Mennyire befolyásolják a génjeink a szabad akaratunkat?
A genetika legújabb kutatásai szerint DNS-ünk nemcsak fizikai jellegeinket befolyásolja, de szabadon meghozott döntéseinket is, mint például azt, hogy kire szavazunk.
A genetika dinamikusan fejlődő tudományág. Hannah Critchlow, a Cambridge Egyetem idegtudósa szerint ma a tudósok már képesek arra, hogy megfejtsék egy ember genetikai kódját, a teljes 3,2 milliárd „betűből” álló szekvenciát, amely agyunk, testünk felépítésének és működésének tervrajzát adja. A DNS-szekvenciákban rengeteg kérdésre találhatunk választ, többek közt arra is, hogy mekkora szerepe van a biológiának a mindennapi viselkedésünkben.
Nem csak a külső jegyek
Sokan úgy gondolják, hogy a DNS-ünk elsősorban fizikai jellegeinket befolyásolja, míg a személyiségünket és a viselkedésünket inkább a környezetünk, az életünk során szerzett tapasztalataink alakítják. A The Conservation által idzett kutatások azonban kimutatták, hogy a génjeink valójában nemcsak a magasságunkat, a szemünk színét vagy a súlyunkat befolyásolják, hanem olyan összetettebb dolgokat is, mint a mentális problémákra való hajlamunkat, az élettartamunkat, az intelligenciánkat vagy az impulzivitásunkat. Ezek a tényezők ugyanis nemcsak az életvitelünktől függenek, hanem attól is, hogy az agyunk „miként lett behuzalozva”, amikor még az anyaméhben fejlődtünk. Ezt pedig természetesen szintén a génjeink és azok bonyolult kölcsönhatásai befolyásolják. Hannah Critchlow példaként egy kutatást idéz nekünk mely szerint a magzatok agyfejlődése során kialakuló egyedi idegpálya-rendezettség szorosan korrelál az autizmus spektrumzavarra és a figyelemhiányos-hiperaktivitási rendellenességre (ADHD) hajlamosító gének jelenlétével. Ezek az elváltozások olyan rendellenességekre is hajlamossá tehetik az embert, amelyek csak évtizedekkel később jelentkezhetnek, mint a bipoláris rendellenesség, a súlyos depresszió és a skizofrénia.
A legújabb kutatások szerint a génjeinkben nemcsak a mentális problémáinkra találhatunk választ, hanem olyan komplexebb kérdésekre is, hogy melyik vallást fogjuk követni, milyen politikai ideológiákat találunk vonzónak vagy hogy miképpen alakítjuk ki baráti körünket.
Öröklés vagy környezet?
A The Conversation cikke eredetileg átsiklik az „öröklés vagy környezet" disputa fölött, én azonban tennék egy kis kitérőt erre. Ezek az új fejlemények ugyanis látszólag újra életre hívják a tudományfilozófia évszázados vitáját, az öröklés kontra környezet polémiát. Az öröklés–környezet vita („nature–nurture” diskurzus) arra a tudományos irodalomban és időnként a médiában is felbukkanó kérdésre utal, hogy az ember tulajdonságai, hajlamai (pl. betegségekre) és egyéb jellemzői inkább genetikai tényezőknek vagy inkább környezeti hatásoknak tudhatók-e be. A környezeti hatások elsőbbségének viszonylag modern megfogalmazását John Locke angol filozófusnak tulajdonítják, aki szerint az újszülött lelke üres lap, melyet majd a tapasztalás ír tele. A mindent meghatározó öröklődés gondolatát Charles Darwin evolúcióelmélete teremtette meg, mely később a géntudomány XX. századi felgyorsulásával kapott ismét egyre nagyobb teret .
A kortárs tudományfilozófia azonban – a géntudomány újabb kori rendkívüli fejlődésének köszönhetően – éppen, hogy elvetni látszik ezt a kettősséget, nem pedig újraéleszti a vitát. A modern irányzat szerint ugyanis az öröklés és a környezet nem egymással szemben álló és egymást kizáró tényezők, hanem összefüggő, egymásra ható faktorok. Hannah szerint az öröklés és a környezet összefonódását az epigenetika tudományága vizsgálja, amely arra keresi a választ, hogy a környezeti behatások milyen változásokat indukálnak a génjeink működésében (a DNS szekvenciát külső tényezők nem befolyásolhatják, csak annak kifejeződését). A dolog azért különösen érdekes, mert gének funkcionalitásában bekövetkezett változások az epigenetikusok szerint öröklődhetnek is, tehát a szülő élettapasztalatai az utódokban is megjelennek.
