Nagy Koppány Zsolt: Mindenki ír
A közelmúltban két nagyszabású irodalmi pályázaton is szerencsém volt zsűrizni, ezek ráadásul nyílt pályázatok voltak, úgyhogy boldog-boldogtalan elküldhetett rá bármit. Nem mondom azt, hogy a tapasztalat keserű, és nem is menekülök az egyrészt/másrészt-, egyfelől/másfelől-szerű érvelés sterilitásába – de igen.
Egyfelől ugye a tapasztalat eléggé keserű, mert a szemem romlott két dioptriát, mert az emberek nem ismerik a magyar helyesírás és stilisztika legalapvetőbb szabályait sem, és képtelenek a bézik szövegszerkesztés legelemibb fortélyait ellesni (például: ha elindul egy párbeszéd, és a Word automatikusan beteszi utána a párbeszédjelet minden bekezdés elejére, akkor bizony a szöveg végéig párbeszédformában megy a narráció – ami egyrészt mókás, másrészt a posztmodern irodalomértést is nagy kihívás elé állítja), mert agresszívak, követelőzők, megsértődnek és ki akarnak irtani írmagostul (a Messengerem tele van sértett és/vagy fenyegető üzenetekkel).
Másfelől valahol megejtő – és ilyen szempontból egészen kellemes tapasztalat –, hogy rengeteg jó művet volt szerencsém olvasni, hogy igenis kerültek elő gyöngyszemek, akik eddig csöndben lapultak és felfedezésre vártak, és hogy a magasztos cél, amellyel a pályázat kiírója a pályázatot fogalmazta, a beteljesülés édes mirhájától lett illatos. Az egész mégis inkább… megejtő. Merthogy ebben a végletekig cinikus világban és néplélekben (vagy, hogy pontosabb legyek: a felszínt kapargatva csak cinikus megnyilvánulásokat látni; de a mély hallgat, ahogy a költő mondja) még mindig mindegyre virágot hajt az irodalom, az írott szóba vetett hit lenyűgöző és megható ereje.
Visszatérve az egyfelőlre: ez egyrészt jó, mert csomó családirtás marad befejezetlenül annak hála, hogy a családtagok balta helyett tollat ragadnak, másrészt viszont rettenetes, mert az emberek jó része nem érzékeli és nem is tudja, hogy mi a különbség a naplóbejegyzés, a benyomások és ötletek könyvelésszerű leírása… és az irodalom között.
Ezért is mérgesek és frusztráltak, mikor kimegy nekik az elutasító levél. Hiszen ők már olvastak ilyen szöveget, az ő írásukhoz hasonló alkotást, ráadásul nem is egyet; akkor az mitől irodalom?! Hát igen: éppen attól a két-három furább mondattól, amely olvasás közben alig tűnt fel, inkább csak szokatlanságával döccentett egyet a szemen, de a végkifejletre szomjazó olvasó vágtázott is tovább azonmód.
És hát a zsűritagnak nem dolga megtanítani őket, de még csak elmondani sem nekik, mitől irodalom az irodalom. Ez a középiskola és a saját tapasztalatok feladata és eredménye kell(ett volna) hogy legyen. Rengeteg düh és szomorúság és keserű frusztráció születik ebből, és valahol jogos is az egész.
Mert (valóban) (harmadrészt) – hogy idézzem kedves levélíróim szavait, éppen csak a legcsúnyább szavakat kihagyva – ugyan ki a kutyafasza vagyok én, hogy megmondom, mi a jó és mi a rossz?! Mi az irodalom és mi nem az? És tényleg. Nemhogy a bölcsek köve, de még a bölcsek kavicsa, sőt homokja sincs a zsebemben. Talán többet olvastam kicsit, és szakmai alázattal meg igyekvő odafordulással, mint a legtöbben, de százával hemzsegnek, akik viszont még nálam is többet olvastak (ráadásul alázatosabban). Ezekre a levelekre aztán nem is igen tudok mit válaszolni.
Azt viszont továbbra sem tudom/értem, miért ír mindenki. Mit remélnek az emberek az írástól? Pénzt? Haha. Hírnevet? Ugyan már. A múlandóság múlandó ellenszerét? Lehetséges. Vagy csak írnak, bele a világba, a tevékenységre való legkisebb reflektálás igénye nélkül? Eeegen. De miért? Miért, miért? (Válaszaikat novellának nevezett naplóbejegyzés formájában nem várjuk a szerkesztőségben.)
