Adventi gondolatok Jelenits István atyától
Nem azon kell keseregnünk, amink nincs, hanem annak örülnünk, amink van. Adventi gondolatok Jelenits István piarista atyától.
– Az elmúlt vasárnap gyújtottuk meg az első gyertyát az adventi koszorún. De mondhatnánk azt is, hogy március óta várakozásteli időszakban élünk a kialakult járványhelyzet miatt. Mit tanácsol, mit tegyünk ezekben a nehéz napokban?
– Nehéz a helyzetünk, de nem szabad elkeserednünk, sopánkodnunk. Nem arra kell a figyelmünket fordítanunk, amink épp nincs vagy amit épp elveszítettünk, legyen az munkahely vagy a közösségi együttléteink… Hanem azokat a kincseinket kell megkeresni, amelyeket eddig elfelejtettünk vagy amelyek felett elsiklottunk korábban. Ki kell szakítanunk magunkat az unalomból, a kétségbeesésből, és hinnünk kell abban, hogy a Jóistennek ilyenkor is tervei vannak velünk. A pillanat lehetőségeit kell észrevennünk, egyetlen stratégiánk ilyenkor a hitünk. Most az a feladatunk, hogy megtervezzük a karácsonyunkat. Utána a következő ünnepet. Vagy döntsük el, hogy elolvasunk egy regényt a gyermekeinkkel. Ehhez hasonló hétköznapi csodákat keressünk.
– Volt hasonlóan nehéz időszak az életében, amikor ilyen vagy még nagyobb bizonytalanságban kellett élnie? Azt hogyan élte meg?
– Volt, nem is kevés… Akkoriban is bizakodtunk a Jóistenben, abban, hogy nem megfoszt bennünket attól, amit megszoktunk, hanem új lehetőségeket teremt arra, hogy még felejthetetlenebb legyen az ünnep számunkra. A veszteségeinkben is meg tud maradni így a hitünk. 1944 tavaszán végeztem az első gimnáziumot Nagyváradon. Édesapám megyei tisztviselő volt, túl a negyven éven, katonának nem hívták be, egészen a legutolsókig. Ősszel menekülnünk kellett Váradról, meg sem igen álltunk Budapestig. Decemberben mégis be kellett vonulnia. Elvitt egy erdei sétára, s azt mondta nekem, mostantól te leszel a férfi a családban, úgy köszönünk el egymástól, hogy nem tudhatjuk, nem utoljára látjuk-e egymást. Édesanyád, nővéred mellett most már te leszel a férfi, talán majd neked kell vigyáznod rájuk. Aztán egy-két levelet még tudott írni nekünk, de később azt sem tudtuk, él-e, hal-e. Amerikai fogságból került haza július 16-án, édesanyám születésnapján.
– Sok mindent megtapasztalt már az életében, sok mindenen ment keresztül. Lehet egy válsághelyzetet utólag áldásként megélni?
– Nem könnyű beletörődni abba, ami történik, de akkor sem kell katasztrófahelyzetnek felfogni. Csupán változásnak. Megvan az embernek az a gyarlósága, hogy amikor a lehetőségek gazdag tárháza áll rendelkezésére, akkor az elvonja a figyelmét a lényegesebbről. Most itt a kiváló alkalom, hogy kiássuk, előszedjük azokat a történeteket, azokat az eszközöket, amelyek nagyon mélyen vannak bennünk, amikről eddig megfeledkeztünk, s amelyek sokkal hatalmasabbak, mint a hétköznapok megszokott, gyarló hiábavalósága. Kinek-kinek a saját sorsából kell a tartalékait előkutatnia, és azokat új köntösbe öltöztetni. Meg kell keresnünk a saját orvosságunkat.
– Sok-sok éven át tanított, középiskolásokat, egyetemistákat. Hogyan értékeli a már nyolc hónapja jelen lévő online oktatást? Miben látja a hátrányait, előnyeit?
– Sok technikai lehetőség van, ami eddig még nem állt a rendelkezésünkre. Magam nem kedvelem ezeket a gépeket, és biztosan nem tudnék távoktatást végezni. Ebben a témában is azt gondolom, hogy nem azon kell keseregnünk, amink nincs, hanem annak örülnünk, amink van. A diákoknak is azt kell kommunikálni, hogy nem kényszerpályákon járunk, hanem kedvesen, találékonysággal és játékosan átadni a tudást, a világ megismerését, ugyanakkor fegyelmet is a jelenlegi eszközök által.
