Nagy Koppány Zsolt: A földi

A kényszerű karantén alatt igazán nem könnyű dolog lekötni két örökmozgó kisgyermeket egy lakótelepi lakásban, olyanokat is megenged az ember (sok rajzfilmnézés, telefonozás), amit máskor nem – mégis lassan telik az idő.

De ha már van ez a bizonyos idő, jól is ki lehet használni, gondoltam a minap. Ugyan, dehogy: kínomban kezdtem mesélni egyik este Mark Watneyról, Andy Weir A marsi című regényének (mely történetből Mentőexpedíció címmel filmet is forgattak) mérnök és biológus hőséről, akit társai a Marson hagynak, azt gondolván, meghalt, és aki a hátrahagyott kis túlélőházban, a megmaradt készletek okos felhasználásával igen hosszú időn keresztül kitart és életben marad: egészen, amíg a mentőűrhajó megérkezik érte. Legnagyobb gondja, hogy lesz-e mit ennie, de mivel biológus, néhány krumpliból, a marsi földből és a saját ürülékéből virágzó gazdaságot csinál, és így éldegél, satöbbi – biztosan ismerik a történetet.

Meg hát itt bele is zavarodtam: kábé ennyire emlékeztem a sztoriból.

Úgyhogy gyorsan elkezdtem hallgatni hangoskönyvben, meg elolvastam a könyvet is újra. Lenyűgözött a benne fellelhető természettudományos ismerethalmaz közérthető módon való, logikus és élvezetes átadása (csillagászattól a botanikáig minden van itt, nagyon okos, tényleg), és úgy gondoltam, nem árt, ha a gyerekek is alaposabban megismerkednek a történettel.

Hétéves a fiam és tízéves a lányom, ezért óvatosan kellett felépítenem a dolgot.

Mesélgettem még ezt-azt, immár friss tudással, ami magabiztossá is tett: képes voltam általános érvényű megfigyeléseket tenni az emberi természetről, mint olyan. (Figyelem, önirónia!)

Ezt követően először a filmet néztük meg, és bár szorongtam, tetszeni fog-e nekik, tetszett: azóta vagy ötször izgultuk végig újra. Ezt követően felajánlottam nekik könyvben és hangoskönyvben a sztorit, mert láttam, hogy a film ugyancsak takarékosan bánik éppen a legérdekesebb részekkel: a tudományos ismeretekkel. Fiam még nagyon lassan olvas, ezért ő a hangoskönyvet választotta, lányom a papírkönyvet.

És csodák csodája, mindketten végignyomták a felnőttléptékkel is tekintélyes mennyiségű anyagot – sőt még élvezték is közben. (Én bevallom, mikor hallgattam, néha bele-beletekertem… ne is menjünk bele mélyebben a felnőtt- és a gyerektürelem összehasonításába.)

Sokáig azzal hencegtem magamnak, hogy másodikos koromban elolvastam a Képes Bibliát és az Ábelt (miért éppen ezt a kettőt? ki tudja…), de azt hiszem, a saját gyermekeim immár lefőztek. És ez így van jól.

Természetesen most mindketten űrhajósok szeretnének lenni, persze a mérnökbiológusi és az orvosi pálya mellett. Hisznek a tudományban, és ez jó. A matematika, a biológia és a csillagászat érdekli őket, nem pedig az ostoba rajzfilmek meg a gügye játékok (lassan ezek engem kezdenek érdekelni, ahogy épülök le a bezártságban).

És hát természetesen elhangzott itt a beszélgetések során, miközben általános érvényű megfigyeléseket fogalmaztam meg az emberi természetről a következő is: „Csak kitartást tudjunk, kedves gyermekeim… ha Mark Watney hónapokig elélt a saját szarában termesztett pityókán a Marson, ejszen egy kis vírus nem győz le minket sem!”