Porhintés, avagy igazságos-e a jogszolgáltatás? – filmkritika
A film az amerikai jogszolgáltatást szedi ízekre, de a sztori ennél jóval messzebbre mutat.
Idén tavasszal tűzte műsorára a Netflix azt a saját gyártású, négyrészes dokumentumfilm-sorozatát, amely a Porhintés (How to Fix a Drug Scandal) címet kapta, és egy olyan rendszerszintű hibából fakadó botrányt dolgoz fel, amely számos amerikainak ingatta meg az igazságügybe vetett bizalmát. Kiét így, kiét úgy.
A történet a majd nyolcmilliós Massachusetts két kábítószer-tesztelő központjából robbant rá bombaként a „demokratánál is demokratább” állam – ez a jelzős szerkezet a filmben hangzik el – társadalmára, a nyugati Amherst és a keleti Hinton laborból, ahol az igazságügyi vegyészek a rendőrök által lefoglalt bizonyítékok azonosításáért és hiteles ellenőrzéséért felelnek. Annie Dookhan és Sonja Farak volt a két érintett vegyész, akik bár egymástól függetlenül szegtek szabályokat, a végeredmény mégis mindkettejük esetében olyan rendszerszintű problémákra világított rá, amelyek ténylegesen jelen voltak. Sajnálatos módon azonban a film kizárólag az állam hibáit szedi ízekre, holott a sztori ennél jóval messzebbre mutat.
Annie Dookhan első generációs bevándorlóként bizonyítani kívánt, s főnökei nagyra értékelték, hogy négyszeres teljesítménnyel szárnyalta túl munkatársait. Jó kapcsolatot ápolt az ügyészség munkatársaival, a későbbi perében e-mailekkel igazolták, hogy lélekben inkább a rendvédelmi szervekkel azonosult, az általa tesztelt drogok miatt elítéltek védőügyvédei kifogásolták is pártatlansága hiányát. A néző önmagában ezt nem érzi helytelennek, attól még, hogy valaki nem kedveli a bűnözőket, lehet precíz és tisztességes vegyész, a valódi probléma azonban Annie munkamódszerében rejlett, ez tette lehetővé sztahanovista attitűdjét: „szárazlaborozott”, azaz összegyűjtötte az egymáshoz hasonló anyagokat, majd azok közül egyet-kettőt letesztelt, s végül az összes, abba „a szórásba” eső drog ugyanazt a címkét kapta. Ez jogi értelemben elfogadhatatlan, még akkor is, ha nem túl életszerű, hogy a rendőrség által begyűjtött gyanús anyagok többsége csupán porcukor vagy konyhasó. És többek között e vélelmezhető igazság az, amelyet figyelmen kívül hagytak a film készítői, pedig a másik eset Sonja személyében erre élő bizonyítékkal szolgált.
Farak ügye merőben más volt, mint Annie-é, ha úgy tetszik, hétköznapibb; ő hosszú évek során, engedve a kísértésnek, kábítószerfüggővé vált, s míg eleinte csak a labor standardjait (egyfajta viszonyítási alap, segítségükkel határozzák meg a pontos összetételt) dézsmálta, később már a vizsgálandó drogokra is rájárt, így az utolsó egy-két évben mondhatni szinte egész nap beállva tesztelt. Utólag nem lehetett megítélni, drogfogyasztása mennyiben befolyásolta munkája minőségét, és mert jól dolgozott, kollégái és főnökei sem vettek észre eltérést a viselkedésében. Becsületére váljék egyébként, hogy már évekkel az eset kirobbanása előtt terápiára kezdett járni, azaz tisztában volt saját függőségével, és szándékában állt meggyógyulni. Később az elítéltek védőügyvédei e rendkívül személyes orvosi iratokat is fenntartások nélkül hozták nyilvánosságra, mondván, egy megkérdőjelezhető módon tesztelt drog miatt elítélt ember – legyen az alkalmi fogyasztó, függő, díler, egyéb erőszakos bűncselekmények elkövetője vagy visszaeső bűnöző stb. – szabadsághoz való joga előbbre való, mint egy büntetlen előéletű vegyészt megillető orvosi titoktartás, vagyis a személyiségi jogai. Annie és Sonja mindvégig együttműködtek a hatóságokkal, mindenre kiterjedő, részletes beismerő vallomásokkal segítették a feltárást, bűnösnek vallották magukat, és le is töltötték börtönbüntetésüket.
Az Amerikai Egyesült Államok jogrendszere szerint az államnak kétséget kizáró tárgyi bizonyítékokkal kell szolgálnia a drogperekben, márpedig ha egy vegyész nem viszi végig az aprólékos labormunkát, hanem tapasztalati úton ad ki teszteredményeket az ügyészségnek, mint Annie; vagy valamilyen befolyás – alkohol, drog – hatása alatt állva végzi munkáját, mint Sonja, úgy ezek a bizonyítékok elvesztik bizonyíték jellegüket. Mindennek következtében, hosszú éveken át tartó pereskedés után a védőügyvédek visszamenőlegesen 35 ezer (!) esetben semmisíttettek meg ítéletet, ugyanis ennyi ügyet érintett a két vegyész hatósági szakvéleménye, amelyek alapján a bíróság eljárt.
