Szemérmetesen titkolózunk, ha pénzről van szó

Miért titkoljuk görcsösen, ha dagad a bukszánk, visszaköszön-e mentalitásunkban a nélkülözés, mit tett a pénzügyi kultúránkkal a vadkapitalizmus, és szenvedünk-e a mesterségesen fenntartott életszínvonalunk elvesztésétől? Tényleg gyerekként viselkedünk, ha pénzről van szó? Lentner Csabával beszélgettünk.

– Kezdhetjük némi történeti áttekintéssel?

– Örülnék, alapvetően a történelmi bázisszemlélet híve vagyok.

– Az ötvenes évektől hogyan változott a magyarság pénzhez való viszonya? A „sejtjeink” emlékeznek-e még a diktatúra alatti padlássöprésekre, az élelmiszerjegyekre, átörökítődik-e a nélkülözés, a ma átlagemberének pénzügyi kultúrájában van-e nyoma mindennek?

– Amikor pénzügyi kultúráról beszélünk, a magyarság gazdaságtörténetéből kell kiindulni. Kétségtelen, hogy az elmúlt évtizedek nyomai a ma emberében is felfedezhetőek, de lényeges, hogy nagyjából 50-70 éve a világ – benne a magyar társadalommal – elanyagiasodott. Ugyanakkor padlássöprésekre és egyéb negatív államhatalmi intézkedésekre szerintem a magyarok már nem emlékeznek, legfeljebb a szülők, nagyszülők elbeszélései alapján lehet ismeretük a kollektivizálásról.

– A mentalitásunkban sem köszön vissza?

– Erre azt mondanám, hogy felgyorsult a világ, nyugatiasodtunk, a társadalom is piaci jellemzőket vett fel, de meghatározó tény, hogy Magyarország a 70-es évektől kezdve eladósodott, az életszínvonalunkat pedig mesterségesen tartották szinten az IMF és a Világbank jóvoltából. Tudjuk, hogy a termelékenység mind az iparban, mind a mezőgazdaságban csökkent, aminek következtében a béreknek is csökkenniük kellett volna, ám az akkori vezetés a hatalma megőrzése érdekében nem, vagy csak kevésbé érvényesítette ezt a bérekben, azaz külföldi hitelből kompenzálta a gyengébb teljesítményeket. A magyar társadalom tehát erre a mesterségesen fenntartott életszínvonalra szocializálódott, de a 80-as évektől gyorsuló infláció ezt végképp lehetetlenné tette. Lényegében ekkor bukott meg a rendszer.

– Tehát a pénzügyi kultúránk változása nem is a rendszerváltozáshoz, hanem már a ’68-as, új gazdasági mechanizmus bevezetéséhez köthető?

– Ez egy korlátozott piacgazdaság érvényesülését jelentette, az anyagi érdekeltség megjelenését a termelésben.  A reformcsomag több pozitív elemet tartalmazott, mint negatívat, mégis, ez a piaci elemekkel átitatott szocialista tervgazdasági rendszer csípte a magyar retrográd erők és a Szovjetunió szemét, ezért kivéreztették, de nem teljesen, mert a háztáji gazdálkodás, a GMK-k, a gebinbe vehető üzletek egy sajátos tervgazdálkodási rendszert működtettek, és az emberek többletjövedelemhez jutottak. Ha a reformok kiteljesedhettek volna, lehetőség lett volna egy szerves piacgazdasági átmenetre, helyette viszont megkaptuk a nyers kapitalizmust, ahol nem a belső rezidensek dominálnak, hanem a nemzetközi vállalatok; ekkor váltunk külföldi tőkétől függő országgá. És ez nemcsak a külkereskedelmi mérlegre igaz, hanem a társadalmi mentalitásra is.

– Mi változott a mentalitásban?

– Ekkor vált általánossá egyfajta szemérmetes titkolózás, amely talán az ötvenes évekből származik, de bizonyos, hogy máig hat. Aki többletjövedelmet ér el, az nem igazán hivalkodik, mert fél felfedni annak forrását; eleinte a pártállamtól féltek, később meg az adóhatóságtól. Ezért alakult úgy, hogy a magyar társadalom zöme még akkor sem meri felvállalni a gazdagodását, ha azt tisztességes munkával érte el, vagy akár bankkölcsön felhasználásából. Ezek a szempontok szerintem ma jobban dominálnak a gondolkodásunkban, mentalitásunkban, mint az ötvenes évek megaláztatásai.

