áras kék löttyöt, amelyik még a stresszt is oldja, bámulatos, hol tart manapság a tudomány, fel is hajtottam egy kisebb palackkal, hangulatom – is – kék lett), majd visszahálózás előtt minden halnak megmasszíroztam a relaxközpontját, nehogy megsínyljék a beavatkozást. (Azóta sokat fejlődtem: zutty a budiba az egészet, amelyik hal nem tud az akvárium alján megmaradó féldeciben megkapaszkodni, az nem érdemli meg, hogy éljen, satöbbi… na de mielőtt a Négy Uszony Alapítvány feljelentene, jelzem, hogy csak viccelek; mindenesetre tényleg nem ölöm meg már magam.)

Ezt követően vettünk egy cukorborsónyi kisteknőst: meg kellett zabálni, pedig nem is leves, hanem kínai csíkos. Tüneményes volt, ahogy úszkált, meg mászkált meg elvolt az akváriumban a halakkal, melyeknek néha játékosan megcsipkedte a farkincáját.

Aztán egy szép napon arra ébredtünk, hogy csak egy hal maradt az akváriumban. Először el sem is hittük, hogy mi történt, de mivel a halak nem tudnak kötélen leereszkedni az akvárium oldalán és megszökni, ki kellett serlokhólmszoznunk, hogy bizony a gaz teknős fogyasztotta el játékosan és a természet ún. kegyetlen törvényei szerint valamennyit.

Szegény megmaradt hal sem volt valami jó halbőrben: az uszonya cafatokban lógott, és úgy nézett ki, mint Ellen Louise Ripley fedélzetmester mindegyik Alien-epizód végén, szóval látszott, hogy nem hagyta magát, küzdött, mint egy oroszlánhal, viszont az ijedelem és az átélt sokk soha el nem múló barázdákat rajzolt okos homlokára.

Abban a pillanatban kikaptuk Tekit az akváriumból (aki a Kung Fu Panda után az Oogway névre se hallgat, mert a rajzfilmbeli bölcs kung fussal szemben elég ostoba: például mindig úgy ragadja el az ételt és menekül vele a víz alatti barlangjába, mintha ezer másik vérszomjas teknős leselkedne még ugyanarra a szárított – liofilizált! – garnélára… és nagyon cukin bamba), bevertünk a seggébe (nyugi, Négy Páncél Alapítvány, ez csak retorika! …és persze filozófia), és áthelyeztük egy másik tartányba (ne kérdjék, mennyibe fájt eddig e múló állattartási szenvedély, mert kurva sokba!), ahol aztán nagy szomorúan nem evett vagy két hétig, úgy ellakott a nota-bene-mint-fenn drága pénzen vásárolt díszhalainkkal. (Teknősök szégyene, az!)

Szegény tépett fiúguppi néhány napig egyedül úszkált, de igen lehangolt volt, ami nem is csoda, ha megszemléljük tépett énjét, és tudomásul vesszük azt sokunk által irigyelt gupprivilégiumot, hogy egyetlen hímpéldány három nősténylánnyal is elbánik, naponta többször úgyszólván.

Gondoltuk tehát, ne legyen egyedül a szerencsétlen, vettünk mellé még két hímet és sok-sok nőstényt, hadd szerelmeskedjen legalább, mint egy keresztes vitéz, aki ezer levágott füllel oly gyakran tért vissza a ködös Albionba. Igen ám, de az újonnan vásárolt halak igen jó erőben voltak: nagyok voltak, kövérek és magabiztosak. Nagyképűek is, szemmel láthatóan. Jöttek-mentek fel-alá, fontoskodva sürögtek-forogtak, és időnként gondterhelt, de továbbra is magabiztos arccal kopuláltak.

A mi szegény kis túlélőhalunk szerette volna elmondani nekik, micsoda traumákat élt át – már ahogy az megszokott minden normális közösségben. Mesélni akart a kalandjairól, kicsit nagyítva önnön önmagukban sem csekély érdemeit, kicsit kiszínezve itt-ott, hiszen mégiscsak egyedüli túlélő volt! Szinte láttam a kis tudálékos pofáján minden prózaíró-izgatottságot, amelyet hosszú életem során magamon és kollégáimon tapasztaltam – készült rá, hogy leírja a Teki szörnyűséges karmát, állkapcsának csattogását, az elpusztuló halszaktársak borzalmatos halálsikolyát.

De a pökhendi újonnan vett szexgépek nem hallgatták meg – aztán mikor meghallgatták végre szegényt, kiröhögték. Micsoda?! Borzalmas karmos szörny? Jó vicc, Móric! Hát hiszen olyan nincs is, nem létezik. Csak mi vagyunk, a halak dicső nemzetsége! Még hogy megette? Ugyan már, bruhaha. Miért enne bárki is halat?! Na látod. Oké, oké, tegyük fel, hogy megette – de ebben az esetben akkor te hogy menekültél meg? Ugyeugye. Menjél már, szakadt nyomicsicska, másokat etess a marhaságaiddal!

Szegény megtépázott halazatunk egyedül maradt véleményével, emlékeivel, meggyőződésével, hitével – hiába volt nála a bölcsek köve, hiába volt ő az igazság letéteményese, senki nem hitt neki… és meg is alázták.

Nem kell ide Platón, nem kell ide semmiféle idea – ha átteszem az egész szcénát a mi emberi világunkra, szédítő mélységek és távlatok nyílnak meg hirtelen.

Fotó: pixabay.com
Névjegy
Fotó: Czimbal Gyula

Nagy Koppány Zsolt (Marosvásárhely, 1978) József Attila-díjas író, szerkesztő, műfordító és tanár. Kötetei: Arról, hogy milyen nehéz (novellák, Erdélyi Híradó Kiadó, Kolozsvár, 2000), Jozefát úr, avagy a regénykedés (regény, Alexandra Kiadó, Budapest, 2006), Nagyapám tudott repülni (novellák, Magvető Kiadó, Budapest, 2007), Amelyben Ekler Ágostra – emlékezünk (regény, Magvető Kiadó, Budapest, 2010), Mein Grossvater konnte fliegen (novellák, Edition Solitude, Stuttgart, 2012), Nem kell vala megvénülnöd 2.0 (regény, Magvető Kiadó, Budapest, 2014).


Kapcsolódó cikkek