Nagy Koppány Zsolt: A remény körei

Másfél évvel ezelőtt meglegyintett az elmúlás szele, és ahogy ilyenkor lenni szokott, gyorsan leszoktam a cigiről, ivásról, és azonmód egészséges életmódra váltottam. Ennek részeként elkezdtem futni, aminél hevesebben kevés dolgot gyűlölök, de ha önbüntetéslúd, legyen gyűlöletkövér, mondtam magamnak. Gyengécske térdekkel, hajdani ínszalagszakadás miatt átrendeződött bokacsontozattal láttam neki a dolognak, ami nem mentség semmire, de legalább jó sok szenvedést ígért, és semmi jóval nem kecsegtetett. (Ezt viszont pompásan betartotta, jelentem.)  

El is jutottam gigászi perjel leonidászi harcok árán oda, hogy most már napi öt kilométert tudok futni (alighanem itt húzódik – amennyiben még ember vagyok egyáltalán – az én emberi teljesítőképességem határa), és bár életválságmenedzseléskor vagy vitatkozás során előszeretettel nevezem magam „hosszútávfutónak” (amitől kellemesen bizsergek: van benne valami örökélet-magabiztosság, legyőzhetetlenség-tudat, többszörös láncáttétes metafora, már-már szimbola nevű hangszer, amin az önértékelésem játszik kifinomult jazzt), azért mindannyian tudjuk – mind én, aki írom ezt, mind pedig Önök, akik maratonfutás közben olvassák –, hogy ez bizony smafulófaszocska, szinte szót sem érdemel.

De hát mégis ő az én futásom, nekem futása mégiscsak ő van lenni, az én futásom ez lételméletileg, és nem más(é) – tanulságait nekem levonni tehát nem rest életelérési (a)czélozvány.

Csak hát az a baj, hogy még mindig utálom.

Igen, már rég úgy kéne lennie, hogy kacagva futom le, miközben fél szemem a park sarkában letett posztfutális kardigánomon pihen (amit rendszeresen ellop valamelyik derék honfitársam – még jó, hogy veszek újat, mert ugyancsak zavarba jönne, ha egyszer nem találna ott semmit, haha), a másik félszemem pedig vidám megállapításokat tesz életről, halálról, effélékről, futván.

De utálom.

Minden nap úgy megyek oda, hogy ütni tudnám, aki kitalálta ezt a kurva futást.

Ahhoz, hogy meglegyen az öt kilométer (oké, jövőre felmegyek tízre, csak tessenek kivárni), tizenegy darab 450 méteres kört kell futnom egy gumiburkolatú pályán, majd még ötven métert (ez a legnehezebb, megmondom őszintén), és már kész is vagyok.

És hát én elneveztem ezeket a köröket. Van rövid nevük is, és leírásuk: olyanok ők, mint egy-egy Rejtő Jenő-könyvfejezet: 1. fejezet, amelyben…

Lássuk tehát:

1. kör, amelyen rácsodálkozunk, hogy már megint másnap van, és futni kell menni. Csúnyákat gondolunk. (Rövid neve: Sokkterápia)

2. kör, amelyen elmélázunk azon, milyen nehezen ment le az első kör, és szorongva gondolunk arra, hogy még tíz hátravan. (Rövid neve: Mélabús szomor)

3. kör, amelyen csöppet sem leszünk boldogabbak, mert nem fogy szignifikánsan a hátralévő körmennyiség. Tudományos értekezést tartalmaz! (Káromkodásokkal vegyesen.) (Rövid neve: Még csak, baszki?!)

4. kör, amelyen először mérjük meg okosóránkkal a vérnyomásunkat, hátha meghalunk, és akkor vége lesz ennek az egész rémálomnak. (Rövid neve: A reménytelen 120/70, avagy sose halunk meg)

5. kör, amelyen erős mnemotechnikai eljárásalkalmazással megpróbálunk a természetre, szép női testekre, a világegyetem végtelenségére gondolni. Nem sok sikerrel. (Rövid neve: Punci)

6. kör, amelyen elkezd fogyni a levegő; mondjuk ebben az a jó, hogy könnyebb hallucinálni, egész szép itemeket látunk az ötödik körből. Szemüveg nélkül futok, plusz felment vérnyomás, tehát: nem kell ide kábszi, pia, / kirajzolódik a… piha! (Rövid neve: Levegőt!)

7. kör, amelyen elcsodálkozunk a matematika kérlelhetetlen aljasságán, hogy sem szép szóra, sem kényszerre, sem megfélemlítésre nem hallgat, és így aztán a hetedik soha nem lesz mondjuk a tizedik. (Rövid neve: József Attila)

8. kör, amelyben nem gondolunk semmit, beletörődünk, hogy ez még mindig csak alig több, mint a kétharmada, és sehol nem látszik a vége. (Rövid neve: Reménytelenül) (Reménytelenül beleragadtunk József Attilába.)

9. kör, amelyet vakon futunk le, lévén, hogy már nem látunk. (Rövid neve: Saramago)

10. kör, amelyen még egyszer megmérjük a vérnyomásunkat, de most már abban a tudatban, hogy ejsze megmaradunk. (Rövid neve: Ejsze megmaradunk)

11. kör, amely a diadal köre, (hogy ezt is túléljük – csak érjünk a végére), és amelyen szeretnénk megállítani az időt, hogy ne legyen olyan hamar holnap. (Rövid neve: Öröklét)

Az utolsó ötven méter – maga a pokol. (Rövid neve: A halál ötven órája)

Jutalomkör: ha az ember megbokrosodik olykor saját nagyszerűségétől, fut még két-három jutalomkört, és csodák csodája: az már örömfutás. (Rövid neve: Csak a derű óráit számolom) De ilyen sajnos igen ritkán van.

És hogy miért a remény körei címet adtam ennek a szövegnek?

Azért, mert mindegyik kör alatt intenzíven reménykedem benne, hogy túl fogom élni. És hogy tényleg soha nem halok meg.

Borítókép: Jelenet "A halál ötven órája" című filmből