Egészséges kegyeletsértés
Egy szellemes történet szilveszterre.
– Hát maga? Maga az új temetett? – kérdezte az egyik idősebb temetőlakó, majd sietve hozzá tette: – Csak mert jobb, ha tudja, itt én vagyok a legrégebbi temetett.
A délben elhantolt minden tiszteletet megadva, de kurtán válaszolt:
– Igen, kérem, én vagyok az.
– Na, csak mert itt már máshogyan mennek a dolgok.
– Ugyan kérem! Innen már senki sem megy sehová – szólt közbe a velük szemben fekvő.
– Az igaz... – helyeselt a frissen hantolt, és haloványan elmosolyodott. – Ez már az örök nyugalom szigete – sóhajtotta boldog beletörődéssel.
– Majd megtanulja, kedves barátom. Majd megtanulja... – válaszolta a mellette fekvő, kissé gúnyos hangon.
A délben hantolt kissé elbizonytalanodott.
– Ezt most miért tetszik mondani? Hiszen ez már a végső nyughely. Mi több... A nyughely szóban benne van a nyugalom, utalva így az örök békességre helyszínére.
– Érdekes nyelv a magyar. Önmagát magyarázó szavak dallama ezen a nyelven minden mondat – vetette közbe a szemben fekvő mellett pihenő, két hete idekerült megboldogult nyelvtantanár.
– Végül is igazat kell adni a délben érkezettnek. Az ember azt gondolná, hogy a temetőben már semmilyen váratlan fordulat nem érheti. Aztán mégis... – szólalt meg a szomszéd hant felől valaki.
A délben hantolt elcsodálkozott. Ő abban a hitben volt, hogy aki még az életében megszolgálta a mennyországot, az a végső nyugalomra örökre bérletet váltott.
– Halljuk ám, hogy mire gondol, kedves kolléga! Itt már nincsenek titkok egymás előtt. És igazat adok önnek. Mert én is abban hittem, amiben ön – szólalt meg a délben hantolt szomszédja.
A délben hantolt felcsattant.
– Mondják meg nyíltan, kedves kollégák, hogy mégis miről beszélnek!
A sírkert lakói felhördültek. Egymás után és mindenfelől záporoztak a válaszok.
– A kocogókról.
– Akik itt kocognak a temetőben.
– Ők a temetői kocogók.
– Egész nap itt futkosnak.
– Nem hagynak bennünket kiélvezni az örök nyugalom adta lehetőségeinket.
– Borzasztó az egész. Tegnap valaki egy vizslával jött kocogni. A kutya meg pontosan a Lali bácsi sírja mögé vizelt.
– Hát, amúgy a kocogók is megérik a pénzüket.
– Szép ez a Fiumei úti sírkert. Tele van gyönyörű szobrokkal és álomszép fákkal, bokrokkal, kis ösvényekkel...
– Az egészség a legfontosabb – vitatkozott valaki.
– De a kegyelet sem akármi... – kontrázott egy másik.
– Igen, igen. Mert ez azért mégsem egy futópályás fitneszpark. Ez egy temető, kérem! Ezt tartsuk tiszteletben!
– Én is szerettem sportot. Régebben hegymászó akartam lenni – sóhajtott megértően valamelyik.
– Miért pont hegymászó?
– Mássza csak meg a Himaláját! Na, ahhoz kell ám a jó tüdő.
– Tüdő, tüdő... Azoknak, akik itt kocognak, nincsen olyan szervük.
– De ha van is, azt is itt köpik ki a sírkertben.
– Eszük meg lelkük sem sok lehet, ha itt futkorásznak...
Aztán mindenki elcsendesedett, mert a föld, amelyben a végső nyughelyüket remélték, hirtelen erősen remegni kezdett.
– Figyelem, kedves kollégák! Pont érkeznek a díszpintyek.
Ütemes lábdobogás hangjai keveredtek zihálással, és ez a zajmassza egyre csak erősödött, ahogy közeledett.
Egy már csak félig kövér fiatalember és egy elsminkelt fitneszéletmódos hölgy kocogott arra.
A férfi gőzmozdonyszerű zihálása s a fülhallgatójából kiszűrődő zene felzaklatta a sírkert nyugalmát, és megölte a temetői csendet. A férfi kénytelen volt megállni, hogy kifújja magát, a hölgy addig egy helyben dzsoggolt a délben hantolt sírja előtt. A férfi megrázta a fejét, az izzadság cseppjei permetként hullottak a nyughelyekre. Aztán nagyot kortyolt a kezében tartott futókulacsából, de a hölgy rárivallt:
– Nehogy lenyeld, István! Ugye nem akarod, hogy futás közben ott kotyogjon az a lé a gyomrodban?
A már csak félig kövér férfi bólintott, majd miután a szájüregében professzionálisan megforgatta az izotópos fitneszitalt, kiköpte az egészet. A lötty egy sírkő közepére csattant.
– Hé! – nyögte valaki alatta...
A hölgy helyeslően bólintott, majd sarkon fordult és előrefutott. A férfi vágyakozva nézett az ütemesen ugráló fenék után, aztán újult erővel futásnak eredt.
A délben hantolt megrökönyödött. Azt hitte, a Covid után már túl nagy meglepetés nem érheti. De mivel itt már minden gondolatát hallották, érkezett is rá a felelet a szemközt fekvőtől.
– Covid... Ugyan, kedves barátom! Az embernél nincsen meglepőbb teremtmény.
A távolban a temetőt őrző biztonsági cég embereinek hangja hallatszott, amint a sírkert kapuit zárták. Lassan minden elcsendesedett a sápadt holdfénybe takarózva. Csak a sírokat körülölelő fák suhogtak csendesen az eltemetettek fölött.
