Drezda – az emlékezet építészete

„Nem szász, nem német: nemzetközi és modern!”

Sorozatunk előző két története egyaránt terrorbombázással kezdődött. Drezda brutális elpusztítása 1945 február 13-14-én a leghíresebb ilyen esemény a történelemben, mely Kurt Vonnegut 5-ös számú vágóhíd című regényében is megjelenik. Ha ránézünk az 1950-es években készült képekre, kietlen pusztaságot láthatunk: az üszkös romok eltakarítása majd egy évtizedig tartott.

Az „új Drezda”

Drezda belvárosának újjáépítése során nem pusztán a háború, hanem közel 40 évnyi kommunista uralom sebeit is be kellett gyógyítani, hisz az egykori NDK egy teljesen új, eszményi utópiát akart megvalósítani a hajdani szász főváros helyén. Amikor 1968-ban bemutatták az „új Drezda makettjét” az NDK hatóságok, az írták, hogy „se szász, se német, hanem nemzetközi” terv született, és Drezda az „ideális szocialista város” építészeti megvalósulása lesz. Az új terv semmi formában nem követte a korábbi, elpusztult város szövetét. Az új város az egykori bevásárló utca, a Prager Strasse tengelyére épült, mely a középkori főtér helyén álló monumentális térbe, az Altmarktba torkollik. A központi pályaudvart a belvárossal összekötő gigantikus „sétálóutca” végén a szocialista modernizmus egyik legnagyobb épülete, a Kulturpalast áll. Ez az épület lett az „új Drezda” tulajdonképpeni központja. Az eredetileg háromszintesnek tervezett, a tetején a kommunista vezetők ’integető tribünjét” magába foglaló épület mellett a régi város rekonstruált részei eltörpültek.

A szocreál is historizál

A Kulturpalast helyén eredetileg egy igazi szocialista-realista toronyház, a varsói Kultúrpalota testvér épülete állt volna, mely azonban Sztálin 1953-as halála, és Hrucscsov 1958-as „stílusváltása” miatt nem valósult meg. Az Altmarkt, Drezda történelmi főtere azonban még az eredeti, sztálnista elképzelést mutatja. Az ott látható épületek leginkább a budai vár jelenlegi épületére emlékeztetnek: barokknak tűnő, erősen historizáló szocreál épületek. A fő építészeti elképzelés az egykoron az Altmarkton álló régi, barokk városháza homlokzati struktúrájának gigantikus méretekre nagyításával egy egységes, körkörös árkádos épülettömb létrehozása volt. Ez az elképzelés nem volt idegen a keleti blokk egyéb szocreál irányzataitól, hisz a sztálini stílus tudatosan olvasztott magába a helyi, történeti stílusokból. A varsói kultúrpalotán ugyanúgy visszaköszönnek a lengyel reneszánsz elemei, ahogy az Altmarkton a drezdai barokk. A szocreál tehát eleve historizáló modern irányzat a maga sajátos módján. Drezda újjáépítésekor a Belváros részét képező Altmarkt egyfajta átmenetet képez a múlt és a Jövő között. A Kulturpalota tömbje mögött kezdődik ugyanis a régi Drezda már az NDK idők során helyreállított történelmi épülettömbje, melyet ekkor csupán a Zwinger, az Operaház és a Városház, valamint az Elba parti sétányon álló helyreállított középület alkotott.

