Hajónapló a szárazföldről

Rakonczay Gáborral beszélgettünk extrém sportokról, karanténról, utazásról, családról.

Valahol a Balaton-parton sétál, és azon nevetünk, hogy nem bír helyben maradni. Még arra a negyvenöt percre sem, amíg a beszélgetés tart. Többszörös világrekorder, kenus, hajóépítő, első magyarként az Antarktisz szélétől a Déli-sark meghódítója, és foglalkozása: óceánátkelő evezős. Rakonczay Gáborral beszélgettem hajónaplóról, karanténról, tervezésről, gondolatokról. 

– Mit csinál egy óceánátkelő evezős, amikor határzár van, jobb esetben kéthetes karantén határon innen és határon túl?

– Egy ideje azt mondják rám, hogy extrém sportoló vagyok, ez valamelyest átfogja az óceánátkeléseket, mint az evezést és a vitorlázást, a kenuzást. A sarkvidéki utazásommal abban voltam az első, hogy a kontinens partjáról indultam el a Déli-sarkra egy négyfős expedícióval, első magyarként a 917 kilométeres szakaszon. És hogy mit csinálok? Rengeteget futok. Napi három órában, de néha 60 kilométeres edzésekkel kötöm le az energiáimat. Adtam magamnak ezáltal egy további célt ebben a megváltozott helyzetben, hogy mégiscsak legyen valami rendszeresség, és ne boruljon minden. Körülbelül öt éve ultrázok, tavaly egy barátommal átfutottuk Magyarországot, ami 681 kilométeres távot jelentett, és pont egy éve a tengerparttól futva mentem fel a Mont Blanc-ra, ami 400 kilométer futást takart. 

– Olyan, mint egy nagyra nőtt gyerek. Közben pedig egy nagyon koncentrált üzletember, brandépítő. A Rakonczay név építi önmagát? Vagy egyre nagyobb dolgokat kell véghezvinni ahhoz, hogy az ismertségi listán maradjon? Vagy ez egyáltalán nem tudatos, hiszen a hobbijának él, és nem érdekli a külvilág, a külvilágot érdekli inkább, hogy mit csinál Rakonczay Gábor?

– Szerintem ez most már így együtt van, nem kell rajta tudatosan dolgoznom, és nyilván nem is lehet. Ez egy oda-vissza kölcsönös viszony a médiával, ami most már tizenöt éve tart. Volt, amikor egy komoly ügynökség dolgozott velem egy projekten, volt, amikor kisebb stáb, valamikor csak én. Amikor az ember extrém sportokkal foglalkozik, akkor azt úgy kell kommunikálni, hogy befogadható legyen a kívülállók számára. Folyamatosan van egy kapcsolat azzal a közönséggel, amelyik nyitott erre az utazási fajtára. Ha az embernek olyan hivatása van, amit akkor is csinálna, ha fizetnie kellene érte, akkor azt nem kifejezetten nevezném munkának. Természetesen rengeteg lemondás és meló van benne. Önmagában a tehetség nem elég. Ha párosul a szorgalommal és munkával, akkor abból lehet hivatás, és azt már az ember nem tekinti annyira munkának.

– Naplót ír, hajónaplót az eddig megtett utakon. Ezek a hajónaplók elérhetők a saját honlapján. Gondolom, egyenesen a számítógépbe írta őket a hajón, azzal a szándékkal, hogy közkinccsé teszi bejegyzéseit. Van Rakonczay Gábornak privát naplója? Ahol öncenzúra nélkül megírta legkínkeservesebb pillanatait, legmélyebb gondolatait egyedül, az óceán kellős közepén, sok mérföldnyi távolságra a tengerparttól? Ír kézzel naplót?

– Ez nagyon vegyes. A transzatlanti kenuzásról szóló könyvem nagy részét a helyszínen írtam, rendesen, kis füzetbe, volt, ami szét is ázott, volt, ami kibírta a megpróbáltatásokat. Tollal írtam, aztán be lett gépelve. Vannak benne olyan részek, amik nyersen kerültek a könyvbe, de van olyan része is, amit hazajövetelem után fél évvel helyeztem be az írásba. Napi szinten úgy írok, hogy éppen milyen felület van előttem.

– Ezek őszinte naplók?