– Azért azt tegyük hozzá, hogy a „második gazdaság” megjelenésével együtt járó önkizsákmányolás bizony az átlagéletkor csökkenését is eredményezte.

– Ez kétségtelen, de a túlhajszoltság a nyers piacgazdaságban még inkább felerősödött, mivel erősebb lett a függőség. Ha a saját gazdaságomban osztom be az időm, pénzem, az lelkileg építőbb, mint ha valamennyi termelési tényezőtől függök. Ha sikerült volna a szerves piacgazdasági átmenet, ma sok-sok hazai vállalkozás prosperálna, s így nem csak az életminőségünk, de a társadalom mentalitása is más lenne. Szóval ezt a vadkapitalizmust kihagyhattuk volna.

– Így érkezünk 2010-hez?

– Igen, és ekkor kezdődött a közpénzügyi rendszerváltás. A közpénzügyi korszakokat nem a politikai kurzusváltásokhoz kötöm. Magyarországon a 70-es évektől, a tervgazdálkodási rendszerben kezdődő eladósodás és a belső erőforrásokat háttérbe szorító pénzügyi politika egy homogén rendszert alkot, egészen 2010-ig. Az életszínvonal romlása nemhogy nem állt meg 1990-ben, inkább felgyorsult, közpénzügyi értelemben tehát ez egy összefüggő, lineáris negyven év volt. A rendszerváltás lényege az adóügyi reformban keresendő: ma mindenki az adóerejéhez jobban igazodó, arányosabb terhelést „kap”, megkezdtük visszaépíteni a nyolcvanas évektől könnyelműen elherdált állami tulajdont, megrendszabályoztuk a kereskedelmi bankokat, és 2013-tól megtörtént a monetáris politika irányváltása is. Mindez a szemünk láttára zajlott, az eredményei tapinthatóak, ennek ellenére mégsem becsüljük meg. A polgári értelmiség feladata, hogy ne hagyja eltagadni a közpénzügyi rendszerváltást.

– Az mindenki számára elfogadott tény, hogy a 2008-as válsággal szemben a koronavírus most egy erős gazdaságot talált Magyarországon, nem?

– Remélem! De az is tény, hogy a mostani válság erősebb, mint a 2008-as volt. Akkor 8 százalékkal esett vissza a GDP, most 15-tel. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy a mostani válság nem a kormány és a jegybank gazdaságpolitikájából fakad, hanem egy külső ok szövődménye. Arra kell koncentrálni, hogy a 2013 óta folyamatos gazdasági növekedési erőfölényt fönntarthassuk, nemkülönben a családok életszínvonalát, és továbbra is törekedni kell a teljes foglalkoztatottság elérésére. Azaz alapvetően továbbra is munkából kell jövedelmet szerezni. Ma két teória tartja magát a közpénzügyi gondolkodásban, a Pénzügyminisztériumé, amely egy kicsit pesszimista, és a MNB-é; ez utóbbi egy impozáns jövőképet vázol, és az eszközökkel is reálisan számol.

– A járvány után számíthatunk struktúraváltásra, vagy minden marad a régiben?

– Számos új kihívásnak kell megfelelnünk, ilyen a digitalizáció, a regionális szemlélet felerősödése a globalizáció ellenében, a pénz szerepének átalakulása, és egy zöldebb gazdasági szerkezet kialakítása. Persze ezek a versenyképességi kihívások már évek óta jelen vannak, de a politikai szereplők eltérő lelkesedéssel állnak hozzá. Ám ha kilábalunk a válságból, óhatatlan, hogy az imént felsorolt versenyképességi szempontoknak is egyidejűleg meg kellene felelnünk, azaz nem elég az év eleji állapotok szintjét elérni; ha nem leszünk elég versenyképesek, beragadunk a közepes fejlettség csapdájába. Sajnos azonban azt a dinamikus szemléletet, amelyet a miniszterelnökünk megfogalmazott a válság elején, a magyar politikai elit nem egyforma elánnal követi.

