Nagy Koppány Zsolt: A megúszás művészete
Lényeg, hogy a főnök elhiggye: nem félünk a feladatoktól, sőt szinte égünk a vágytól, hogy ilyeneket oldhassunk meg raklapszám.
Mindannyiunknak volt része olyan értekezletekben, ahol valami magát főnöknek képzelő mukifiú vagy mukilány vállalati érdeknek álcázott és nevezett hatalmi gőgtől és arroganciától eltelve elkezdett úgymond „feladatokat kiosztani”. Rémálom, igen, tudom, próbáljanak megnyugodni, néhány mély lélegzetvétel, hátha sikerül.
Mostanában, hogy sok helyen karantén van és online munkavégzés, sokat egyszerűsödött a feladatok alól való kibújás művészete, hiszen elég kikapcsolni a gépünket vagy csupán lecsukni az alkalmazást, aztán ráfogni az utóbbi időben eléggé sokat csukló szolgáltatóra – de nézzük meg, hogy lehetett ugyanezt megúszni a hőskorban, amikor in persona mentek a dolgok, és nem volt sem kecmec, sem kegyelem. Annál is inkább, mert ahogy elvonul a járvány, bőven visszatérünk ide, szóval nem árt, ha felkészülten ér bennünket a következő – túlságosan is! – pici teremben zajló értekezlet, melyet a tréfás kedvű főnöki szerhasználó (de igazából a szervhasználónk is ő) felüt néminemű feladatkiosztással.
Igen, mindannyiunk közös tapasztalata, hogy ezek az értekezletek túlságosan is kicsi teremben zajlanak – mindig. A főnök kényelmetlenül közel van, tékápé kitöltjük a látóterét, és bármennyire is leszorítjuk a karunkat, valahogy mindig úgy látja ebben a francos fénytörésben, hogy önként jelentkeztünk az egyes feladatokra.
És nem elég, hogy kicsi a terem, de azt is bosszankodva kell látnunk, hogy ilyenkor a kollégáknak kétharmada, de törvényszerűen legalább a fele valahogy éppen nem ér rá; nem jelenik meg; nincs ott. A rohadékok! (Hát igen, ők azon a szinten vannak, ahol én meg a kedves olvasók talán sosem leszünk: már oda se jönnek, így védvén meg porhüvelyüket attól, hogy rájuk zuhogjon valami savaseső-feladat.)
De ugye mi mindig ott vagyunk, hogy a fene (ott) enné meg.
Hát akkor nincs mit csinálni, akcióba kell lendülni.
A kulcs tulajdonképpen két szó(val leírható): időzítés és hidegvér (plusz kismillió pszichológia, matematika, számolás, egyáltalán: okosság és necsöröl bórn intelligencia.)
Lényeg, hogy a főnök elhiggye: nem félünk a feladatoktól, sőt szinte égünk a vágytól, hogy ilyeneket oldhassunk meg raklapszám. Ehhez hangosan és kedélyesen kell kommentálni, alákérdezni (nem, nem, ilyenkor hagyjuk a hülye méltóságot: aki lépre megy és büszke marad, ráb**ik), viccelődni, olyan benyomást kelteni mindenkiben (a főnökben is – főleg benne), mintha vele egy platformon árulnánk gyékényt, és mi magunk is a feladatkiosztó übermenschek között lennénk, nem pedig halandó csicskák.
Ha minden kötél szakad – és hát szokott, ilyen a természete ezeknek a kínai köteleknek –, rögtön az elején vállaljunk el valamit. Valami apróságot. Az elején ugyanis még a főnök is próbálja az emberségesség csalóka (és hát mint kiderül: hamis) látszatát kelteni, és az apróbb feladatokat szórja ki.
Példa, mondjuk a tanügyből: csapjunk le rögtön az első percekben arra a feladatra, hogy október 6-án az iskolarádióban tízperces megemlékező műsort csinálunk az aradi vértanúkról, különben a tanév előrehaladtával megkaphatjuk a március 15-i egyhetes rendezvénysorozat szervezésének feladatát, és hát aki csinált már ilyet… az nincs közöttünk, mert belehalt. Utána fennen hangoztassuk ezt, minél többször, sóhajtozva, így: „Huhh, hát nem tudom, mivel tudjam kitölteni a tíz percet… Nincs egy gyerekem, aki két mondatot ki tudna nyögni… Na nem baj, bejövök párszor hétvégén, és gyakorolok velük. Vagy inkább órák előtt? Igen, hajnali négy, az jó lesz. Kicsit korán kell kelni, fárasztó is meg minden, de első az iskola érdeke!” és így tovább.