– Ezek a jegyzetek nem egy könyv nyersanyagának készülnek, inkább magamnak rögzítem őket. Például egy hajóúton, ha nehéz helyzetbe kerülök, biztonságot tud adni egy jegyzet, amihez visszalapozhatok. Jobban „térbe és időbe” tudom rakni magam azzal, hogy látom, ez és ez két hete történt vagy harmadik hete van valami, mennyi idő van még hátra, ilyenek. Ezekből a jegyzetekből sokszor inspirációt merítek. Vannak a valós életben bonyolultnak látszó dolgok, aztán ezek a tengeren akár leírva egyszerűnek tűnnek.

– Az érdekel, hogy milyen magányosnak lenni az óceán közepén. Tudom, hogy ezt sokan megkérdezték már. Szeretném, ha úgy mesélné el, mintha a legőszintébb naplójának írná. Milyen a belső monológja? Hogyan védi ki a sötét gondolatokat?

– Az embernek egyre több rutinja van ebben. Nem mondom, hogy a magányt könnyű elviselni. Én egy nagy családban nőttem fel, hat testvérem van. Ritkán vagyok egyedül, annak ellenére, hogy az emberek hozzám társítják a magányt, és magányos farkasnak hisznek valahol a világ végén, aki valamit csinál ott, egyedül. Én ezt mindig nagyon megszenvedem, főleg az első két hétben. Persze, megvan ennek is az előnye, mert sokat lehet belőle tanulni, de nem egyszerű. Kell hozzá sok kapaszkodó, hogy mentálisan el tudjam viselni, és koncentrálni tudjak az adott feladatra, amitől az egész utazás biztonságosabb lesz. Ebben már van rutinom. A legjobb, ha az érzelmi részét az ember megpróbálja itthon hagyni, jó messze, mert odakint napi sorozatoknak kell megfelelni, és a döntéseken akár az élete is múlhat.

– Mantrák? Meditációk? Mi a technikája?

– Nem kapaszkodok és nem merülök bele a sötét gondolatokba, így elég gyorsan távoznak. Persze van, hogy órákba telik, de a lényeg, hogy nem pörgetem bele magam. Aki negatív szemléletű, az a negatív élethelyzetekbe jobban  beleáll, és ez az érzés spirálként húzza lefelé. De ugyanez igaz a nagyon pozitív emberekre is. Ezért jobban szeretek racionális lenni. Figyelek a negatív gondolatokra, élethelyzetekre, de hiszek benne, hogy lehet ezeket az érzéseket úgy kezelni, hogy ne kerüljünk a hatásuk alá. Ha például jön egy vihar a tengeren, az nem egy kellemes helyzet, de nem kell beleképzelni a világvégét, mert akkor megoldhatatlan is lehet ott, az adott pillanatban. 

– A jelen pandémiás helyzetet össze lehet hasonlítani egy tengeren töltött extrém eseménnyel? Ha igen, akkor elmondhatjuk, hogy ön edzett ilyen szempontból?

– Ha most elvonulnék egy minimálisan kis helyre, akkor is ellennék, akár hónapokig is. Több mint valószínű, hogy le tudnám magam kötni. Ez a mostani helyzet abban más, mint az óceánon, hogy ha a világ végén vagyok spártai körülmények között, azt mindig magamnak választom. Tudom, mi lesz benne, miért csinálom, mi lesz az eredménye, mi lesz benne a rossz, és azt is tudom, mikor lesz vége. Innentől kezdve ez sokkal elviselhetőbb. Ennek a mostani helyzetnek az az egyetlen fő problémája, hogy ezt nem akarta senki, csak így hirtelen ránk zúdult. Most még nem tudjuk, hogyan és miképp lesz vége, ezért nehéz rajta fogást találni. Ha az ember a saját célja felé halad, akkor sokkal jobban elfogadja a nehézségeket, mert látja az értelmét. Ebből a szempontból van különbség a jelenlegi helyzet és a saját extrém helyzeteim között. Viszont mindig meg kell keresni azt a jót, azt a foglalatosságot, amit önmagunk javára fordíthatunk egy helyzetben. Ha tudatosak vagyunk, akkor sokat lehet tanulni bármilyen rossz helyzetből. Ha minden ideális, és nem vagyunk rákényszerítve a fejlődésre, akkor nincs fejlődés.

