Nagy Koppány Zsolt: Nem mind öröm, ami (lámpa)fénylik

Mit érez az író, amikor saját, dedikált könyvét találja meg az antikváriumban? Nagy Koppány Zsolt elmondja!

Esmérek én egy embert… Őt is nyomasztja, hogy ennyire modernnek és trendinek kéne lennie, ráadásul éppen akkor, amikor az embernek semmi kedve nincs modernnek és trendinek lenni. Okos ember, művelt, mint egy lexikon, és egyetlen szenvedélye van: az olvasás. El is határozta, hogy nyit egy kis antikváriumot – de nem ám olyant, mint mások, nem! Ő az antikváriumot azért nyitja, hogy a népek behordják oda a könyveket (lehetőleg olyanokat, amiket még nem olvasott), melyeket aztán ő rendszerez, katalogizál és a maga számára olvasásra előkészít. Aztán – így a tervek – szépen leül a sarokba egy helyre kis olvasóasztalkához, hódol kicsit a modernségnek is azzal, hogy egyetlen (!) mozdulattal felkattintja az olvasólámpát, s azonmód olvasásba mélyed. Ha pedig be talál térni valami bohókás ember, akinek éppen itt támadt vásárolni kedve – nos, arra (felpillantván) igen szigorú pillantást vet, hogy az illetőnek elmenjen a kedve a vásárlástól (mert amilyen szemtelenek manapság az olvasó népek, még éppen az a könyv kellene neki, amelyik az olvasólámpa fénykörében fekszik!).

Magam is nagy híve vagyok az antikváriumoknak, jóllehet annyira még soha nem jutottam, mint az előző bekezdésben leírt ismerősöm. Én inkább betérni szeretek, válogatni, elmerülni a szárazon suhogó papírlapok neszező csöndjében.

Miért jó és különleges hely az antikvárium?

Az összes nyilvánvaló válaszon túl azért is, mert minden más bolttal ellentétben egyetlen antikváriumban sem tolakodnak oda, hogy megkérdezzék, mit kérek (hiszen éppen a meghitt válogatási örömködés a lényege az egésznek), nyugodtan olvasgathatok, és utána visszatehetem a könyvet a polcra, ha mégsem győzött meg ennen magáról, és minden harmadik másik bolttal ellentétben itt nem követnek nagydarab biztonsági őrök, akik nyilvánvalóan azt feltételezik, hogy lopási szándékkal tértem be e szent hajlékba (hogy aztán rövid kézitusa után kicsavarják kezemből Móricz egyik regényének kétszáz forintos példányát, és diadalmasan visszagyömöszöljék a zsúfolt polcra).

Persze vannak kellemetlen dolgok is: előfordul bizony, hogy az antikváriusok éppen megbeszélik a lecsófőzés rejtelmeit, a gyerek kirándultatását vagy a vastagbéltükrözés lépéseit (mint mindenki más, ugye – érdekes módon az árverésekről és az ott tapasztalható trükkökről ilyenkor soha nem esik szó), és ezzel meglehetősen zavarják az elmélyült kutakodást, lapozgatást (khm, khm, kedves antikvárius olvasók!), és hideg vízzel locsolják le a lángként kicsapó, szenvedélyes keresgélési indulatot.

És arra is van példa (nem is ritkán), hogy végig kell néznem, mint vesznek meg reszkető kezű alkoholistáktól (akik valamilyen józan életű könyvszerelmes öregúr örökösei, és éppen elprédálják azt a könyvkincset, amelyet szegény ember egy életen keresztül gyűjtött össze és dédelgetett) bagóért rendkívül értékes és ritka könyveket úgy, hogy végül még a szegény prédáló (van ennek köze a predátor szóhoz vajon?) mond köszönetet mind az ötszáz forintért, amit savanyú és kelletlen arccal, sokáig vonakodva a kasszánál kifizetnek neki. (Persze annyi jó van ebben, hogy az antikváriusok elég kicsi – na jó: pofátlanul nagy, de még úgy is elég kicsi – árréssel adják tovább nekem a nemrég megvásárolt remek példányokat.) Mégis azt kell mondanom, hogy szeretem ezeket az embereket, és szívesen cserélnék velük, még akkor is, ha tudom, hogy a munkának van olyan hervasztó része, amely megöli az élvezetet. Szeretem őket, szívesen cserélnék velük, de mivel nem tehetem, olyan gyakran járok be hozzájuk, amennyire gyakran csak lehet.

A legnagyobb öröm és kellemetlenség azonban mégis az, amikor az ember a saját könyvével találkozik antikváriumban. Öröm, mert a kanonizálódás és klasszikussá válás biztos jele, ha az író könyve már antikváriumban is kapható, viszont kellemetlenség és bosszúság (rossz érzés, Csalódás Az Emberben, gyengébbeknél: idegösszeomlás), amikor dedikált példányt találunk a saját két kezünkkel megírt (és saját egy kezünkkel dedikált) könyvünkből.

Egyszerűen fel nem foghatom (vagyis foghatja az a bizonyos író, aki megtalálja saját dedikált könyvét az antikváriumban – mert nem rólam van szó, ez, remélem, mindenki számára világos), hogy lehet valaki akkora tahó paraszt, hogy egy neki dedikált könyvet úgy vigyen be az antikváriumba, hogy előtte legalább nem tépi ki a címnegyedívből a dedikációt tartalmazó oldalt. Mert mibe kerül ez? Hers és reccs, volt, nincs. (Én legalábbis így szoktam csinálni.)

Persze, írói oldalról is megvan a trükk, amivel kivédhető ez a nem túl kedves, de legalább tisztességes gesztus: mégpedig ha mondjuk a könyvbe több helyen (lehetőleg az 50., a 147. és a 219. oldalon is) beleírjuk, hogy Szalka Máténak ajánlottuk a könyvet, igen nagy szeretettel, tisztelettel és nagyrabecsüléssel. Így mondott Szalka Máté (aki nyilván nem olvassa el a könyvet, hogy ne kopjon, és még többet fizessen érte az antikvárius) hiába tépi ki az első oldalt kegyeleti okokból kifolyólag, én, az antikváriumban szaglászó író könnyedén leleplezem a gaz bitangot, és a következő könyvemből már nem ajándékozok neki.

No de mit is beszélek, hiszen nem rólam van szó… De becsszóra ismerek olyant, aki már találta meg saját könyvét antikváriumban – olyan példányt, melyet őszinte szívvel dedikált legjobb barátjának, excsajának, főnökének vagy kollégájának.

El is romlott a napja, ott, helyben, azonmód.