Hogyan felejtettünk el koncentrálni?

Ön is tapasztalta az elmúlt években, hogy egyre nehezebben megy a hosszas, feszített koncentráció? Hogy egyre nehezebben fog bele egy könyv vagy egy hosszabb cikk olvasásába, de ha még bele is vág, akkor is perceken belül már el is kalandozott a figyelme? Magyarázatért elég a bizonyára most is mellettünk heverő telefonunkra vetnünk egy pillantást (csak képletesen, különben már el is vesztettem a figyelmét).

Achtung! Achtung!

Pár hete épp egy rövid Facebook-szünetet tartottam egy hosszabb elemzés olvasása közben, amikor szembejött velem az alábbi bejegyzés egy mém formájában:

A tweet magyarul így szól: „Ez nem lehet ugyanaz az agy, amivel középiskolában három nap alatt olvastam el 750 oldalas regényeket.” Ebben természetesen azonnal magamra ismertem, hiszen már korábban is gondolkodtam azon, hogy vajon újabban miért nem tudom rávenni magam az olvasásra. Láthatólag nem vagyok egyedül az érzéssel, hiszen a rövid bejegyzés október óta több mint 900 000 tetsziket kapott. Körbe is kérdeztem néhány ismerősömnél, hogy ők is tapasztalnak-e hasonlókat, és nem meglepő módon igenlő válaszokkal találkoztam.

Ahogy arra a tweet is utal, a posztolónak a középiskola még nem lehetett olyan messze, csakúgy, mint nekem vagy a baráti körömnek. Ebből fakadóan felmerült bennem: nem lehet-e, hogy ez valahol a felnövés része is, hiszen a középiskola után az élet egyre stresszesebb, ahogy egyre több időnket emésztik fel egyetemi tanulmányaink, a pályánk és úgy összességében az önálló életünk elkezdése. Ezek mellett bizonyára sokkal kevesebb idő jut könyvek forgatására, mint a relatíve gondtalan gimnáziumi éveink alatt. Ez viszont aligha lenne kielégítő válasz, tekintve, hogy felnőttek is tapasztalják a jelenséget, és nem is csak a közösségi média kora óta.

„Elmerülni egy könyvben vagy egy hosszú cikkben régen sokkal könnyebben ment. A gondolataim teljes mértékben a történet és az érvelések fordulatai körül forogtak, és órákat tudtam eltölteni prózai művek hosszas olvasásával. Manapság a figyelmem két-három oldal után kezd elsodródni. Ideges leszek, elveszítem a fonalat, és elkezdek valami mással foglalkozni. Szó szerint úgy kell visszarángatni tékozló figyelmemet a szövegre. A mélyolvasás, ami egykor olyan természetesen jött, ma már valóságos kínszenvedés” – írja Nicholass Carr amerikai publicista a The Atlanticben 2008-ban. Ha már 2008-ban is azt írja egy író, hogy nem tud rendesen figyelni a könyvekre, akkor ott már tényleg lehet valami. Amikor csak a saját koncentrációs problémáimon lamentáltam, elsősorban a közösségi médiát okoltam, azonban a The Guardian cikke szerint nem csak itt van a kutya elásva.

Megosztott figyelem

A koncentrációs probléma világszintű, és a közösségi média korát is megelőző trendnek tűnik. Egy 2018-as kutatás szerint az emberek átlagosan 12 percenként vetnek egy pillantást a telefonjukra, amit úgy is lehet értelmezni, hogy az emberek minimum 12 percenként felhagynak azzal, amit éppen csinálnak – és ez csak a telefon, közben rengeteg más is el tudja terelni a figyelmünket. Ezt bizonyítja egy 2002-es felmérés is, mely szerint az embert minden nyolcadik percben megzavarja valami, pedig 2002-ben még híre-hamva sem volt az okostelefonoknak. Ez a folytonos megállás rettentően megnehezíti nemcsak az olvasást, de a munkavégzést is, napjaink digitális világában pedig úgy tűnik, nem is nagyon tudunk hova menekülni.

Linda Stone, az Apple és a Microsoft korábbi tanácsadója alkotta meg a folytonos megosztott figyelem (Continuous Partial Attention, CPA) kifejezést, ami a XXI. századi ember mentális állapotát próbálja megragadni. Linda Stone szerint az emberi adaptivitásnak köszönhetően felvettünk egy mindig bekapcsolt (always-on, ahogy azt az angol mondja), „bárhol, bármikor” viselkedést, ami egy olyan folytonos éberségi állapotot eredményez, ahol az agyunk egyszerre mindenre figyelni akar, azonban semmire sem tud kellőképp. Ezt a gyakorlatban úgy kell elképzelnünk, hogy a digitális ember mindig készen áll válaszolni az üzeneteire, az e-mailjeire, a hívásaira, és bármikor képes átugrani az Instagramra vagy a Facebookra pár görgetés erejéig.

