Nagy Koppány Zsolt: Szoba kilátással

Nagy Koppány Zsolt: Szoba kilátással

Az író, akinek ablaka nem vízesésre nyílik, még csak nem is pálmafára, de kellő iróniával ezt is kibírja, mert erős férfi.

Nagyon érdekes és tanulságos tapasztalatomról szeretnék beszámolni.

Még a tavaszi bennülős karantén egyik estéjén hevertem az erkélyen egy pohár borral, és fényképezgettem onnan. Nem sokkal azelőtt csatlakoztam egy olyan Facebook-csoporthoz (nem tudom, a nevét le szabad-e itt írni, de inkább nem, elég szigorúak), ahol a csoporttagok megoszthatják a szobájukból – a karantén alatt – nyíló kilátást. Igen jópofa képek készültek, az esetek magas százalékában olyan medencés, tényleg sokkolóan gyönyörű kilátásos fotók, hogy az ember csak nézett csorgó nyállal, hogy lám-lám, mások micsoda helyeken élnek egyesek, micsoda kilátással.

Miután készítettem pár képet, az egyiket kiválasztottam, kicsit gondolkodtam, milyen vicces felirattal lehetne feldobni (egy külvárosi lakó- és építőtelep látszik az ablakunkból – hogy is mondjam, muszáj ironikusan viszonyulni hozzá abban a kontextusban, hogy más vízesésekre és szavannákra lát rá a nappalijából a világ szerencsésebbik felén), és akkor eszembe jutott a Rolling Stones It’s Only Rock ’N’ Roll (But I Like It) című száma.

Mivel mind a jó öreg rock and roll, mind a még jobb, még öregebb Budapest éppen három szótagból áll, nem kellett sok fantázia, hogy egyiket behelyettesítsem a másikkal. Egy kis magyarázattal is megspékeltem, hogy a jámbor amerikaiak tudják majd, nem a Lánchídra néz(n)ek éppen, hanem omladozó házakra, valahogy így: „I know… it’s only Budapest (outskirts of the city), but I like it. Stay safe!” („Tudom, hogy csak Budapest – a külvárosi rész –, de én szeretem. Vigyázzatok magatokra!” – ez az utóbbi mondat szinte kötelező eleme a posztoknak ebben a csoportban.)

És azzal feltöltöttem.

A kép azonban nem került ki, csupán egy értesítést kaptam, hogy majd az adminok megnézik, eldöntik, jóváhagyják, ésatöbbi. Kicsit csalódott voltam, megittam az üveg bort, és nyugovóra tértem. Pár hétig azért még néha eszembe jutott, aztán megfeledkeztem róla. 

És akkor nemrég, több hónappal a dolog után, megjelent a posztom.

Hát… ilyen sikerem soha nem volt. Órák alatt gyűlt össze több mint tizenkétezer lájk és több mint kétezer komment. Ilyen sikert íróként sosem leszek képes elérni, attól félek. Kicsit ijesztő is volt hirtelen ilyen szintű és léptékű nemzetközi körforgásba bekerülni – szédítő, mint amikor a hullámvasúton elkezd lefelé robogni a kocsi, és kapaszkodnánk, de nincs mibe, és úgy érezzük magunkat, mint „a remegő hús fogantatásának kereke”, amint „pörög az űrben és kizúdul” (hogy stílszerűen Kerouacot idézzem itt Hobo fordításában). Tiszta szociokultúra volt fílingileg.

Az első benyomások csodásak voltak: emberek, mit emberek, emberek százai üdvözöltek a világ minden sarkából, maguk is elmondták, hogy vigyázzunk magunkra, egymásra – tényleg, szinte minden országból érkezett válasz, felemelő volt, a szó legszebb értelmében, egy eddig soha nem tapasztalt szippantás a nagyvilágból. Ömlöttek a kommentek arról, mennyire szeretik Budapestet, szerették Budapestet, amikor itt jártak, illetve sokan mondták, hogy a bakancslistájuk előkelő helyén szerepel az ideutazás, ha vége a járványnak. Olyan is volt, aki a szakadt kilátást irigyelte, de sokan voltak, aki próbáltak magyarul köszönni, és minden huszadik ember elmondta, hogy az ősei innen mentek ki az aktuális hazájául szolgáló országba – gyönyörű, páratlan élmény volt, elmondhatatlan, tényleg. (Az igazsághoz tartozik, hogy azért is kommenteltek emberek, hogy sutyiban feltölthessék a saját kilátásukat, mert nem akartak közel egy évet várni, mint én, amíg kikerül a nappalijukból látható elefánt, krokodil, Kilimandzsáró, Niagara, whatever.)

