Nagy Koppány Zsolt: Rabság

„Testvérem, olyan ez a sorozat, hogy öt nap alatt végignéztem mind a … epizódját! Nem ettem, nem ittam, nem aludtam – csak néztem. Muszáj neked is megnézned…”

Ó, hányszor hallottam már ezt a mondatot, hányszor sóvárogtam arra én is, hogy együltömben végignézzek egy egész sorozatot, és ó, hányszor töprengtem el, hogy ezek az én „testvéreim” vajon hogy csinálják, hogy öt napig nonstop tudnak filmet nézni?! Nem dolgoznak? Vagy a munkahelyükön is nézik? Hogy lehet valakinek öt (ÖT!) annyira szabad napja egymás után, hogy semmi mást nem kell csinálnia, csak végigtolni a Trónok harcát mondjuk?

Ez nekem sosem adatik meg.

Vagy hát nyugdíjaskorom előtt semmiképp – ebben teljesen biztos vagyok. És hogy miért vagyok ebben teljesen biztos?

Nos, azért, mert megnéztem én is egy-két sorozatot életemben – csakhogy nekem sosem volt öt napom erre egyfolytában, ezért kínlódva, vért verítékezve sikerült csak végignézni, és miután leperegtek az utolsó filmkockák, úgy éreztem magam, mint akit agyonvertek.

Miért is?

Mert van bennem valami egészen rémületes függés (sok mindenben megmutatkozott ez már), amelyik arra kényszerít, hogy amint a sorozat beszippant (ez általában az ötödik percben szokott bekövetkezni), többé ne menjek sehova, ne csináljak semmit, csak nézzem, nézzem, nézzem…

Mondhatjuk erre, hogy de hiszen ezzel mindannyian így vagyunk, mindannyian így szenvedünk, mi, beprogramozott fogyasztók – de az a helyzet, hogy én még annál is ígyebb vagyok.

A sorozatok nézésének idejére teljesen leblokkolok – mind szellemileg, mind fizikailag. Végem van. Semmire nem vagyok képes. Életem rutintevékenységei (és vegyük ide bátran a munkát is) elsodródnak valami homályos távolságba, és egyszerűen képtelen vagyok velük foglalkozni. Nem írok, nem olvasok (mindkettő munka nekem), hagyom a fenébe az egészet. Dolgozni ugyan elmegyek, hogy titokban ott is nézem, útközben is nézem, a telefonomon is nézem.

Közben persze iszonyú lelkiismeret-furdalásom van: épp most teszem tönkre magam, a családomat, a munkámat, egyszóval mindent, de ezeket is mind csupán tükör által homályosan látom, és igazából nem zaklat fel, vagyis igen, de nem, mégsem.

Ó, mennyi mindent próbáltam már tenni ellene!

Próbáltam például kiegyezni magammal: nézd, mondtam, te majomállat, megírsz négy cikket, elolvasol húsz novellát, ezzel letudod a hétre a dolgoknak ezt a részét, a többit talán nem veszik észre. És amint ezzel megvagy, megnézhetsz egy epizódot. Csak hát tudjuk jól, hogy cikkírás közben van az a bizonyos holtpont, amikor a kéz önkéntelenül kinyúl és bekapcsolja a sorozatot… és négy nap múlva holtan találnak az emberre. (Arról nem beszélve, milyen hatásfokkal megy ilyenkor a munka…)

Aztán csináltam azt is – sőt mindig ezt csinálom –, hogy megnyitottam a legrészletesebb cselekményismertetést, és mindegyre elolvastam, mi lesz. Figyi, te állat, mondtam magamnak, úgyis meghal Daenerys a végén, minek sietsz, minek akarod látni? (Azt hiszem, én vagyok a világon az egyetlen ember, aki nem bánja, ha elspoilerezik a sorozat végét – valahogy nincs szerves összefüggés a nézési szenvedély és a vég ismerete között.) Nem baj, nem baj, akkor is látni akarom, és négy nap múlva – lásd fenn.

Egyszer kísérleti jelleggel másodszor is végignéztem egy sorozatot – a Spartacus volt az. Mindent tudtam, mindenre emlékeztem még az első nézésből, mégis ugyanaz történt, mint ha először néztem volna. Három nap múlva holtan. Kíváncsiságból végignéztem A rém rendes családot, hátha csak a szex meg az ölés miatt volt annyira vonzó a Spartacus. Nem, A rém rendest is végignyomtam másodszor is úgy, hogy a munkám bánta – csak ott éppen tíz nap múlva találtak meg holtan, olyan hosszú.

Hát így. (Kedvencem – mint már írtam – a Waczak szálló ebből a szempontból is: a 12 epizódját pár óra alatt végig lehet nézni, és még mindig lehet este egy kicsit dolgozni – pótolni.)

És hogy miért közérdek ennek a problémának a tételezése és megírása? Azért kérem, mert biztos vagyok benne, hogy sokan vagyunk így: és hátha van valakinek valamilyen jó ötlete, hogy lehet megoldani a munka és a sorozatnézés hosszú, egészséges és élhető kombinációját… Ha van ilyen ember, kérem, írja meg, az a minimum, hogy élet(ek)et ment!

Addig pedig mi, akik ebben szenvedünk, igen óvatosan járunk, lépegetünk (ami nem is olyan könnyű, tekintve, hogy lassan már csak sorozatok készülnek, egyestés filmek alig – vagy legalábbis olyan, ami megéri a nézést, tényleg alig): mert tudjuk, hogy ha lemegy a főcímdal egy új sorozat nulladik epizódjának elején, máris napokra rabszolgák leszünk, melynek végeztével holtan találnak meg szeretteink: immár sokadjára.