A probléma ezzel a folytonos éberséggel azonban az, hogy az embert nem erre tervezték. Rövid távon még jól alkalmazkodunk ehhez az állapothoz, mivel ebben segít minket az adrenalin és a kortizol stresszhormonok is, amik a rövid, de intenzív tevékenységekben támogatnak minket. Az adrenalin és a kortizol hosszabb távú jelenléte azonban két igen káros mellékhatással is jár: egyrészt a kortizol idővel ellehetetleníti a dopamint, ami segítene nekünk vidámnak és nyugodtnak maradni, másodszor pedig hosszú távon az adrenalin és a kortizol egyfajta hiperéber állapotot idéznek elő, ahol az agyunk egyfolytában valami stimulus után kutat. Ez utóbbi függőséget okoz, amit akár csak egy pillanatnyi instagramozás is képes enyhíteni.

Az értesítések rabságában

Biztos ön is hallotta már azt, hogy a közösségi média görgetése és a sok értesítés, amivel egész nap bombáznak minket, függőséget okoz. Ez igen jól simul össze az előző bekezdés megállapításával, miszerint a legtöbb ember agya már a szociális média előtt is ráállt a folytonos ingerkeresésre. A közösségi média megadta az embernek azt, amire mindennél jobban vágyott, de legkevésbé sem volt rá szüksége: a folytonos, egy pöccintésre lévő miniingereket.

Sokszor esett már meg velem, hogy arra a hétköznapi kérdésre, hogy „mi a kedvenc sorozatod?”, nem tudtam egy épkézláb választ adni. Az indok persze egyszerű, nem vagyok nagy sorozatnéző, de ilyenkor mindig elgondolkodom, hogy miért is nem nézek egyáltalán sorozatokat, amikor a YouTube-on órákat tudok eltölteni kedvenc csatornáimon. Hasonló a helyzet, amikor a kedvenc könyvem felől érdeklődnek mások, ilyenkor pedig csak már begyakorolt válaszokkal tudok előállni, hiszen kedvenc könyveim listája az elmúlt években stagnált, mert egyszerűen nem olvastam eleget. Se könyvet, se sorozatot nem tudok elkezdeni. És hogy mi a közös a kettőben? Mind a kettő egyfajta elköteleződést jelent (számomra). Inkább valamelyik közösségi médián pazarlom az időmet, csak ne kelljen valami hosszas tevékenységbe belefogni.

Ahogy egyre több időt töltünk a közösségi médiában, úgy az agyunk egyre inkább rászokik a rövid stimulusokra. Nem kell egy egész könyvet végigolvasnod, hogy teljes legyél, nem kell hosszas elemzéseken átrágnod magad, hogy valami inger érje a frontális lebenyedet, elég csak pár görgetés az Instagramon vagy az egyre népszerűbb TikTokon, és kész történeteket látsz, képekben, Insta-sztorikban, rövid videókban elmesélve. Ráadásul közben végig azzal hitegeti magát az ember, hogy bármikor képes otthagyni a tevékenységet. Sokszor azért nyúlunk inkább a telefonunk után egy könyv helyett, mert úgy indulunk, hogy „csak pár görgetés, pár kép, pár rövid videó, és amúgy se lenne időm most olvasni”. Ahhoz, hogy egy könyv hasonló élményt váltson ki, rá kell szánni az időt, az emberek azonban a gyorsabb megoldások felé nyúlnak, aztán azon kapják magukat, hogy már órák óta csak a különböző appok között ugrálnak. Legalább a tudat ott van, hogy bármikor kiléphettek volna. Bezzeg egy könyvet, azt nem lehet bármikor csak úgy otthagyni…

Van-e vajon kiút ebből a digitális rabságból? Sok ilyen cikket olvashatunk a világhálón, miszerint „teljes körű digitális detoxikálást” kell alkalmaznunk, el kell zárnunk a telefonunkat egy titándobozba, meditáljunk naponta és így tovább. A helyzet viszont szerintem ennél sokkal nehezebb.

Ugyebár a nehézkes koncentrációt két különálló, de egymással összefüggő dologra fogtuk: folytonos megzavarások és a közösségi média függőséget okozó természete (ez utóbbi erősíti az előbbit). Könnyű ám azt mondani, hogy le kell szoknunk a szociális médiáról, hogy nem szabad figyelnünk az értesítéseinkre, azonban manapság ez kvázi lehetetlen. Az életünk, a munkánk megkívánja, hogy egyfolytában online legyünk. Az értesítéseinket nem tudjuk teljesen figyelmen kívül hagyni, hiszen a munkahelyünktől is kapjuk őket. A megoldás így csak részleges lehet – csökkentenünk kell a közösségimédia-függésünket. Szerencsére le tudjuk tiltani apponként az értesítéseinket, azonban sokaknak a munkája is ezeken a felületeken szerveződik.

Pötyöghetnék üres karaktereket mindenféle trükkről és praktikákról, amik segítenek leszoknunk a szociális médiáról, de ezekkel dugig van a világháló, így nem húznám ezzel senki idejét. Mindemellett eléggé képmutató is lennék, mivel magam sem tudok leszokni erről a digitális drogról. Így csak egy „indián bölcsességet” hagynék itt, miszerint bármi is legyen a megoldás, az óriási önfegyelmet fog igényelni.

Ha már itt tartunk: Sikerült végigolvasni ezt a cikket elterelt figyelem nélkül?