Hannah Critchlow beszámol egy 2014-es kísérletről, amelyben egerek epigenetikai változásait vizsgálták. Az egerek imádják a cseresznye édes illatát, így amikor az illat eléri az orrukat, az agy élvezeti központja működésbe lép, ami arra ösztönzi a rágcsálókat, hogy felkeressék az illat forrását. A kutatók ezután az illatot enyhe áramütéssel párosították, ami pedig arra késztette az egereket, hogy ösztöneik ellenére ne menjenek az illat után. Az érdekes azonban az, hogy a tanulmány szerint az új tudás nemzedékeken ível át. A kísérletek szerint még az egerek unokái is féltek a cseresznye illatától, annak ellenére, hogy maguk sohasem tapasztalták meg az áramütést. Ez annak köszönhető – vallják az epigenetikusok –, hogy a kísérletek következtében a nagyapa génjeinek működésében olyan változások jelentkeztek, melyeket tovább is tudott örökíteni.
Kérdéses, hogy ezek a mechanizmusok hogyan működnek az embereknél. Kezdetleges kutatások arra engednek következtetni, hogy az ember által megélt traumatikus események epigenetikai változások útján az utódokra is hatással lehetnek.
Szerzőnk szerint egy tanulmány kimutatta, hogy az amerikai polgárháború háborús foglyainak fiainak 11%-kal magasabb volt a halálozási aránya a negyvenes éveik közepére, mint egy átlagos embernek. Egy másik tanulmány pedig arra az eredményre jutott, hogy a holokauszt túlélőiben és gyermekeikben epigenetikus változások mentek végbe egy olyan génben, amely a kortizolszintet befolyásolta, ami nem meglepő, hiszen a kortizol hormon befolyásolja a stresszre adott reakciónkat. A dolog ennél persze bonyolultabb, de az eredmények azt sugallják, hogy az utódok magasabb kortizolszinttel rendelkeznek, ezáltal hajlamosabbak a szorongásos rendellenességekre is.
Létezik-e szabad akarat?
Hannah Critchlow saját bevallása szerint van valami szép abban, hogyha az emberre egyfajta elegáns gépként tekintünk, ahogy a külvilági információkat, az inputokat az agyunkban feldolgozzuk majd a viselkedésünk formájában outputokként adjuk vissza őket. Természetesen megérti, hogy sokan nem merik elengedni a szabad ágensként való működésüket, hiszen a biológiai determinizmus gondolata szerinte joggal aggaszthatja az embereket. Ha hiszünk a biológiai determinizmusban (mely szerint az ember viselkedése teljes egészében egy veleszületett tényező), akkor szembe kell néznünk a ténnyel, hogy a történelem legszörnyűbb tetteit olyan emberek hajtották végre, akiknek semmi befolyásuk nem volt saját döntéseinkre. Critchlow szerint ebbe belegondolni is szörnyű, hiszen szerinte ez azt jelenti, hogy hasonló szörnyűségek bármikor megtörténhetnek még. Hannah viszont javasol egy pozitívabb megközelítést is: az egyéniségünket befolyásoló biológia elfogadása inkább lehetőséget adhat arra, hogy jobban csoportosítsuk erősségeinket és a kollektív kognitív képességeinkre támaszkodva egy jobb világot alkossunk magunk körül.
Ahogy napról napra bővül azon tulajdonságaink köre, melyeket a genetika határoz meg, az akarat szabadságát is kérdőjelek veszik körül . Ennek ellenére a szabad akarat gondolatát még nem kell a kukába dobni. A kérdés, amit ezek a kutatások is felvetnek – és amit Hannah Critchlow is feszeget –, nem az, hogy vajon létezik-e szabad akarat, hanem sokkal inkább az, hogy hol van annak a határa.
Forrás: The Conversation
Eredeti szerző: Hannah Critchlow, a Cambridge Egyetem kutató munkatársa