Drezda kimondottan a „nemzetközi modernizmus” stílusának példaértékű csúcsteljesítménye kívánt lenni. Az Altmarkt újjáépítését és a hatvanas évek éles stílusváltását követően minden historizálás a „történelemhamisítás” és „díszletépítés” vádját kapta, így a szocreál stílus is. Az új tervek teljesen figyelmen kívül hagyták az egykori város szerkezetét, és követték Walter Ulbricht 1956-os iránymutatását: több várost, kevesebb házzal. A Prágai utca egy majd egy kilométer hosszú, és 60 méter széles modern város képét mutatja, sok tekintetben holland példákat követ. Összességében Le Corbusier „lakógépeinek” tökéletes verzióját kívánták itt létrehozni, a valóságban azonban az NDK „Plattenbau” panelház projektjének P-27 típusépületéből építettek nagyon sokat és nagyon nagyokat. Képzeljük el a Vörösvári és Szentendrei utat, amint épp a Vörösmarty és Széchenyi tér felé vezetnek, és a mai Andrássy út helyét foglalják el. Ez lett Drezda főutcája. Az építkezés olyan hatalmas léptékű volt, hogy még a nyolcvanas években, sőt a rendszerváltás után is bőven dolgoztak a húsz évvel korábbi tervek kivitelezésén, természetesen egyre alacsonyabb színvonalon. Ennek köszönhető, hogy a rendszerváltás hajnalán a hajdani drezdai belváros jelentős része is még kietlen pusztaság, beépítetlen terület volt.

Hogyan tovább?

A rendszerváltás a tökéletes szocialista várost befejezetlenül fogadta. A berlini fal leomlásakor a belváros szíve, a Freuenkirche környéke az 1950-es évekbeli, a romoktól megtisztított képét mutatta. Az egykori barokk város helyén még a hatvanas évek végén is birkák legeltek, a Freuenkirche romjain pedig rózsakert terült el. Nem nyúltak a romokhoz, az összeomlott templom minden egyes köve egy hatalmas halomban hevert a város közepén, emlékeztetve 1945. február 13-ára.

A német újraegyesítés első, és legégetőbb, kérdése az lett: melyik a helyes út? Befejezni immár szabad és demokratikus körülmények között a valóban eszményi modern várost, vagy a strukturalizmus és marxizmus örökségét magunk mögött hagyva rekonstruálni az elpusztult városközpontot azon módon, ahogy egykoron létezett. Drezda tehát nagyon érzékeny pont volt, hisz a „tiszta funkció építészetének” hívei ugyanúgy szívügyükként tekintettek rá, mint a német barokk, a német történelem egyik dicsőséges fénykorának hívei. Ők Drezdát a Zwinger, a Brühl terasz és a Neumarkt barokk pompája felöl szemlélték, a Világörökségi helyszínként számon tartott tájat pedig a német kultúra fellegvárának tartották. A kélt elképzelés összeegyeztethetetlen.

Rekonstrukció, vagy az új város? Az első épület, melynek a rekonstrukciója ekkor megindult a barokk főtér éke, az 1945 óta romhalmazként álló Freuenkirche épülete volt. Ennek újjáépítése már az NDK időszakában felmerült, de az épület felállításának költségeit oly magasnak ítélte meg a szocialista ország vezetése, hogy inkább a romok érintetlensége mellett döntöttek, miközben a forrásokat az új város gigantikus épületeinek felépítésére koncentrálták. Ez lehetővé tette, hogy az épület jó részét a műemlékes szakemberek által széles körben elfogadott anasztilózis módszerével kőről köre építsék újjá. Az eredmény egyszerre monumentális és megkapó, hisz az újjáépített Freuenkirchében ott vannak a korábbi épület feketére szenesesedett, sérült kövei is eredeti helyükön. A precíz munka több, mint 10 éven át tartott a templomot 2005-ben a reformáció ünnepén adták át. Ez azonban új helyzetet teremtett, hisz a pompás épület körül továbbra is sivár pusztaság, az egykori barokk főtér hűlt helye volt.

Az új régi Új vásártér: Disneyland, vagy történelmi emlék?

