Nagy Koppány Zsolt: Férfiöröm–smörgåsbord
Az a jó ezekben a modern bútorokban, hogy rendkívül felhasználóbarátok. Bemegy az ember az üzletbe, kipróbálja, beleül, kiválasztja, belenéz a bukszájába, be, ki, be, ki, be, eszik valami íztelen, tehát egzotikus ételt drágán (elvégre úr, és különben is egyszer él), végigáll egy félórás sort, aztán a raktárban máris övé a vágy tárgya: átveheti az egészet, méghozzá lapra szerelve. Egy szép nagy kartondobozba van minden belehajigálva, plusz használati utasítás. Az áru haza-, majd kibontásra kerül, és elkezdődik a nagy műkedvelés, az önbecsülés fényévfényű növelése, az asztalosok rémálma, ugyanakkor fohászainak tárgya. „Minek ide szakember?!”, horgad fel bennem az önbizalom, s egy ős evoét a fénybe kiáltok, miközben kreatívan kétkezi felmenőim neuronjai száguldanak végig a gerincoszlopomon, „Hiszen itten pontosan mutassa, mit hova kell dugni s csavarni!”.
„Asszony!”, mondom a nejemnek, mint egy napóleon, mert látom, hogy nem is sejti, micsoda pompás szerelő (is) a férje, „azt írja itten, hogy van hatvanhat szög s tizenkét csavar! Számoljad meg ezeket, kérlek!” (Hogy legyen meg neki is az öröme, a kicsikének, gondolom ravaszul, miközben a jó zsíros férfimunkákat mind kigyűjtöm magamnak, mert tényleg mekkora élvezet s büszkeségi alap lesz, amikor ebből a sok egymásra dobált préselt lemezből könyvespolcot és/vagy ruhásszekrényt csinálok!) Közben gondosan szétrakosgatom a szobában a nagyobb darabokat, méret és szín szerint. Olyanok vagyunk kettecskén, mint egy csendélet ősemberrel: a férfi a fegyvereket rendezgeti, s peckesen jár fel és alá közöttük, gondterhelten számol és mamutbőgésbe borzong bele a képzelete, az asszony a földön kuporog, és egy kővel kapirgálja a bőröket. (A gyermekeket átvittük a szomszédba, nehogy megegyék a szöget.)
„Hatvannyolc”, mondja az asszony, mire megszédülök egy szépen fejlett munkalappal a kezemben (ami lehet ajtó, de még aljzat is, ha nem elég óvatosan kalapálunk). „Mi a fene?!”, kérdezem hitetlenkedve. „Hát megbolondultak ezek? Hiszen folyton a híres precizitásukkal vágnak fel! Márpedig akkor ne legyen hatvannyolc, ha egyszer hatvanhatot ír a papír!” „Talán azért van több, ha netán elgörbülne egy-kettő…”, próbálkozik az asszony, mert mindig ő menti meg a házasságot – de belőlem elillant a remény. Ha ennyire megbízható a használati utasítás többi része is, hogy merjek egyáltalán a szereléshez látni?! Kreatívan kétkezi őseim neuronjai magukba roskadnak, papírfecniket tépkedünk a bútorlapokról, szomorúan nézünk, a világ megérett a pusztulásra, az élet siralomvölgy, a jövő bizonytalan, és a vég mindig közel (van), Jim Morrison is megmondta.
Az asszony nem bírja tovább, csavarhúzót ragad, és csavarni kezd, két deszkát, össze. Büszke férfi vagyok, látom, hogy nem jól csinálja, mondom is, nem azzal kell, te, hát nem látod, hogy itt a másikat mutatja?! Azzal átveszem a csavarást: előkapok egy újabb deszkát (francokat deszkát: préselt falemezt), és bőszülten csavarni kezdek. Nem is olyan könnyű, a nyavalya törné ki, mint ahogy az imént gondoltam, de nincs megállás: látom, hogy az asszony is büszke nő, látni véli, hogy nem jól csinálom, ezért úgy dolgozom, mint egy gép, nehogy (be)leszóljon.
„Kész!”, elsőzöm diadalmasan. A két lapot sikerült körülbelül hatvanfokos szögben összecsavarozni… De szerintem – akkor is! – szép. Az asszony elfojt egy bosszús mosolyt, elveszi a csavarhúzót, arrébb lökdös. Kicsit még hálás is vagyok neki, a tenyeremről ugyanis lejött a bőr a nagy igyekezetben, de ezt mégsem mutathatom: leülök hát, és fitymálva nézem, ahogy egy másik bútorlappal elindul felfelé, a dicsőséges plafoni magasságok irányába.
„Szét fog esni”, mondom gonoszul, hiszen jól látom, hogy ennek a lapnak tovább kell kanyarodnia a téglalap vonalai mentén, ott van tisztán a leírásban. Mikor szétesik (diadalmas férfikacaj), odalépek, jól megnézem a rajzot, összpontosítok, aztán a deszkahalmot fixírozom, rajz, deszkahalom, összpontosítás, majd aszondom: „Kérem a 24-es lapot, dárling!” Az asszony gúnyos mosolyra húzza a száját, s gyilkoskrokodil-kedvességgel így válaszol: „A számozást az előbb szedegetted le, te mű-bútorasztalos… azt mondtad, fölösleges sallang!”
Elfehéredek, próbálom a maradék több tucat lap közül kiválasztani az igazit, csavarok, tekerek és összeillesztek, az asszony is odaugrik, rá a készülő bútorra, nehogy megugorjon és elszaladjon, sietnünk kell, egyre lelkesebbek vagyunk, hangosan biztatjuk egymást és galambmód gyakorta csókot váltunk. Látom, ahogy kis finom kezével kiveszi a csavart onnan, ahova beejtem, látja, amint nagy erős mancsommal ráverem a falapot a tiplire ott, ahol rosszul illeszti, már mindjárt kész is, a szögelés fázisa következik (asszony lelkesen újraszámolja őket, megvan mind a hatvannyolc!), de előtte még ott van az, hogy (lerajzolva, nyilván): „mikor a keret áll, könnyedén a helyére csúsztatjuk a hátlapot, majd tíz centiméterenként megszögeljük”.
Ezt a becsúsztatást, mint alapvetően maszkulin tevékenységet én vállalom magamra – az odaillesztésig megy is, és csak az első lökésnél derül ki, hogy a hátlap egy fél milliméterrel szélesebb, mint a rendelkezésre álló keret (biztos az asszony túl erősen meghúzta valahol a csavart!), így bizonyos, hogy nem fog beférni. Előbb toljuk, aztán kalapáccsal verjük, aztán azt a néhány szálkát, ami megmarad a préselt farostlemezből, rongyba burkoljuk, és rongyba burkolt kalapáccsal verjük – és estefelé, olyan hat óracska múltán ájultan, de boldog lihegéssel dőlünk el, hiszen bent van a hátlap, áll a szekrény… és még most is áll, ha az imént – Hah! Mi volt ez a robaj? – el/össze nem dőlt.