– Ehhez nagyon tudatosnak kell lenni. Tud valamilyen tanácsot adni? Hogyan vészeli át ezt a mostani helyzetet? Mostanában dupla, tripla maratoni távokat fut. Szüksége van a „távokra”?

– Mivel mindenkinek a saját kihívásai a legfontosabbak, ezért nincs egyszerűbb vagy könnyebb, legfeljebb látványosabb valakinek a célja vagy az élete, mint egy másiké. Ez mindenkinél  más és más. A sport az például alapból jó hozzáállás. Nekem a sport azt adta gyerekként, hogy amibe energiát fektetek, abból ki is tudok venni. Amikor fellépett ez az új helyzet, akkor kerestem egy versenyt, ami kis létszámú és biztosan meg lesz rendezve. Egy olyan lehetőséget, amibe eddig nem tudtam belevágni, nem is tudtam rá edzeni, viszont most hónapok óta tudatosan készülhetek rá. Ezzel a lehetőséggel váltom ki ezt az időszakot.

– Tételezzük fel, hogy a vírushelyzet még két évig fog tartani. Tengerfüggő? És ha igen, akkor lesznek-e elvonási tünetei és mikortól?  Ez a kérdés azért fontos, mert megszoktuk a tengert, és sokan a hiányát érzik az utazásnak.

– Nekem konkrétan az utazás nem hiányzik. Nyáron, amíg lehetett utazni, az ismerősök azonnal az Adrián teremtek, de én máshogy vagyok összerakva. Én például még nem nagyon voltam nyaralni, nekem inkább egy fizikai feladat a kihívás. Nincs olyan, hogy fél éve vagy pár éve nem voltam valahol, és menni kéne. Máshogy vagyok felépítve. Konkrétan nem érzem jelentőségét az utazás azon formájának, ami az emberek többségét motiválja.

– Tudom, hogy a színészeknek van egy úgynevezett lecsengési idejük: amikor lejönnek a színpadról, kell egy bizonyos időszak, amíg az adrenalin eltűnik, lecsillapodik a színpadon felfokozott érzelmi skála. Rakonczay Gábornak van lecsillapodási időszaka, ami visszaállítja a mindennapi életbe?

– A visszaállás a normális, civilizált, normális életbe, a valóságba: erről azt mondják, hogy ugyanannyi idő, mint amennyit kint voltunk a terepen. Nekem néha ez sokkal több. Valamikor érzem, hogy el kell telnie fél évnek, egy évnek, mire úgy funkcionálok, mint előtte. Ez kívülről természetesen nem látszik. Például egy egy-két hónapos úton a nap huszonnégy órájában többször is el kell aludni húsz percre, aztán tíz percekre. Az út után hetekig, de akár hónapokig is azzal küzdök, hogy éjszakánként ne ébredjek föl tízszer, nappal pedig ne legyek annyira fáradt, hogy ha nem iszom meg legalább tíz kávét, akkor ne tudjak mozogni sem. Az utazásaim szimbolikus lezárását, legalábbis egy-két napot a barátaim és a családom körében szoktam tölteni. Aztán nagyon sok előadást is tartok, ez pedig segít feldolgozni a hirtelen jött érzelmi ürességet.

– Olvastam a hajónaplójában, amikor elveszíti az idő- és napszakérzékelését, hogy a tengeren csak „most” van. Arra a kérdésemre pedig, hogy mikor találkozunk, annyit válaszolt, hogy majd meglátja, csörögjek.  Hogyan nem tervez, ha a „most”-nak él, illetve mit kell megterveznie a mindennapi életben, hogy elérje céljait?

– A célok eléréséhez csinálni kell a dolgodat, bármi is legyen az. Itt szokás megrekedni. Sokan csak beszélnek a célokról, álmodoznak, de mi az, amit konkrétan tesznek? Ha egyetlen lépést teszünk, máris máshonnan látunk rá a dolgokra. Több értelmét látjuk például, hogy kell-e tovább csinálni, kivel kell csinálni, máshogy, bárhogy. De a legfontosabb, hogy az ember tegyen értük. Sokszor megkapom, hogy mennyire szerencsés vagyok. Nem tudom, hogy sorsszerűek-e az utak, azt tudom, hogy sok munka van mögöttük, ilyenkor a szerencsefaktorban viszonylag mázlista vagyok. Viszont gyorsan hozzáteszem, hogy szerencsés is az szokott lenni, aki gyorsan valósítja meg céljait, és megy előre. Nem kell rajta sokat agyalni, hanem el kell kezdeni, innen pedig látszik már, hogy merre tovább. 