A XX. század közepéig az volt az élet rendje, hogy a férfiak végezték a kereső munkát, az asszonyok az otthon biztonságát teremtették meg. Körülöttük nőttek fel, váltak mind önállóbbá a gyermekek. Aztán hirtelen átalakult a világ. A modern technika az otthoni élet feltételeinek biztosítását könnyebbé tette (központi fűtés, mosógép, villanyvasaló…), egyszerre kiderült, hogy az asszonyok is vállalhatnak kereső munkát. A gyerekek egyre több időt töltenek iskolában. Ha hazatérnek, egyedül is elboldogulnak, van rádió, internet, megnyílik körülöttük a világ, még hamarabb eligazodnak benne, mint a szüleik, akiknek mindent nehezebb megtanulniuk, mint a fiataloknak. Azért ez sok veszteséggel is jár. A felnőtt szülők fáradtan térnek haza, nehezen tudnak igazán szót érteni a gyerekeikkel. Többnyire annak örülnek, ha tudakozó kérdéseikre megnyugtató választ kapnak: „Nincsen semmi baj, az iskolában nem történt semmi aggasztó dolog, megy az élet a maga útján.”
Most egyszer csak az iskola megszokott biztonsága megrendül a vírusveszély miatt. A gyerekek otthon nagyobb biztonságban vannak. De most aztán nagy szükség van a szülők ügyes figyelmére. Nemcsak nagy felelősség szakad rájuk, hanem valami váratlan, szép kihívás is. Nem kikérdezni, őrizni, irányítani kell a gyerekeket, hanem figyelmesen törődni velük. A szülők számára is érdekes lesz megtudni, mit, hogyan tanul ma egy iskolás gyerek, aki történetesen az ő gyerekük. A szülő nemcsak segít és ellenőriz, hanem maga is érzékenyen tájékozódik abban a műveltséganyagban, amelyben a gyerekei nevelkednek. Szabadidő is több van, egymásra odahallgatni. Ne maradjon elmondatlanul, aminek életformáló hatása van. Talán a váratlan nehézségek közt ráeszmélhetünk arra, hogy mik az igazi gazdagságaink.
– Ön szerint a jelenlegi időszak valóban történelmi jelentőségű?
– Régen sokkal súlyosabb járványok voltak… Lehet, hogy területileg, földrajzilag kisebbek voltak, de az elhalálozást tekintve sokkal súlyosabbak voltak, mint ez a jelenlegi. Akkor a két kezünkön meg tudtuk számolni az életben maradtakat. Most azért távolról sincs erről szó. Igaz, hogy ez a járvány az egész világot érinti, de el sem tudjuk képzelni azt a helyzetet, amikor egy városban vagy egy faluban senki sem maradt életben. Hát ennek is lehet örülni. És természetesen továbbra is felelősségteljesen kell viselkednünk.
– A korlátozások miatt idén másképp telik az advent, másképp a karácsony és az új év. Nem találkozhatnak a barátok, nem találkozhatnak a családtagok. Mit tegyünk, hogy még ebben a nehéz helyzetben is örülni tudjunk az ünnepnek? Főként a gyerekekkel való kommunikációra gondolok.
– El kell beszélgetnünk velük kortól függően arról, hogy épp nincs iskola, hogy kiszakadunk a megszokott életünkből. Ilyenkor nagyobb hangsúlyt fektethetünk például az otthonunk „tisztaságára”, amibe természetesen őket is teljes mértékben bevonhatjuk. Sokkal fontosabb hangsúlyt kap a dolgok mélyére ásás. Nem annyira kifelé élünk, mint inkább befelé: önmagunkba, a családunkba, szűkebb közösségeinkbe. Fontos, hogy elmeséljük a saját gyermekkorunk karácsonyát, akár a nagyszülők egy háború emlékét, amikor lőttek rájuk. Ez mindjárt egy másféle inerciarendszerbe helyezi ezt a jelenlegi krízishelyzetet. Nem kell az aggodalmainkat közölni a gyerekekkel vagy átragasztanunk rájuk, hanem mondjuk el, hogy a Jóisten így is, általunk is megtalálja annak a módját, hogy a karácsonyunk teljes lehessen. A gyermeket nem az érdekli, hogy éppen esetleg kevesebbet teszek az asztalra, hanem az, hogy most többet tudok neki magamból adni, mint bármikor máskor – egy-egy beszélgetéssel, meséléssel vagy játékkal. Erre most több időt és lehetőséget kaphatnak a szülők.
