Nagy Koppány Zsolt: Pompás fertő

Nagy Koppány Zsolt: Pompás fertő

Rátaláltam egy olyan Facebook-csoportra, amely Waczak szálló-rajongó emberek számára alakult – és azóta megváltozott az életem. 

Ha nem volnék hírhedten szerény, azt mondanám, „köztudomású” a Waczak szálló (Fawlty Towers – írta, rendezte és főszerepli a megközelíthetetlen John Cleese) iránti olthatatlan rajongásom. De az vagyok, így kénytelen leszek itt elmondani, hogy szerintem ez a kultúra csúcsa… Na de ódáztam erről korábban eleget.

Viszont most szintet lépett a történet.

Ugyanis véletlenül rátaláltam egy olyan Facebook-csoportra, amely a hozzám hasonló Waczak szálló-rajongó emberek számára alakult – és azóta megváltozott az életem. (Oké, nem kell szánakozni, köszi.) Azt is mondhatnám, hogy végre van értelme felmenni a Facebookra – persze, ebből semmilyen következtetés nem vonható le, ugyanis a Facebookra feljár az ember akkor is, ha van értelme és akkor is, ha nincs – ráadásul kábé ugyanannyiszor. Sajnos. De ez a zárójel be is záródik, bár ott lehetne hagyni ezt a felületet egyszer és mindenkorra, igaz, akkor – figyelem, a kígyó saját farkába harap! – mi lenne a csoportommal?!

Melyben a hozzám hasonló rajongók a tagok, és ahol…

…megosztjuk egymással a kívülről fújt idézeteket a sorozatból.

Na jó, megvárjuk, amíg a pfújolók kimennek, és máris csapatjuk tovább az eszmét.

Szóval: több szinten is zajlik ez a csodálatos és végeérhetetlen intellektuális orgazmus, amit mind John Cleese-nek köszönhetünk. (Megjegyzem, kevesen vagyunk, és bekerülni sem könnyű, az ember érzi a dolog és önnön súlyát, elérvén mindezt.)

A legalsó szinten (ez a belépő level) azok vannak, akik valami konkrét és általában már híressé jegecesedett poént idéznek – ezt ünnepélyesen és jóindulatú odafordulással mindannyian meglájkoljuk, örüljön szegény, hogy belép(het)ett ebbe az elit klubba, ebbe a szentélybe.

De innen illik továbbhaladni: felfelé.

A következő szinten tágul a horizont, és a szereplők, a helyszínek kerülnek előtérbe: különösen az, hogy mi lett velük azóta vagy mi történt az adott helyszíne(ke)n (többnyire átépítették: siránkozunk is eleget, hogy valakinek meg kellett volna vennie és múzeummá alakítania stb.).

Aztán jön: a legfelső szint.

Itt az történik, hogy valaki kiír valamit vagy bármit (nyilván enyhén provokatív céllal), és a becses társaság tagjai tudnak erre kizárólag (!) a filmből vett idézetekkel reagálni. Sőt vannak, akik több mondatot is egymáshoz illesztenek – ezek a szövegek epizódok különböző, egymástól távol eső pontjain hangzanak el, és hát az intellektuális tét az, hogy az ember megtalálja a metafizikai összefüggéseket adott sorok, poénok és persze a nyitóposztban vázolt helyzetek között. Azért ez már olyan élvezet, hogy szinte páratlan: csodás asszociációk születnek… mint a jó bor: szükségük nincs az én cégéremre.

Persze nem fenékig tejfel azért az ittlét sem: én például határozottan rettegek attól, hogy vajon mikor erodálódik az élmény… Ugyanis az első, belépő csoportba tartozó idézetekből van – természetesen – a legtöbb, és bizony olykor már magam is észreveszem magamon, hogy kicsit mintha sokszor látnék egy-két jól ismert és korábban általam is körberajongott fordulatot. Mi lesz így, töprengek szorongva, és egyre keskenyebb mosolyra húzom ilyenkor a számat.

Rájöttem azonban a túlélés trükkjére: aki nagybetűkkel ír ki bármit, az nyilván a kezdőcsapat tagja lesz – ezeket igyekszem nem elolvasni, hogy tovább maradjon friss és romlatlan az élmény. Aki nem a filmből vett kép mellé ír valamit, azt már néha elolvasom, mert tartani kell a lépést a korral és a változásokkal. De igazán az apró betűs, sűrű szövésű posztokat szeretem: ott lehet tudni, hogy még mindig tartogat meglepetéseket ez a csodálatos élmény, és nagyon jó érzés hasonlóan okos és elkötelezett rajongó felebarátokkal együtt dagonyázni a gyilkos humor pompás fertőjében.

Fotó: BBC
Névjegy
Fotó: Czimbal Gyula

Nagy Koppány Zsolt (Marosvásárhely, 1978) József Attila-díjas író, szerkesztő, műfordító és tanár. Kötetei: Arról, hogy milyen nehéz (novellák, Erdélyi Híradó Kiadó, Kolozsvár, 2000), Jozefát úr, avagy a regénykedés (regény, Alexandra Kiadó, Budapest, 2006), Nagyapám tudott repülni (novellák, Magvető Kiadó, Budapest, 2007), Amelyben Ekler Ágostra – emlékezünk (regény, Magvető Kiadó, Budapest, 2010), Mein Grossvater konnte fliegen (novellák, Edition Solitude, Stuttgart, 2012), Nem kell vala megvénülnöd 2.0 (regény, Magvető Kiadó, Budapest, 2014).


Kapcsolódó cikkek