A Freuenkirche újjáépítésének sikerén felbuzdulva a hagyományok hívei azzal érveltek, hogy a kőtárakba gyűjtött épületelemek is visszahelyezhetőek eredeti építészeti kontextusukba, ha hűséges rekonstrukciók jönnek létre. A modernista építészek, a szakmai szervezetek és velük baloldali politikai csoportok azonnal heves tiltakozásba kezdtek. A civilek sem adták fel azonban, és sikerült alig pár nap alatt majd 70 ezer aláírást gyűjteniük az újjáépítés ügye mellett. Ez a szám akkor Drezda lakosságának közel ötödét jelentette. A hatóságok is látták, hogy az elképzelés mögött széles társadalmi bázis és eltökélt akarat van. Ennek engedve a városvédők elérték, hogy az akkor még üres belváros beépítési terve a régi város telekbeosztását kövesse, ám kompromisszumként elfogadták azt is, hogy a rekonstrukciókat olyan modern kiegészítések és épületek kössék össze, melyek nem szakítják meg az egységes városképet. A várost, mely a német posztkommunista baloldal egyik fellegvára egyúttal, 2008 és 2015 között a CDU magyar származású politikusa, Helma Orosz vezette. Az ő ideje alatt rekonstrukció és a városban folyó fejlesztések is új lendületet kaptak. Szomorú, hogy ugyancsak ekkor vonta meg az UNESCO Drezda Világörökségi címét egy hivatali ideje alatt felépített modern híd miatt.

A Neumarkt építését Andreas Ruby, német építész egyenesen Las Vegashoz hasonlította. Szerinte az ottani Velence-replika vagy Eiffel torony nem különb a drezdai belvárosnál. Az újjáépítés léptéke olyan nagy, hogy nyugodtan állíthatjuk: egy teljes város rekonstrukcióját és nem pusztán egy-két épület helyreállítását látjuk. A Neumarkt újjáépítése a végéhez közelít, de előreláthatóan pár éven belül megkezdődik az Elba túlpartján lévő Újváros, a Königsufer barokk piacterén a régi városház és környezetének újjáépítése is. A Neumarkton jelenleg építés alatt álló utolsó két „negyed” befejezésével várhatóan idén, 2020-ban ér véget ez a közel három évtizede tartó folyamat.

A modernizmus műemlékei

Drezdában két város épült fel egymás mellett, hisz a „kommunista mintaváros” tengelyének, a Prager Strassénak a végében álló NDK-s Kulturpalast 2008-ban maga is műemléki védelmet kapott, rajta a „Vörös zászló útja” című monumentális mozaik is védelemben részesült. A hatalmas épület gépészeti modernizációját követően 2017-től a városházát is magába foglalja és a Drezdai Filhamonikusok központjaként is szolgál. A Prager Strasse 1989 után több posztmodern irodaházzal és felhőkarcolóval bővült, így 2004-ben egy irodaház részeként újra megépült rajta a drezdai modernizmus egyik hányatott sorsú, hasonlóan ikonikus épületének analógiája. A drezdai Gömbház, mely a város építészeti és technológiai vásárának alkalmából épült 1929-ben az egyik legfuturistább épületnek számított. A mindössze 110 négyzetméternyi hasznos területtel rendelkező hat emeletes kilátót 1938-ban még a nácik bontottak le, mint „degenerált technológiát” képviselő épületet. A Prager Strasse másik ikonikus épületét, a hetvenes években épült Centrum Áruházat is annak homlokzatelemei megőrzésével építették át plázává. Erre azért is szükség volt, mert a szemközt álló Bastei étterem sorsa elrettentő példa volt. Az egykori modernista épületet a „felújítás” a kommunista homlokzati mozaik kivételével minden díszétől megfosztotta és egy teljesen jellegtelen kockaházzá silányította. A Centrum Plázánál ezt a hibát már nem akarták elkövetni, így az egykori jellegzetes méhsejtes homlokzatelemeket Peter Kulka építész felhasználta az új épületnél is. Leoni Wirth 1970-ben épített „Pitypangos szökőkútját” is új helyen állították fel, igaz ez a verzió nem tükrözi már a művész eredeti elképzeléseit.

Látható tehát, hogy Drezdában egyszerre folyik az elpusztult barokk óváros emlékeinek újjáteremtése és a nemzetközi modernizmus stílusában fogant szocialista utópia építészeti értékeinek műemléki szemléletű védelme. A sorozat következő részében a német fővárosba látogatunk.