Újjáépült középkor
Sorozatunkban utánanézünk, milyen szakmai és ideológiai viták állnak az építészet régi-új trendje, a kortárs historizálás mögött.
Vajon valós szakmai építészeti megfontolások vagy ideológiai hitviták állnak a XXI. század új építészeti irányzata, a „neoklasszikus építészet” körüli viták mögött? Nevezhető ez irányzatnak, vagy csak egy folyton vissza-visszatérő divat újabb hulláma?
Végigsétálva Frankfurt középkori főtere, a Römerberg Platz és a gyönyörű dóm között, egy eltűnt világ, a középkori Németország zegzugos utcácskái, kis üzletei, kávézói fogadnak. Az Arany Mérleg házának rabul ejtő faváza a késő gótika legszebb példája. A Braubachstrasse 29. szám alatt a német reneszánsz és manierista építészet egyik legszebb épületében gyönyörködhetünk. Ezek a házak azonban alig ötévesek. Két évvel ezelőtt, 2018 áprilisában adták át ugyanis Frankfurt régi-új belvárosát.
A Dom-Römer projekt teljes épületanyaga 2012 és 2018 között épült. Az új negyed megteremtését azonban sokkal élesebb politikai és szakmai viták előzték meg, mint amik hazánkban a Hauszmann-program kapcsán lángoltak fel. Kulissza? Díszlet? Történelmi hazugság? Posztmodern szimulákrum? Egyszerű ingatlanfejlesztési lehúzás? Mi áll a háttérben?
1944. március 22-én angol Mosquito repülőgépek érkeztek Frankfurt belvárosa fölé. Nem ez volt az első eset, hogy az egyik legősibb, már a római idők óta lakott német város lakóinak óvóhelyekre kellett vonulnia. Már 1942 karácsonyán kísérletet tettek az angol gépek a német-római birodalom koronázóvárosának megtámadására, ám ekkor a téli rossz idő és a német légvédelem elhárította azt. 1943-ban viszont már sikeresen támadták a város külső kerületeinek ipari negyedeit, melyek az 1944-es év elejének a végzetes márciusit megelőző támadásai során már jórészt romokban álltak. Nem volt tehát stratégiai jelentősége az 1944. március 22-i támadásnak. Ez az akció – a Kurt Vonnegut regényében megörökített drezdai támadáshoz hasonlóan – büntető terrorbombázás volt. Több mint ezer halálos áldozattal járt, a legnagyobb pusztítást azonban az a középkori óváros szenvedte el, melyről Friedrich Nietzsche is költői szavakkal nyilatkozott mint „építészeti palimpszesztről”, melynek pergamenjére a városlakók minden generációja jegyezte fel saját történetét évszázadok során. Ez volt a legnagyobb, épségben megmaradt egységes középkori szerkezettel rendelkező település a világon még akkor is, ha a modern kor már a háború előtt megbolygatta néhol évszázados szövetét. Az 1944-es bombázást még kettő követte, és 1945 májusában már csak a dóm szénfeketére kormolódott torzója állt egyedül, egy kopár rommá bombázott kőhalom közepén. Frankfurt elpusztult, benne a hatalmas könyvtár is a világ egyik legnagyobb ókori és kora középkori pergamengyűjteményével.
A világháború után a német emlékezetpolitika nagyjából egységesnek volt nevezhető a vasfüggöny mindkét oldalán a tekintetben, hogy Németország elpusztult városait nem építik újjá. Legalább is abban az értelemben nem, ahogy például Lengyelországban a hasonló módon letarolt Varsó óvárosát kőről kőre építették újjá régi dokumentumok és fényképek alapján. Varsó történelmi épületei sem sokkal idősebbek tehát hetven évnél, ám Németországban csak azokat az épületeket mentették meg jórészt, melyek valami módon restaurálhatók voltak a legszigorúbb anasztilózis módszerével. Az anasztilózis egy olyan építészeti beavatkozás, mely egy megsemmisült épített emléket eredeti helyén, lehetőleg meglévő alapfalain, eredeti alakjában, eredeti anyagainak és elemeinek felhasználásával alkot újra. Pár épületet leszámítva Németországban a második világháborúban elpusztult emlékek helyén új, modern városnegyedeket emeltek. Sok régi épületet romos állapotban őriztek meg, hogy ezzel emlékeztessenek a háború pusztítására. Ilyen Berlinben a Kaiser-Wilhelm-Gedächtniskirche, Hamburgban a St.-Nikolai-Kirche, és egészen 2005-ig a drezdai Freuenkirche is ilyen volt.