– A prioritásokra gondol?

– A hosszú távú tervek nálam inkább alapirányok. Tudom, hova akarok eljutni karrier szempontjából vagy milyen expedíciót szeretnék megvalósítani. Amúgy a hétköznapjaimat eléggé rugalmasan élem. Nem stresszelem túl a dolgokat, mert tudom, hogy attól semmi nem lesz jobb. Ugyanazokat a dolgokat meg lehet valósítani sokkal kisebb aggódással is. Például ha van egy vihar, akkor az ugyanolyan veszélyes és bonyolult a tengeren, ha közben jókedvűek vagyunk, de akkor is, ha rosszkedvűek. Ugyanis a helyzetek mindig csak olyanok, amilyenek. A mi kezünkben csak a hozzáállás vagy a reakció van.  A legtöbb életeseményről pedig majd évekkel később fog kiderülni, hogy jó volt-e ténylegesen vagy rossz. Amit általában rossznak gondolunk, ha van benne tudatosság, és a helyzetben a fogunkat összeszorítva tűrünk, az a későbbiekben mindig eredményt szül. Amiatt is, hogy erősödik az önbizalmunk. Ahogy azt a krízist, azt a helyzetet meg tudtuk oldani, át tudtuk vészelni, az máris egy pluszerőt fog adni. És egy abszolút pozitív helyzet is lehet negatív, ha pont amiatt visszavesz a sebességből, és elkényelmesedünk általa, mert összejött, mert olyan, amilyet elképzeltünk… és hátradőlünk. A jelenben nem kell ezeken a helyzeteken agyalni a cél érdekében, hanem csak csinálni kell.

– Akkor azt kijelenthetjük, hogy ennek a pandémiának jönnie kellett, mert eléggé belekényelmesedtünk az életünkbe? A „jár nekünk” világába?

– Ezt nem merném így kijelenteni, mert mindenkit máshogy talált meg a járványhelyzet. Van, akinek nem változtak meg az életkörülményei, csak annyira, hogy a boltban fel kell vennie egy textildarabot. Van, akinek megszűnt a munkája, pedig egy családot kell eltartania, ott problémák sorozatát indukálta ez a helyzet. Viszont az rajtunk múlik, mit tudunk belőle kihozni. Elvileg túlélési technikákat tanulhatunk a helyzetből. Aki eddig nem spórolt, most biztos elgondolkodik rajta. Aki eddig az óceán túloldalán nyaralt, most rájön, hogy a Duna-part is tökéletes lehet. Én annak a pártján vagyok, hogy a stagnálás a legrosszabb, amikor nem történik semmi. Mert az élet folyamatosan változik, és aki ezzel lépést tart, az eléggé élvezhető történetben vesz részt. Aki nem, mert azt mondja, hogy ő már megtanulta az érettségiig vagy a diplomáig, és kész van, az lemarad, mert a világ folyamatosan fejlődik, és egyre bonyolultabb lesz. Az egyik örök érvényű igazság, hogy a világ még sose volt ilyen gyors és informatív, mint a mai napon, és ennek a folytatása, hogy így már sose lesz ilyen lassú, ingerszegény és egyszerű, mint a mai napon volt.

– Ha lenne tengerünk, akkor tulajdonképpen egyedül felszállhatna egy hajóra, és ha nem köt ki, akkor körbehajózhatná a földet…

– Két hónapos dolgokban gondolkodom a családom és a barátok miatt. Úgy értelmezem, hogy ez az az időszak, ahol az emberi kapcsolatok még nem sérülnek. Meg szokták kérdezni, hogy miért az Atlanti-, miért nem a Csendes-óceán. Azért, mert a Csendes-óceán átevezése két-háromszáz nap, és az nekem túl hosszú idő. Nem hiszem, hogy belül kapnék érte annyit, mint amennyi árat fizetnék érte. Például hogy a szüleimet nem látnám annyi időre, az nekem nem fér bele.