A rendszer hanyagsága, ha úgy teszik, hibája, kétségtelenül tetten érhető nem csupán a szegényes körülmények közt, alacsony fizetésért dolgozó vegyészek folyamatos túlterhelésében, de a tesztelés hiányában is. Még egy laikus számára is nyilvánvaló, hogy egy ilyen munkahely bármely törvénytisztelő állampolgárt kísértésbe vihet, elég egy rossz pillanat, egy válás, anyagi gondok vagy bármi egyéb ok. Szükség van kontrollra, s bár a film nem tér ki erre, de remélhetőleg azóta be is vezették legalább a szúrópróbaszerű tesztelést. Sajnos azonban arról sem esik szó, hogy mi történt a lefoglalt anyagokkal a vegyészeti vizsgálat után, tárolták-e azokat, és ha igen, meddig, vagy megsemmisítették ezeket. Utóbbit csak feltételezhetjük, mivel nem merült föl opcióként új tesztek végzése a kérdéses ügyekben.
A „tévesen” elítéltek közül két esetet mutat be a sorozat, illetve az őket képviselő védőt; utóbbi nem mulasztja el megszólalásaiban hangsúlyozni, hogy „igazságot szolgáltat” az ügyfeleinek. Nevezhetjük a sors fintorának, hogy Rodrigo, a filmben szereplő egyik visszaeső drogfogyasztó egy évvel azután, hogy ügyvédje hathatós munkájának köszönhetően szabadlábra került, túllőtte magát és meghalt. Meghökkentő egyébként a pillanat, amelyben az ügyvéd Rodrigo halálára reagál: úgy véli, ügyfelének nem kellett volna elszenvednie azt az érzelmi hullámvasutat – várnia kellett ugyanis a szabadlábon maradást megerősítő bírósági döntésre –, s ha bent marad, talán ma is élne. Azaz szerinte nem azért kellett volna börtönben maradnia, mert drogbirtoklásért már többször elítélték, hanem mert az állam akkor nem tudta volna bizonytalanságban tartani. A szereplést vállaló másik elítélt egy kubai menekült, aki szerencsésebb volt sorstársánál, s bár már 12 évesen egy kubai börtönben találta magát, majd az USA-ban is több ízben szembekerült a rendvédelmi szervekkel, mégis állami kártérítésre számíthat – ahogy vélhetően mindazok többsége, akiknek ügyében Annie és Sonja járt el.
A Porhintés szomorú látlelete annak a kettős mércével operáló modern, nyugati szemléletmódnak, amely mára csak nyomokban tartalmaz objektivitást. A filmben megszólaló védőügyvédek és egyéb humanitárius szervezetek teljes meggyőződéssel állítják: igazságot szolgáltattak védenceiknek, holott csupán a jogszolgáltatáson ütött példátlan rést használták ki, megtámadva az ügyészi hivatalon és a vegyészeken át mindenkit, aki érintett volt vagy lehetett az ügyben. Kihasználtak egy rendszerhibát, de jó, ha tudjuk: a rendszerhibák valójában emberi hibák, hiszen egyetlen rendszerre sem tekinthetünk önálló entitásként, emberek alkotják és működtetik őket, emberek hozzák a szabályokat vagy írják a törvényeket. Kérdés, hogy az igazságosság nevében hangoztatott méltányosságot, humánumot és jóhiszeműséget vajon miért nem egyformán mérik. Miért jut több belőle egy visszaeső bűnözőnek és miért kevesebb egy büntetlen előéletű hivatalnoknak?
A logikai hiba azonban még szembetűnőbb, hiszen ha az Amherst laborbéli mintákra nem tekintünk kábítószerként, akkor vajon hogyan és mitől lett kábítószerfüggő Sonja? Itt érhető tetten leginkább a jogszolgáltatás elválása az igazságszolgáltatástól, itt érezzük a bűvészkedést, itt szembesülünk azzal, hogy az ügyben eljáró védőknek már eszük ágában sincs igazságot szolgáltatni, csak az elnevezést koptatják. Mindezt persze tudomásul vesszük, s vállat rántva annyit mondunk: az állam elbukta az ügyet, majd kifizeti a milliós kártérítéseket, slussz-passz. Ezzel szemben a szomorú valóság az, hogy az ilyen esetekben sosem az állam a tényleges kárvallott, nem ő fizeti meg a jog eszközével megszerzett kártérítést bűnözők ezreinek, hanem az amerikai társadalom törvénytisztelő és adófizető állampolgárai. Na, ők az ügy igazi vesztesei.