Viszont elég hamar megjelentek a tanító nénik és tanító bácsik. Jöttüket filantróp kommentek jelezték: néhány jótét lélek elkezdett vigasztalni, hogy hát nem olyan rossz ez, van, akinek rosszabb, végül is az otthon ott van, ahol a szív (vagy hogy lehet azt jól fordítani, hogy „Home is where your heart is” – csak jelzem, előre mintegy, hogy ez meg egy Elvis Presley-dalnak [is] a szövege [is]), nyugodjak meg, viseljem türelemmel sorsomat és ezt a kilátást. (Pedig én csak játszottam, intertexteltem… régi rossz szokásom.) Aztán teljes mellszélességgel bedübörögtek a tanító bácsik és tanító nénik; volt, aki viccesen, de akadt (szép számmal), aki egész komolyan megrótt, hogy ne szóljam le az otthonomat, és mi az az „only” – főleg ez fájt nekik, ezen az egyetlen szón rugóztak hosszú kommentekben. Pedig hát tudjuk legalább a Rolling Stones óta, hogy ez bizony éppen a mondottak ellenkezőjét jelenti.

Én persze mindenkit lájkoltam, és a tanítóknak is türelmesen válaszolgattam, mert senkit nem hagyok a butaság, a félreértés, a tájékozatlanság és a könnyűzenei műveletlenség rögös útjának szélén: egyenként megírtam tehát nekik több százszor, hogy ez csupán egy játékos utalás, afféle intertextus a Rolling Stones vonatkozó dalára. (Már persze az első három napban csupán: utána meghagytam őket naiv hitükben, hogy egy f…sz vagyok.) Ennek ellenére az oktatás csak jött és ömlött. Beírtam hát a threadbe is, szinte bocsánatot kérve, ha bárkit megbántottam volna, hogy ez csak játék, intertext, lásd fenn. De ők csak mondták a magukét.

Elment vagy öt nap az életemből, mialatt számtalanszor beírtam, hogy „rollingstonesing” (meg egy szmájli), de lassan egészen elszomorodtam: nem akarok nagy szavakat használni, de rájöttem, micsoda savanyú, nemjátékos világban élünk. Az emberek nem értik a viccet, a játékot, az intertextualitás kiment divatból. A népek mindent szó szerint vesznek (vannak, akik rögtön ámokfutnak is). Veszélyes kor, mindenesetre. És én csak („only”, értik) ennyit írtam le, ennyivel vicceltem, játszottam. Belegondolni sem merek, mi történik, ha valami tényleg kényes témához nyúlok hozzá – jóindulatú játékossággal. Talán már nem is élnék. A komorság és a szó szerint vétel már itt van, és ilyenkor hallgatnak a múzsák.

Fotó: Az ominózus kilátás az ablakomból

Fotó: Nagy Koppány Zsolt
Névjegy
Fotó: Czimbal Gyula

Nagy Koppány Zsolt (Marosvásárhely, 1978) József Attila-díjas író, szerkesztő, műfordító és tanár. Kötetei: Arról, hogy milyen nehéz (novellák, Erdélyi Híradó Kiadó, Kolozsvár, 2000), Jozefát úr, avagy a regénykedés (regény, Alexandra Kiadó, Budapest, 2006), Nagyapám tudott repülni (novellák, Magvető Kiadó, Budapest, 2007), Amelyben Ekler Ágostra – emlékezünk (regény, Magvető Kiadó, Budapest, 2010), Mein Grossvater konnte fliegen (novellák, Edition Solitude, Stuttgart, 2012), Nem kell vala megvénülnöd 2.0 (regény, Magvető Kiadó, Budapest, 2014).


Kapcsolódó cikkek