Karl Marx Platz az Augustplatz helyén

Vajon valós szakmai építészeti megfontolások vagy ideológiai hitviták állnak a XXI. század új építészeti irányzata, a „neoklasszikus építészet” körüli konfliktusok mögött? 

Nevezhető ez irányzatnak, vagy csak egy folyton vissza-visszatérő divat újabb hulláma? Következő sorozatunkban utánanézünk, milyen szakmai és ideológiai viták állnak az építészet régi-új trendje, a kortárs historizálás mögött.

A Paulanerkirche pusztulása

1968. május 30-án, 9 óra 58 perckor hatalmas robbanás rázta meg Lipcse belvárosát. Nem, nem a harmadik világháború első dörrenése volt, és nem a gaz imperialista agresszorok támadták meg a békés, szocialista NDK területét. A robbanás azonban hatalmas volt, s amikor elülepedett a por, semmi nem maradt Lipcse egyik legrégibb, a második világháborút komoly sérülések nélkül túlélt épületéből, a Paulinerkirchéből. Egy hónappal korábban, 1968. április 4-én hangzott el Bach Máté passiója utoljára az ódon falak között, ahol a mű (egyik) eredeti ősbemutatójára 1727. április 11-én, nagypénteken került sor.

A Paulinerkirche építésére 1229-ben adta ki a parancsot Heinrich von Waren gróf. Célja a domonkos rend letelepítése volt a városban, így nekik adta át a korábbi pálos kolostor területét, amelynek helyén gótikus csarnoktemplomot építettek. A templom a reformáció egyik első fellegvárává lett a XVI. században, később Lipcse híres egyeteme, az Augusteum egyetemi templomaként szolgált. Ilyen minőségében Lipcse városának zenei központja is lett a különleges akusztikájú templom. Híres orgonáján nem csupán a város zeneigazgatójának, az egyetem tanárának, Johann Sebastian Bachnak számos műve csendült fel elsőként, de a barokk mester modern kori újrafelfedezője, Felix Mendelssohn Bartholdy Szent Pál-oratóriuma is az ódon falak között hangzott el először. Mendelssohn temetése is ebben a templomban volt.

Állíthatjuk: a templomnak nem pusztán építészeti, hanem felbecsülhetetlen kulturális értéke volt. Egészen addig, míg 1952-ben az NDK pártvezetése ki nem adta a parancsot a teljes egyetemi épületegyüttes elpusztítására, és helyén egy szocialista egyetemi mintaváros, a Karl Marx Platz komplexum felépítésére. A cél egyértelműen ideológiai okokat szolgált, hisz az épület azon kevés történelmi épületegyüttes közé tartozott Németországban, mely szerencsés módon túlélte a világháborús bombázásokat. Az Augustusplatz Lipcse kulturális központja volt.

Az új városközpont

A teret – mely talán a budapesti Hősök teréhez hasonlítható – egyik felén a gyönyörű és szintén világhírű Új Operaház, a Carl Ferdinand Langhans tervezte monumentális, historizáló épület uralta, mely azonban az 1943. decemberi bombázásokkor megsérült. A térnek a belváros felé eső részét az egyetem és a Paulanerkirche homlokzata, az operaházzal szemben lévő területet pedig az opera párjaként a szintén neoreneszánsz Szépművészeti Múzeum épülete foglalta el, mely azonban a már említett bombatámadáskor teljesen összeomlott.

Az NDK hatóságai számára azonban elsősorban nem ez számított. Bár a terület rendezését a háborús pusztításokkal indokolták, igazából szálka volt a szemükben a német kultúra ilyen sűrű emlékhelye. A halálos ítélethez pusztán ürügyet szolgáltattak a háborús sérülések. A porosz–német kultúra eme kegyhelyét a szocialista kultúra emlékhelyének kellett felváltani. A tér sorsa tehát megpecsételődött, és átalakítása 1952-ben meg is kezdődött. Az eredeti tervek szerint az immár Karl Marx Platznak nevezett terület Lipcse belvárosának új központja lett volna, és leginkább a háború után épített sztálinista városközpontokra hasonlított volna.

Az 1952-es első terveken még inkább Minszk és Kijev monumentális központi terei lebegtek a tervezők szeme előtt: szimmetrikus szocreál tömbök az egyetem helyén, az operával szemben pedig az új Szépművészeti Múzeum klasszicizáló homlokzata. A hatvanas években a tervezők hatalmas felhőkarcolót álmodtak az Augustusplatz sarkába, és a tervek egyre inkább a mi óbudai Flórián terünk alakját kezdték ölteni. 

