Nagy Koppány Zsolt: Mit tettél velem, karantén?

Nagy Koppány Zsolt: Mit tettél velem, karantén?

A maszkot imádom, takarja a tokámat, kéne még egy a fejemre, a kopaszodó részre, és máris mehetnék emberek közé.

Úgy tűnhet, kicsit nyafogósra vettem a figurát újabban, de hát a tárcaíró olyan, hogy azzal matat, ami leginkább foglalkoztatja: alighanem a korszellemet kell tehát hibáztatni, arról nem beszélve, hogy némi hozadéka más számára is lehet mindannak, amiről itt szó esik, hiszen – különösen mai témánk esetében – globális jelenségről, összélményről, össznépi élményről van szó. (Talán a világháború lehetett ilyen évtizedekig: mindenkinek megvan a története, hogyan élte túl, mi történt vele azokban a borzalmas években.)

A helyzet nem jó.

A tavaszi karantén úgy jött, mint egy falat kenyér: már nagyon elegem volt az emberekből, írtam is erről egy lelkes tárcát, melyben boldogan ecseteltem, milyen jó nekem, hogy nem kell embertársaimmal találkozni. Az van ugyanis, hogy elég introvertált vagyok by nature. Nehezen szabadulok fel: csak ha iszom – akkor viszont elég nyomasztóan harsány és barátkozós és pletykás vagyok, nyilván kompenzál bennem valami.

Egy fél élet telt azzal, hogy vagy magyaráztam, miért nem tudok kimenni másokkal találkozandó, vagy ha kimentem, ott szenvedtem órákon át. (Unom az embereket; könyvet és filmet is már nehezen olvasok, nézek végig, hamar kiszámíthatóvá válik minden, az ölős-szexes részeket meg kifejezetten áttekerem, annyira fáraszt a kétbites dramaturgiájuk.) Tudtam a poénokat előre, hallgattam a sok nagyképűsködést, egészen, amíg berúgtam, akkor viszont visítva kacagtam minden közepes poénon, és akadozó nyelvvel bölcsességeket mondtam, ha meghallgattak, amiknek jól titkolt – így véltem: valójában azonban nyomban lelepleztem magam – célja az volt, hogy kiderüljön, milyen nagyszerű bármi vagyok én. 

Unsplash.com-
Fotó: Unsplash.com

A magamfajtának – és tudom, hogy sokan vagyunk, csak kevesen látjuk be – áldás volt a karantén: nem kellett fárasztó magyarázkodásokat kieszelni, végighallgatni a nógatást, végignézni a megsértődést. Karantén van, nem megyek, bocsi. (Nagypályás játékosoknak: covidos vagyok, nem akarlak megfertőzni, bocsi.)

Így telt el a nyár is, és most, hogy itt van az ősz, fura – és az eddigiek fényében valósággal sokkoló – tapasztalatom van: kezd zavarni, hogy ennyire kikoptam a társasági életből.

Zavar, zavar, persze, de tenni nemigen tudok ellene, mert a belső késztetés még mindig azt mondja, hogy meneküljek mindenhonnan, üljek csak szépen otthon vagy az irodában, ahol egyedül dolgozom, és kerüljem továbbra is az embereket.

Viszont most már tényleg zavar, hogy ez van.

Drága barátaim hívnak még néha (itt is köszönöm nekik, hogy nem mondtak le rólam végleg), de mind csak halogatom. És persze aggódom közben: mi lett velem? Mi lesz velem így? Mert ez már nem normális. Ez már nem a korábbi fél életnyi társasági kínlódás kipihenése – az ugyanis megtörtént a nyáron.

Ez valami teljesen új minőség.

Valami visszafordíthatatlan, ami végleg romba dönt, és savanyú remetévé tesz.

Iszonyatos összpontosítással megpróbálom hát elérni magamnál, hogy mégiscsak elmenjek inni valakivel néhány fröccsöt. Remélem, sikerülni fog. Reszketek. Rosszabb mindennél. De érzem, hogy ki kell mozdulnom, újra kell tanulnom járni, azaz újra kell tanulnom a társasági élet reflexeit. Vagyis a társaságiélet-reflexeimet. (A maszkot imádom, takarja a tokámat, kéne még egy a fejemre, a kopaszodó részre, és máris mehetnék emberek közé. Oh, wait a minute…)

Viccet félretéve: ki kell menni. Emberek közé kell menni, beszélgetni kell velük, szeretettel kell hallgatni őket. Erőszakot tenni magunkon, megmozdulni, találkozni, kacagni, inni, mulatni. Különben végérvényesen eltorzul a személyiségünk, és szánalmas lesz, ha ebből a nagytörténetből, amelyről (és amelyből) mindenkinek meglesz a saját maga kistörténete, nekünk ennyi jut: „Visszafordíthatatlan depresszióba estünk, és mizantrópok lettünk.”

Fotó: pixabay.com
Névjegy
Fotó: eirodalom.ro

Nagy Koppány Zsolt 1978. október 5-én Marosvásárhelyen született. Erdélyi magyar író, fordító, szerkesztő. Szülei: Nagy Béla és Ilona. 1993–1997 között a Tamási Áron Gimnázium kémia–biológia szakos diákja volt. 1997–2001 között a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem magyar–angol szakos hallgatója volt. 1999 óta jelennek meg írásai. 2000-ben a Kriterion Könyvkiadó külső munkatársa és szerkesztője volt. 2000–2002 között az Erdélyi Híradó Könyvkiadó és az Előretolt Helyőrség szerkesztője volt. 2002 óta Budapesten él. 2006-ban adta ki első regényét.


Kapcsolódó cikkek