Nagy Koppány Zsolt: Klasszikus zene
Egy lélekemelő átváltozás története, csipetnyi humorral fűszerezve.
Hiszek abban – anélkül, hogy túl akarnám mitizálni ezt az egészet –, hogy valami bennünk pontosan tudja, mire van szükségünk. Mint a kutyák, akik betegséget érezvén a testükben megkeresik a mezőn azt a füvet, amelyik reményeik szerint meggyógyítja őket, és fanyar képpel elrágcsálják. Különös késztetések lakoznak olykor az emberben: nyilvánvaló, hogy tengeri herkentyűket és halat kíván, ha olyasmi hiányzik a szervezetéből, amit ezek az állatok hordoznak. (Például műanyag, ugye.) Pontosan érzi azt is, hány évnyi dohányzás után, mikor kell abbahagyni a cigarettázást, de úgy, hogy utána még a szagát se bírja elviselni; tudja, hogy gyarló porhüvelye mennyi féktelen tivornyát képes túlélni, és mikor kell ott is azonnal megállni. Mikor kell húst enni, mikor nem.
Nem szabad és nem is kell ezzel szembemenni: sőt. Csak hagyni kell megtörténni, figyelni a belső hangra, vagy inkább indíttatásra, és tenni, ami jön onnan parancsként, óhajként, sugallatként. (Azt is mondhatnám, hogy aki szembemegy vele vagy elnyomja a késztetést, igen hamar súlyos árat fizet érte. Nem azért, mintha ez a valami bennünk bosszúálló természetű volna – nem. A dolgok természete ilyen: ő leadta a vészjelzést, mi ezt figyelmen kívül hagytuk, a többi nem az ő dolga; jön, aminek a természet törvényei szerint jönnie kell – nincs itt semmi látnivaló, kérem, lehet továbbhaladni.)
Gondolom, nem árulok el nagy titkot, mikor azt mondom: ugyanígy áll a helyzet a mentálhigiénével – ez a bizonyos valami (belső számítógép, hatodik érzék, nevezzük bárminek) pontosan tudja, mikor kell megállni, mikor kell helyrehozni a megfáradt agyműködést, egyáltalán: mikor kell valamit változtatni.
Soha nem voltam nagy klasszikus zene-rajongó. Ismertem a kötelező darabokat, húgom és sógorom filharmóniában játszanak, talán kicsit még jobban is ráláttam tehát, mint az ún. átlagember (aki amúgy vagyok). De soha nem kötött le, soha nem hozott lázba, a rockzenét szerettem, aztán sokáig a népzenét, mostanában meg csak bluesokat hallgattam.
Aztán történt valami. Néhány hete egyebet sem teszek, mint klasszikus zenét hallgatok. Szerencsés vagyok, mert egyedül vagyok a helyen, ahova bejárhatok dolgozni, és még itt is be tudom zárni magam mögött az ajtót. Van egy kis szobám, kanapéval, kényelmes fotellal, olvasólámpával – ide szoktam behúzódni, itt matatok. Nem sietek, nem kapkodok, nem hajtom magam – mivel eddig dolgoztam és hajtottam magam éppen eleget, és most a belső sugallat azt mondta, lassítani kell. Ráérősen csinálok mindent, mégis magától van ritmusa a dolgoknak, és jó ez a ritmus.
És a minap – csak így magától – elkezdtem klasszikus zenét hallgatni. Könnyebb (értsd: dallamosabb) dolgokkal kezdtem, Csajkovszkij- és Chopin-műveket hallgattam naphosszat. De aztán bátran elkalandoztam, új világ nyílt ki, és nem győzök betelni vele. És egyszerűen minden más zene zavar. Az a blues, amit néhány napja még áhítattal és rajongva hallgattam meg tizenötször, unalmas, kiszámítható és felejthető alkotásnak tűnik; csupán a klasszikus zenét kívánom, csak azt bírom elviselni.
És tudok mellette dolgozni, pedig sosem voltam képes két dologra figyelni egyszerre: most mégis megy. Nagy öröm ez nekem. Nem is kutatom az okát, örülök, hogy a belső hang errefelé vitt (már aggódtam picit, hogy mi a fene van velem: édesapám évtizedek óta komolyzenét hallgat minden szabad percében, hogy tudtam ennyire messze almázni a fától, micsoda műveletlen barbár vagyok, satöbbi), egyszer csak itt volt, és most lehet örülni neki.
Meg sem próbálom megfejteni hát, meddig tart, elmúlik-e valaha, vagy már így marad. (Az is lehet persze, hogy egyszerűen csak megbolondultam, de amíg tudok erre reflektálni, talán mégsem.) Bevallom, nem bánnám, ha több sugallat nem jönne, és minden így maradna. De azért ha jön az új sugallat, arrafelé kell indulni: nyomban. Különben nagy bajok vannak eljövőben.