A leghangosabban akkor kell sopánkodni, amikor (maradva a fenti tanügyes példa mellett) éppen egy kevésbé szemfüles, esetleg csak elbambult vagy – mondjuk ki – balfasz kolléga nyakába varrják a kerületi angol tantárgyverseny megszervezésének feladatát, ahol etetni is kell a résztvevőket, egyebek mellett. „Á, tök jó neked, végül is a tantárgyverseny mindig ugyanolyan, csupa rutin vagy, tavaly is te csináltad”, mondjuk ilyenkor, „Én viszont tényleg nem tudom, mit kezdjek a feladatommal, remélem, elromlik a rádió, hehe”, kedélyeskedjünk, de azért csak halkan (ha lehet, csupán a főnök hallja!), mielőtt a lassan eszmélő – „szemfülesedő”! – kolléga lecsap ránk, és elcseréli a feladatát a miénkkel – mert akkor nézhetünk ki abból a nagyokos hülye fejünkből, mint a béka.
Ha ezek után valakinek van pofája második feladatot is ránk sózni (sajnos, valahogy mindig kétszer annyi feladat van, mint jelenlévő), méltatlankodjunk hangosan és felháborodottan („De hiszen az aradi vértanúk idejében nem is volt rádió! Mihez kezdjek, úristen?!” satöbbi, lásd fenn), mert az emberek nem a szavakra figyelnek, hanem a gesztusokra és a hangerőre, így aztán elég könnyen meghátrálnak ilyenkor.
És ezzel át is eveztünk az időzítésről a hidegvérre (ami pszichológia is). Don’t panic, mondta Douglas Adams, és milyen igaza volt! Szóval: hidegvér mindenek fölött. Bátran bele kell nézni a főnök szemébe… Heló, nem futunk ám el a feladatok elől… Igen, tudom, ez a legnehezebb rész, de ha ez megvan: nyertünk. Szóval: belenézni a főni szemébe. Sokszor. Férfiasan. Erős nyugalmat árasztva. Profizmus látszatát keltve. Hidegvér, hidegvér, hidegvér!
Az elején tulajdonképpen szinte állandóan a tekintetén kell csüngetnünk a tekintetünket: azért van erre szükség, hogy az értekezlet fele táján tudjunk tapintatosan és teljesen visszavonulni a nézésből. Bizony. Ott már nem szabad még csak rápillantani sem! Viszont ha az elején ügyesen csináljuk, az idióta főnök azt fogja érezni (gondolni?), hogy mértani középarányost nézve végül is elég gyakran ránéztünk, tehát biztosan nem vagyunk ilyen feladatmegúszós fazonok. (A matematikai átlagnak kell jónak lennie, a nézés eloszlatása viszont nagyon nem mindegy.)
És ha ez sikerült, a többi gyerekjáték. Amikor elkezdenek sorjázni a fajsúlyos feladatok, mindig legyen leesett toll az asztalunk alatt, röpüljön bele egy muslica a szemünkbe (a szemüvegesek is oldják meg, nézzenek oda!), keresgéljünk elmélyülten az előjegyzési naptárunkba (nyilván az október 6-i rádióműsorhoz hívunk meg nemzetművészeit stb.), csak egyet kerüljünk el: a szemkontaktot.
A főnök ugyanis úgy van berendezve (elég gyászos ez rá nézve, de ez már az ő dolga), hogy mindig arra bízza a feladatot, akivel szemkontaktál. Láttam már olyan rosszkor pislogó kollégát, aki tékápé egyedül csinálta végig a tanév összes marhaságát, melynek végén felakasztotta – a szemét, egy életre. Ez a legnehezebb, bizony… Ezt természetesen, elegánsan, sőt gráciával csinálni. De aki ezt véghezviszi: nyert ügye van. Nyert… egy félévi, évi, havi feladatmegúszást.
Viszont egy dologra figyelni kell: a (magunk generálta) rosszullétnek legalább öt perccel azelőtt kell elkezdődnie, mire az ostoba főnifajankó így kiáltana fel meglepetten: „Atyaég, Zsolt, most látom, hogy te még nem is vállaltál semmit!” Hát kérem… azt, hogy ilyenkor már kinn legyünk a teremből, még a legprofibbak is igen ritkán találják el: halálos biztonsággal kell ugyanis túljárni a főni eszén, és előre kiszámolni, mikor világosodik meg a kétbites agya. Dicsőség annak, ki (ilyenkor) meg nem hal.