Szocreál gigászok

Az építkezés lassan haladt, időközben mind a szocreál neoklasszicista ízlése, mind a gazdasági helyzet nagyban átalakult. Elsőként a Szépművészeti Múzeum romjainak eltakarítása és az opera újjáépítése kezdődött meg az ötvenes években. Az új lipcsei operaház a szocialista realista építészet máig egyik legmonumentálisabb vállalkozása lett Németországban. Kunz Nierade, aki egyébiránt 1931-től az NSDAP tagja volt, a mindkét totalitárius diktatúra számára kedves klasszicizáló modernista építészet képviselője volt. Az általa tervezett épület is jól mutatja, hogy a korábbi időszak náci építészete milyen jól illett a sztálinista vezetés esztétikai elképzeléseibe.

Amikor a rendszerváltás után felmerült a tér átalakításának gondolata, sokáig az épület elbontása mellett érveltek. Végül azonban a városvezetők és az építészek egyaránt úgy vélték, hogy az operaház immár önálló építészeti és történeti értékkel bír, így megóvása és felújítása mellett döntöttek. A tér felújításakor, 2007-re így azt „eredeti pompájában” restaurálták.

Idő közben a tér másik oldalán, az egykori Szépművészeti Múzeum helyére épített Koncertközpont, Felix Skoda építész műve is felértékelődött. Az épület, melyet 1981-ben adtak át, a napjainkban reneszánszát élő brutalista építészet egyik emblematikus alkotása, melyet elkészültekor – rendhagyó módon – még a nyugati szakmai körök is elismeréssel fogadtak. Látványos belsőépítészeti megoldások és hatalmas üvegfalú előcsarnok díszíti, melyben a lipcsei egyetem képzőművész tanára, Sighard Gille monumentális mennyezeti festménye látható.

Új szintézis

Lipcse új főtere, mely a tiszta funkció építészetének diadala volt, megőrizte az NDK-s időszak funkcionalista stílusú modern átalakításának térszerkezetét és legtöbb középületét, így a brutalista koncerttermet, Henselmann felhőkarcolóját, a főposta a korábbi egyetemhez hasonlóan lehangoló neofunkcionalista épületét, valamint a szocreál  operát. Henselmann felhőkarcolója túlságosan hatalmas volt, az Augusteum helyére épített kockaház pedig korszerűtlen. Az egész térfal lehangolóan sivár képet mutatott: az egykori gótikus homlokzat helyén, az egyhangú neofunkcionalista homlokzaton álló gigantikus Marx-dombormű kevéssé képviselt megóvandó művészeti értéket.

A rendszerváltás után felmerült felújításnak különleges helyzetet kellett megoldania: a szocialista álomvárosba kellett volna beillesztenie az újjáépítendő Augusteumot. A város a probléma megoldására építészeti zsűrit hozott létre. A több mint másfél évtizeden át elhúzódó vita végén a Budapesten a Hősök tere közelében álló ING-irodaház miatt ismert holland posztmodern sztárépítész, Erick van Egeraat terve nyerte el a döntőbizottság tetszését.

A terv egyfajta szintézist fejez ki: az új Paulanerkirche egyszerre modern és idézi részleteiben, főleg hálóboltozata és lebegő pillérkötegei révén a régi épületet. A mennyezetről lógó pillérkötegek, melyek kerámia-, majd üvegtestekké válva világítótestekként szolgálnak, sok kritikus számára öncélú posztmodern játéknak és tiszteletlenségnek tűntek az építés idején. Az új templom akusztikája kivételes, Egeraat kifejezetten figyelembe vette ezt az épület zenei múltjából adódó elemet. A különleges akusztikát hallani is lehetett akkor, amikor 2009. december 6-án felcsendült benne Bach Nun komm, der Heiden Heiland kezdetű kantátája. A hófehér épületbe visszahelyezték a régi oltárokat és szobrokat is, így atmoszférájában felidéződik a régi templom. Egeraat épülete igyekszik tükrözni az épület tragikus történetét, miközben önálló jogon is elfoglalja helyét a XXI. századi építészetben. Kifejezetten kerüli a rekonstrukciót vagy az újjáépítést: a határozott építészeti idézetek egy teljesen új épület szövetébe illeszkednek.

A templom mellett másik történelmi utalásként az új szárny kapuja az úgynevezett Schinkelthor lett, mely nevét Karl Friedrich Schinkel klasszicista építészről kapta. A kapu, szétbontva és újraépítve, kopott és sérült állapotában öt különböző helyszínen volt látható 1836-os felállítása óta az egyetem területén. Az NDK korában épült sivár komplexum szemináriumi és előadóterei közti folyosón volt felállítva 1981 után, csonka, romos állapotban. Végül a Leibnitzforum felőli főbejáratnál találta meg végleges helyét 2014-ben, így ez lett a régi-új Augusteum-épület átadásának utolsó eleme.

Lipcse példája tehát olyan XXI. századi építészeti megoldás, mely nem törli el, hanem idézi, használja a múltat, egyúttal tiszteleg is előtte. Azt is fontos azonban megjegyezni, hogy a kivételes múltú Paulanerkirche soha nem épült újjá, a „tiszta funkció” Lipcsében győztes csatáját nem fordította vissza, pusztán korrigálta a történelem.