Örömjárgány – filmajánló
Helen Mirren és Donald Sutherland szívfacsaró jutalomjátékával örvendeztet meg bennünket az Örömjárgány (The Leisure Seeker) című road movie, amely elérhető a Netflix kínálatában.
Bár a 2017-es filmet az olasz Paolo Virzi első angol nyelvű munkájaként jegyzik, a rendező nem most először nyúlt a műfajhoz, az Őrült boldogság például két, pszichiátriáról megszökött nő közös kalandjait dolgozta fel. Az Örömjárgány Michael Zadoorian sötét humorú, azonos című regényéből készült, s megrendítő realitással tárja elénk az elmúláshoz vezető út életszagú, ám olykor mégis megmosolyogtató stációit.
A történet egy idős házaspár utolsó nyaralását meséli el, amelynek során Ella és John Spencer az általuk Örömjárgány névre keresztelt, ’75-ös Winnebago Indian lakóautójukkal Bostonból utaznak délre, egészen a Florida állambéli Key Westig, hogy ott megnézhessék végre Ernest Hemingway híres rezidenciáját. Az amerikaiak számára a lakóautók legalább annyira népszerűek, mint az almás pite, így ez a rozoga monstrum is már-már családtagként, mint egyfajta emléktározó nőtt hozzá a tulajdonosaihoz, illetve öregedett velük együtt rozsdásra. Azonban a történet – Ella és John felnőtt gyerekeinek aggodalma – már akkor világossá teszi, hogy itt nem egy unalmas senior túráról van szó, amikor a két főhős még meg sem jelenik a színen. John, a Hemingway-rajongó nyugdíjazott angolprofesszor ugyanis egyre súlyosbodó Alzheimer-kórral küzd, míg Ella végstádiumú rákban szenved.
Abban, aki ad hoc jelleggel választ filmet, s nem olvassa el a tartalmi összefoglalót, rendszerint ezen a ponton merül fel a kérdés, érdemes-e majd két órát rászánni az életéből egy olyan filmre, amely a témájából adódóan aligha futhat ki happy endre. A válasz természetesen attól függ, ki mit vár egy filmtől, és persze az sem mellékes, mikor várja azt a valamit, de legalább ennyire meghatározó még a színészek és az alkotók hitelessége is. A magyar közönség bár Virzit kevésbé ismerheti, de Helen Mirren és Donald Sutherland személye már önmagában garancia az igényes kikapcsolódásra, még akkor is, ha az nem csupán felhőtlen móka és kacagás.
Helen Mirren, az Oscar-díjas és kétszeres Golden Globe-díjas, orosz származású brit színésznő több tucat filmet tudhat maga mögött, szerepelt például – a teljesség igénye nélkül – a Királynőben, a Felül semmiben, a Red mindkét részében vagy a 2012-ben Szabó Magda regényéből adaptált és Szabó István rendezésében bemutatott drámában, Az ajtóban is. Az idén 85 éves Donald Sutherlandet pedig, ezt a beskatulyázhatatlan kanadai színészt valószerűtlen, hogy bármely korosztálynak be kellene mutatni, hiszen aligha akad olyan, aki ne látta volna már a M.A.S.H.-ben, A piszkos tizenkettőben, a Kelly hőseiben vagy A tű a szénakazalban. Itt érdemes megjegyeznünk, hogy kettejük párosa összeszokott, nem most először játszottak együtt, Sutherland pedig egy interjú során „összehasonlíthatatlanul ragyogónak” nevezte partnerét az Örömjárgányban nyújtott alakításáért, ami nem véletlen: Mirren kétségtelenül zseniálisan hozza a nőiességéhez utolsó leheletéig ragaszkodó Ella figuráját.
Szóval elindulnak ők ketten, tökéletesen figyelmen kívül hagyva mind az észszerűséget, mind a felnőtt gyerekeik – különösen a fiuk – szökésük miatti kiborulását, hogy eleget tegyenek régi vágyuknak, s megnézzék a híres író házát. „Jobb egy napig oroszlánnak, mint száz évig gyáva nyúlnak lenni. Jobb talpon meghalni, mint térdepelve élni” – írja Hemingway, a háttérhős, Ella és John pedig azonosul a gondolattal. Az áthallás hamar egyértelművé válik, hiszen útjuk célja valóban nem csupán egy réges-rég dédelgetett vágy kielégítése; már csak azért sem lehet az, mert Johnnak többnyire fogalma sincs arról, hol van és miért van ott, ahol. Az események terelgetése így több-kevesebb sikerrel Ellára hárul, akit viszont fizikai tünetei akadályoznak abban, hogy felelősen elláthassa önmagát, nemkülönben a szellemileg szétcsúszott férjét. Ezért is különösen megindítók azon jelenetek, amelyekben John kitisztul, és szembesül a realitással. Mindezzel együtt egy pillanatig sem érezzük, hogy Ella önkényes döntést hozott volna, a férjét pedig csak biodíszletként használná végső terve megvalósításához. Kettejük utazása állomásról állomásra viszi közelebb a nézőt az út végéhez, ahhoz a kényszerű szembesüléshez, amely miatt kényelmetlenül érezhetnénk magunkat, ám valamiért mégsem tesszük. Inkább megkönnyebbülünk. A menet közben felsejlő titkaik, közös visszaemlékezéseik vagy épp eltemetett nehézségeik pedig csak még emberibbé és szerethetőbbé rajzolják – más-más okból ugyan, de – mindkettejük karakterét.
Az Örömjárgány főhősei, szembefordulva a rossz lapjárással, az életük alkonyára jutott méltánytalansággal, szabad akaratukból ragaszkodnak valamiféle méltányossághoz vagy inkább méretarányos méltósághoz. S tulajdonképpen ez a morális dilemma – hogy tudniillik szembemehetünk-e az elvárt szokásokkal, megszeghetjük-e azt a társadalmi szerződést, amely csak addig tűnik normálisnak, esetleg vonzónak, amíg nem közvetlenül bennünket érint – rágja magát egyre mélyebbre a lelkünkben, miközben végignézzük, hogyan bújik ki két ember örök érvényű szövetsége a társadalmi elvárás alól, majd lép tovább, egy rajtuk kívül mindentől és mindenkitől független döntés nyomán.