Frankfurtban a belváros helyén sokáig a romok eltakarítását követően is hatalmas űr tátongott, mígnem a hetvenes években a Tudomány és technika házát építették fel az egykori favázas házak és a Csirkepiac helyén. Az épület brutalista tömbje, illetve a terület déli részen épített történeti múzeum modernista épületei kötötték össze a Römerberg Platzot és a dóm épületét. Már az ötvenes években felmerült, hogy a város teljesen modern arculatába legalább pár „emlékeztető jelet” érdemes lenne beemelni a múltból. Így – a varsói házakhoz hasonlóan – újjáépült a Römer Platzon az egykori városháza, de csupán homlokzatában. A 600 éven át városházaként ismert palota köpenye mögött egy modern irodaház rejlik. Az 1972 és 1974 között felépített Technika és tudomány háza már megépülésekor hatalmas vitákat gerjesztett. Sokan úgy vélték, hogy az ormótlan, brutalista épület nem csupán a város múltját csúfolja meg, de méreteivel és kialakításával a dómot is eljelentékteleníti. Bár az épületben a hajdani belváros makettjét is kiállították, fennállása alatt végig kifejezetten népszerűtlen maradt. Már átadását követően civil szervezet jött létre, mely végig azt tartotta céljának, hogy a ronda betonmonstrumot eltakarítsák, és – legalábbis részben – a régi városmag szerkezetéhez igazodó épülettel pótolják azt. A szervezet elképzelései persze hosszú évtizedeken át csak pár konzervatív lokálpatrióta hóbortjának tűntek, egészen 2004-ig.
Ekkor ugyanis a Max Baum Immobilien és a Gross and Partners nevű ingatlanfejlesztők szerezték meg a Tudomány és technika házának tulajdonjogait, hogy a népszerűtlen és mindvégig kihasználatlan épületnek új, kereskedelmi, turisztikai és kulturális funkciót adjanak, új életet lehelve a város közepébe. Mivel az akkor ott álló épület aránylag új volt, ráadásul alatta egy metróállomás is épült, eleinte – majd egy éven át – a meglévő épület átalakítása volt napirenden. Az ingatlanfejlesztők azonban hamar kénytelenek voltak belátni, hogy a hatalmas monstrum jóformán átalakíthatatlan, ezért a lebontása mellett döntöttek. Tervük azonban aligha valósulhatott volna meg, ha a várost akkor épp nem nagykoalíció irányítja. A CDU–SPD–FDP–Zöldek alkotta városvezetés politikai döntése végül szabad utat adott a hatalmas ingatlanfejlesztési és -bontási projektnek. Ekkor azonban még csak annyi volt bizonyos, hogy a város közepén éktelenkedő épületet lebontják, ám hogy a helyére mi kerül, még mindig viták tárgya volt.
A Szabad Szavazóknak nevezett civilek első kezdeményezései óvatosan fogalmaztak. Pusztán azt szorgalmazták, hogy az új épület(ek) valami módon tükrözzék a régi óváros településszerkezetét, és hogy lehetőleg két egykor itt állt emblematikus történelmi épület, a fiatal Esslinger háza és a Melber néni háza valami módon a Römerberg térihez hasonló módon, rekonstrukcióként jelenjen meg. Ez ellen maga a CDU vezető politikusa, Edwin Schwartz tiltakozott, mert úgy vélte, hogy a modern épületek közé beszorított rekonstrukciók már a Römer tér esetében sem mutatnak túlzottan kellemes képet. A modern épületek és a rekonstrukciók hívei abban egyeztek meg, hogy az új ingatlanok a lehető leghűségesebben kell, hogy kövessék az egykor itt állt épületek tömegeit, tömbszerkezetét és utcahálózatát. Ez a döntés azonban hatalmasra növelte a befektetés költségeit: a már álló épület értéke 72 millió euró volt ekkori árfolyamon, bontásának költségei újabb húszmillió eurót kóstáltak. Innen nézve a magánbefektető számára az üzlet már nem volt kecsegtető.
2007-ben a város tehát visszavásárolta a brutalista épületet, hogy megvalósíthassa a grandiózus tervet az elpusztult belváros újjáépítéséről. Egy városi fejlesztőcéget hoztak létre, és a rekonstruálandó épületek száma is a kezdeti kettőről 16-ra emelkedett. Több mint 56 különböző építésziroda vett részt az egyes épületek tervezésében. Az építkezés közel hat éven át tartott. Az ünnepélyes alapkőletétel – a régi épület bontását követően – 2012. január 23-án volt, az elkészült épületek között 2018. szeptember 28. és 30. között tartott városi fesztivállal pedig hivatalosan is átadták a területet a publikumnak.