– Ezek szerint valamelyest velünk maradt a „merjünk kicsik lenni” szemléletmód?

– Inkább úgy fogalmaznék, hogy nem mindannyian merünk nagyok lenni. De jó hír, hogy a szellemi rendszerváltozás is elkezdődött 2019-ben, bár kissé aggódom érte.

– Miért?

– Mert ha egy kurzus nem képes a saját értelmiségének felépítésére, ha nem képes a gazdaság- és társadalompolitikájának megfelelő tudományos rendszertan megalkotására, és a felsőoktatásban történő tanítására, a közgondolkodásban való megjelenítésére, akkor annak a struktúrának a beágyazódása gyenge marad.  És itt nem négyéves etapokról, hanem korszakokról beszélek.  Magyarországnak egész egyszerűen be kell hoznia az elsüllyedt rendszerváltozás okozta hátrányát, és le kell küzdenie az eladósodásra hajlamos mentalitását, amelyet – egyfajta rossz szokásként – a ’ 70-es évektől cipel magával.

– Azt mondod, zűrös a magyar társadalom pénzügyi kultúrája?

– Eléggé. Ha a nevelésre nem figyelünk, ha nem tanítjuk a saját eladósodásunk történetét, akkor újra ugyanabba a hibába eshetünk.

Mit jelent számunkra a pénz? Önmagában válik fő értékké és értékmérővé, vagy magasabb célokat szolgál, például közös értékeket?

– A pénz közgazdaságilag az áruk, szolgáltatások ellenértékét jelenti. De a pénz megszerzése nem lehet végcél.

– Sokak számára mégis az.

– Ez tény. A neoliberális gondolkodásból fakadó mammonizmus nagymértékben áthatja a magyar társadalmat. Tetszik vagy sem, a magyar társadalom pénzügyi kultúrája sajnos csapnivaló. A takarékosság, a pénzügyi tervezés, az átgondoltság – főleg családi szinteken – nagyon kezdetleges. Pénzügyi kutatásokat végeztünk a devizahitelezésről, amelyre a magyar lakosság nagyon ráfázott, mégis alig okult belőle valamit. Családok százezrei mentek volna tönkre, ha a Nemzeti Bank nem nyúl a hónuk alá, ennek ellenére azt látni, hogy a háztartások pénzköltési szerkezete nagyon átgondolatlan. A probléma az, hogy a majmolt nyugati életszemléletből fakadóan az emberek extra igényeiket hitelekből fedezik. És a kölcsönt korlátlanul igénybe is tudják venni. A vágyak kiszolgálását tehát sokan nem képesek észszerű keretek között tartani.

– Nem is könnyű, ha a korszellem másra sem inspirál, mint fogyasztásra…

– A pénz kizárólagos értékmérővé vált a Nyugaton, és előtérbe kerültek a rövidtávú pénzfelhasználás szempontjai. A magyar társadalom döntő többségének nincsenek pénzügyi megtakarításai, csak kisebb részük képes kereskedelmi bankokban felhalmozni. De a társadalom 2/3-a nem tud pénzügyi értelemben előre gondolkodni.

– Mondhatjuk, hogy a nyugati világ felnőttjei gyerekként viselkednek, ha pénzről van szó?

– Abszolút! Nem számolnak a kölcsönvett pénz visszafizetési terhével, nem kalkulálnak árfolyamkockázatokkal, munkahelyük esetleges elvesztésével, és így tovább. Persze igazad van, valahol érthető ez, hiszen az összes médiából az zúdul rájuk, hogy „élj a mának!”.

– Mi a megoldás?

– Keresztényi elvek, polgári értékrend.

– Ennyi?

– Ennyi. Ne ítéljük el a pénzt, de ne is tegyük az emberi lét végcéljává. Aquinói Szent Tamás, Luther Márton vagy Antonio Genovesi gondolatai, de elsődlegesen a Szentírás – mind örökérvényűek a pénz kezelésével kapcsolatban. Több alázatra volna szükség a pénzhez való hozzáállásunkban. Is.

– Gondolod, hogy Aquinói Szent Tamásról hallottak a Wall Streeten?

– Ha igen, az felérne egy modernkori csodával.