Uram Isten, mit csinálunk!? Megdöbbentő vallomások.

Az Egyesült Államokban mai állás szerint már több mint 166.000 ember halt meg a koronavírus-járvány miatt. Ilyen és ehhez hasonló esetekben – terrortámadás, természeti katasztrófák – mindig felmerül a kormány felelőssége, hogy vajon mindent megtettek-e a halálozások minimalizálására. 

Ma már  könnyebb a kormányra ilyen fajta nyomást gyakorolni, hiszen sokkal nagyobb a nyilvánosság, mint mondjuk az 1950-es években. Azokban az időkben ugyanis az amerikai kormány olyan eseteket tudott gond nélkül eltusolni, mint a tudatmódosító szerek tesztelése saját embereiken, vagy az atombombák hatásának vizsgálata a saját katonáikon. Az évek során azonban a médiának köszönhetően napvilágra kerültek ezek a történetek. Az atombombák tesztelése sem maradhatott titokban, Morgan Knibbe egy 23 perces rövidfilmet készített róla, melyben volt katonák könnyeikkel küszködve mesélnek az atombombával való első találkozásukról.

Titoktartás

Ugyan a filmben vagy egy tucat veterán mesél a tapasztalatairól és Knibbe további százzal vette fel a kapcsolatot, a legtöbb történetet sajnos sosem fogjuk hallani. Az évtizedek alatt közel 400 ezer amerikai katona vett részt atomkísérletekben – sokan alig pár kilométerre a robbanás epicentrumától –, közülük ma már csak egy maroknyi túlélő maradt. A megszólaltatott veteránok titoktartási szerződést írtak alá, s ha ezt megszegték, akár 10 ezer dolláros bírság és akár 10 év börtön is sújthatta őket. Sokan tartották is magukat a fogadalmukhoz, de aztán a filmben megszólaltak, és 60 év után először beszéltek élményeikről. Voltak, akiket csak kivezényeltek a sivatagba, vagy hajókra tették őket anélkül, hogy bármiről is tudtak volna. Csupán annyit árultak el nekik, hogy egy szigorúan titkos akcióban vesznek részt. Több vallomás szerint csupán egy gázmaszkot kaptak a hétköznapi egyenruhájuk mellé. Másoknak csak annyit mondtak, hogy guggoljanak le, hajtsák le a fejüket és takarják el a szemüket a kezükkel.

Fényes nappal, éjfélkor

Elkezdődött egy visszaszámlálás, de senki sem tudta, hogy mire. Aztán hirtelen egy hatalmas villanás világította meg az égboltot, mintha a mennyek (vagy a pokol) kapuja nyílt volna meg, ahogy az atombomba felrobbant. „Teljes napsütés volt, éjfélkor. Fényesebb, mint a legfényesebb nap, amit valaha láttál” – mondta egyikük. Ahogy a vakító fény után újra látni tudtak, a katonák többen is leírják talán a leghátborzongatóbb élményüket: ahogy eltakarták a szemüket a kezükkel, látni tudták a kezükben lévő csontokat és ereket, mintha csak egy röntgenképet néztek volna.

A villanás után a katonákat elérte a lökés- és a hőhullám is. A lökéshullám mindenkit a földre döntött, volt, akinek még a szemüvegét is eltörte, az üvegdarabok pedig ráolvadtak az arcára. A lökéshullámot csak egy pillanattal követte hőhullám is. „Mintha egy vasalót tettek volna a nyakadhoz” – mondta az egyik veterán. „Az emberek üvöltöttek és sikítottak, és voltak, akik futni kezdtek. Teljes volt a pánik.” „Az emberek az anyjukért kiáltottak” – számol be az egyikük. Felnőtt emberek sírtak, és a felettesek csak azt hajtogatták, hogy „Uram Isten, mit csinálunk” – mondta az egyik veterán.

Akiket nem ért el a teljes kétségbeesés, végül felnéztek a felhőre. „Elképesztően nagy volt és a színek egyszerűen gyönyörűek voltak. Utálom, hogy ezt kell mondanom”. Sokak szerint olyan volt, mint egy olvadt felhő, ami a színskála minden színében pompázott: lila, piros, narancs, fekete és szürke, minden, amit csak el lehet képzelni. A felhő pedig csak egyre nőtt és nőtt, mint ami sosem akar megállni a növésben. A gomba teteje pedig hófehér volt, mintha megfagyott volna.

Akik a szárazföldön vészelték át detonációt, leírják, hogy nem csak ők maguk, de a körülöttük lévő katonai gépek is megsínylették a robbanást: katonai terepjárók felborulva, miközben a gumijaik lassan parázslottak – mondta az egyikük, de volt, ahol komolyabb károk keletkeztek, ahogy az egyik veterán teljesen elpusztított kamionokról, autókról és buldózerekről beszél.

A legtöbb veteránnál nem meglepő módon a kísérletek után komoly egészségügyi problémák léptek fel. Hajhullásról és gerincproblémáról mesél egyikük, de volt, aki a rákon is átesett (amiről az orvosok is megállapították, hogy a sugárzás okozta). Természetesen nemcsak fizikai problémák léptek fel a volt katonáknál, hanem komoly mentális gondok is. Elhízás és elzárkózás, alkoholizmus és PTSD. Egyikük arról számol be, hogy éveken keresztül a szolgálat után minden este felriadt az atombomba képére. De volt olyan is, aki pozitívan tudott visszatekinteni a történtekre: „Az volt a leglélegzetelállítóbb dolog, amit valaha megtapasztaltam. Örülök, hogy ott lehettem a teszteknél, de soha nem csinálnám újra.”

Kompenzáció nélkül

A rendezőt az háborította fel a legjobban, hogy a kormány mennyire elhanyagolta a saját veteránjait. Az atomkísérletekben részt vett katonák egészségügyi problémáit mind a mai napig próbálják a szőnyeg alá söpörni és semmiféle kárpótlást nem adtak nekik. „10 éve próbálok valamiféle kártérítést szerezni, de a kormány nem akarja beismerni, hogy bárkinek is bármi baja esett volna a sugárzástól”. Pedig például egy kutatás a kísérletek kapcsán bebizonyította, hogy egy 1957-es robbantásban részt vevő 3000 ember kétszer olyan nagy eséllyel lett leukémiás, mint a társaik. A titoktartási fogadalmat is csak 1994-ben oldotta fel Bill Clinton, de a döntést az éppen akkor folyó O. J. Simpson tárgyalások körüli médiafelhajtás teljesen beárnyékolta. Sok veterán évtizedekkel később sem tudta, hogy beszélhet az esetről és van, aki úgy ment sírba, hogy soha senkinek nem árulta el, hogy milyen szörnyűségeken kellett keresztülmennie.

„Én ezt úgy hívom, hogy tömeges népirtás és ezt szó szerint értem. Úgy gondolom, hogy ezt csak így lehet megfogalmazni. Nem küldhetsz 14.000 embert csak úgy keresztül a robbanás epicentrumán anélkül, hogy ezt népirtásnak ne neveznéd. Valaki tudta, hogy mi történik” – utalva ezzel arra, hogy az első néhány robbantás után nyilvánvalóvá kellett volna, hogy váljon, hogy ez így nem helyes.

Forrás: theatlantic.com