A történet körül azonban még a Hauszmann-programnál is élesebb politikai vita bontakozott ki. A jobboldal szerint az egész program a német polgári, civil akarat és szerveződés, a lokálpatriotizmus diadala. Más vélemények szerint azonban az egész nem más, mint egy „tündérmeseváros” ami egy „Disneylandet” csinál Frankfurt központjából. Jürgen Tietz építészeti szakíró, aki a modernizmus egyik szakavatott ismerője, úgy véli, az egész nem más, mint „hamis építészet”, hisz nincs olyan replika, amely hűen tudná követni az eredeti épület minőségeit. Phillipp Oswalt, a Kasseli Egyetem építészprofesszora kiemelte az egész projekt pazarló mivoltát: 200 millió euró, amit például bérlakásprogramoktól szívott el a városvezetés, és ezért a pénzért csak pár múzeumot, néhány luxuslakást és üzlethelyiséget hozott létre – emelte ki. Úgy véli, „nem arról szól az egész projekt, hogy miként alkossunk egy hasznos várost, hanem hogy miként hozzuk létre egy város képmását”.
Stephan Trüby, a stuttgarti egyetem építészetelméleti professzora még messzebb ment. Szerinte egyenesen szélsőjobboldali radikális miliő megteremtése jött létre a projekttel. Felháborítónak tartja, hogy „szélsőjobboldali kezdeményezésre”, a civil társadalom jelentős ellenállása nélkül kerülhetett sor egy olyan épület kivitelezésére, mely „álomvilágunk egydimenziós koncertjével” szolgál, egy olyan épület, melynek árnyékában a történelem, a nemzetiszocializmus, a holokauszt is a töretlen nemzeti történelem anekdotáivá silányodnak. Nézeteit a The Guardian a témát tárgyaló cikke is lehozta, így a Dom Römer projekt a nemzetközi érdeklődés homlokterébe került. A nagy vihart kavaró nyilatkozatra természetesen többen válaszoltak.
Mathias Alexander, a Frankfurter Allgemeine Zeitung publicistája például elítéli Trüby kijelentését, mely egy rekonstrukciót a bal-jobb dichotómiájába akar szorítani, és elutasítja az átpolitizálást. Úgy véli, egy rekonstrukció legitimitását egyedül a kivitelezés minősége és a közösségnek az épülethez való viszonya alapján lehet megítélni, mely Frankfurtnál mindkét esetben adott: ezek a rekonstrukciók kivételesen magas minőségűek és Frankfurt város közössége is egyöntetűen szívébe zárta azt. Számos építész emelte ki a vita kapcsán azt is, hogy a projekt új fejezetet nyitott a rekonstrukciók területén. A műemlék épületek esetében olyan aprólékos, minden tekintetben kivételes minőségek jöttek létre, melyek forradalmasítani fogják a műemlékvédelem egészét a világon.
A városszövetbe illeszkedő, sőt azt feltámasztó új házak paraméterei pedig új fejezetet nyitnak azon modern épületekben, melyeket más esetekben történelmi városszövetek foghíjaiban láthatunk. A Süddeutche Zeitung pont azt a „turbókapitalista”, urbanista szemléletet állítja szembe a Dom-Röhmer minőségeivel, ahol az ingatlanfejlesztők ostoba és mindent leegyszerűsítő üzleties szemlélete áll szemben a kézműves kivitelezőket megmozgató, a házakba és utcákba valódi életet vivő, ellenben „drága” szemlélettel. A hatalmas bevásárlóutcák, „plázasétányok” sivárságával szemben az itteni házakba visszatérő élet minősége nem is a házak külső homlokzatáról vagy esztétikai minőségeiről, hanem komplex belső értékeiről szól – írja az újság.
A Dom Römer projekt építészeti minőségeit végül a nemzetközi szakma is elismerte, 2019-ben a cannes-i nemzetközi ingatlanfejlesztői kiállítás, a MIPIM nagydíját is elnyerte. Nem Frankfurt azonban az egyetlen olyan német város, ahol hasonló rekonstrukciók zajlanak. 2005-ben a reformáció napján, október 31-én újra megszólalt a drezdai Freuenkirche orgonája. A háborús mementó újjáépítése 1993-ban, a német újjáegyesítés után kezdődött, s több mint 12 éven át tartott. A történelmi belváros, a templom körüli Neumarkt környékének rekonstrukciója a tervek szerint idén fejeződik be. A hajdani NDK területének városainak története azonban még a nyugatnémetekénél is bonyolultabb. (folytatás következik)
