„Úgy tudunk rettegni, mint senki más”
Köbli Norbert forgatókönyvírót is elértük karanténjában, amely számára nem különbözik sarkosan attól, ahogyan egyébként is él és alkot. A Balázs Béla - díjas filmes munkával tölti a válságot, és nem számít nagy változásra a világban.
– Otthon maradsz?
– Igen, itthon vagyok, itthon dolgozom a sárga fotelemben, remetei magányomban. De ha éppen nincs járvány, akkor is így teszek.
– Hogyan telik egy napod?
– Ha átengedném magamat az íráskényszeremnek, akkor egész nap írnék. Hogy ne legyek remete, és az úgynevezett polgári életre is alkalmas lehessek, igyekszem csupán hétköznap 9-től 5-ig dolgozni. De ez nem mindig sikerül, és este is, hétvégén is azon kapom magam, hogy írok.
– Miken dolgozol jelenleg?
– Éppen egy tévésorozatot írok, de még titok, hogy mit, aztán májustól nekiállok egy élőszereplős, nagyszabású János vitéz megírásának. A kisfiamnak írom. Szeretném, ha látna a moziban magyar szuperhőst is.
– Maradt el munkád a leállás miatt, vagy kifejezetten jól tudsz ilyenkor haladni?
– Munka egyelőre nem maradt el, írni, tervezni, előkészíteni ugyanúgy lehet, és reméljük, hogy a nyár második felében már forgatni is tudnak. Közben pedig vasárnap esténként vetíti az RTL Klub az Apatigris című vígjáték-sorozatunkat, amit Csurgó Csabával nagyon szerettünk írni.
– Mennyire van most sokkban a filmes szakma?
– A filmes szakmában képzelet gazdag emberek dolgoznak, ezért úgy tudunk rettegni, mint senki más. A legrosszabbra számítunk, de közben optimisták vagyunk, és reméljük a legjobbakat.
– Szerinted mit üzen nekünk ez a járvány? Megváltozik a világ, vagy csak kicsit elcsodálkozik?
– A világ hibernálva van, és ha a járvány végén felolvasztjuk, ugyanaz a világ marad. Az emberek is ugyanazok maradnak. Szóval ebben sztoikus vagyok. De azt meg merem kockáztatni, hogy a válság hatására felértékelődnek az olyan kopott patinájú fogalmak, mint a talpalatnyi föld, a paraszti gazdálkodás, az önfenntartás és a nemzetállam.
