Világsztárokkal játszik a lovaskaszkadőr

Lezsák Leventével beszélgettünk.

– Nem mindennapi kalandra vállalkoztál. Hogyan lesz az emberből kaszkadőr?

– Lehet, hogy meglepő lesz a válasz, mert elég későn keveredtem lóhátra. 19 éves voltam, amikor a filozófia szakról elvetődtem Karcag mellé, a hortobágyi puszták szélére, és ott csikósok raktak először nyeregbe. Egy tartalmas, organikus kultúrával találkoztam, ami mélyen megérintett. Akkor egy félévet kihagytam a filozófia szakon, elmerültem a lovak világában, csikós barátaimmal száguldoztunk a pusztákon. Tulajdonképpen ezek az élmények voltak, amelyek megalapozták a későbbi lovas pályafutásomat, de nemcsak azt, hanem az egész életemet. Rátaláltam önmagamra. Amit korábban legfeljebb csak éreztem, amikor kisgyerekként a Tenkes kapitányát néztem a tévében vagy olvastam az indiánregényeket, és lélekben ott száguldottam én is Winnetou-val a vadnyugati pusztákon. A ló majdnem ugyanolyan mediátor a mai modern világban, mint őseink világában. Abban az időben a ló az alsó és a felső világot kapcsolta össze, most pedig a múlttal és a természettel köt össze bennünket. A lovakkal való találkozás egész életemet megváltoztatta.

– Hogyan lett ebből kaszkadőr-karrier?

– Hihetetlen szerencsém volt, mert édesapám, Lezsák Sándor nemcsak tanárember, pedagógus és politikus, hanem költő is; 1993-ban ő írta az Attila című rockopera szövegkönyvét, verseit. Egy nap azzal a hírrel jött haza, hogy képzeljem el, lovasok is lesznek a Margitszigeten, én pedig automatikusan rákérdeztem, hogy nem mehetnénk-e mi is a csikós barátaimmal. Egyszer csak azon vettük észre magunkat, hogy Pintér Tamás „Oroszlánnal”, a legendás magyar kaszkadőrszakértővel ülünk egy autóban, és megyünk ki Gödújtelepre, az akkori kaszkadőristállóba egy tesztlovaglásra. A későbbi kaszkadőr kollégák mindent megtettek, hogy elvegyék a kedvünket ettől a mesterségtől, olyan rázós terepre vittek, ahol néha még egy-egy fohászt is eleresztettünk a Teremtőhöz. De megmaradtunk a ló hátán, nem sikerült minket elveszejteni. Végiglovagoltuk a rockoperát, s végül a kaszkadőrök között maradtam. Tulajdonképpen innen datálódik a kaszkadőri pályafutásom, 1993 nyarától. Idestova 27 éve.

– Nem érezted hátrányát annak, hogy nem gyerekkorod óta lovagoltál?

– Felnőttfejjel persze bánom, hogy nem lovagoltam kisgyerekkortól, mert magasabb szintű teljesítményre lennék képes. Sokkal inkább érzem a korlátaimat, a gyermeki test könnyebben lóra alakítható, mint egy felnőtt ember. Másik oldalról viszont, amikor először lóra ültem, valami olyan atavisztikus emlék tört elő belőlem, mintha mindig is ezt csináltam volna. Szőrén dobtak fel lóhátra a csikósok, az első kérdés persze az volt, menjünk-e a kocsmába? De mivel messze volt, lóval kellett menni. Mondtam, hogy én életemben nem lovagoltam. Az volt a válaszuk: nem baj, öt perc után úgyis kiderül, hogy lovas vagy-e vagy leesel. Ez a gyorstalpaló elég hatékony volt, odafelé végig ügettünk, visszafelé már vágtában jöttünk. Nem állítom, hogy ez a módszer követendő példa, de az tény, olyan ülésbiztonságot szereztem az ott töltött évek alatt, amit semmilyen futószáras edzés nem lett volna képes megadni.

– Milyen előképzettség kell a kaszkadőri munkához?

– Kiskorom óta mindenféle harcművészettel foglalkoztam, karatéval kezdtem, kung-fuztam jó pár éven keresztül, végül oktatói minőségben hagytam ott ezeket a sportokat. A harcművészetek fontos alapot adnak. A kaszkadőrszakmában rengeteg harci koreográfiát kell megálmodni és kivitelezni. Ha ehhez nincs meg a  háttértudás, akkor nagyon nehéz helyzetben van az a fiatal, aki esetleg be akar kerülni a szakmába.

– Mik a legnagyobb filmes élményeid?

– Az elmúlt 27 év alatt több száz filmes és színházi produkcióban dolgoztam. Olyan hollywoodi sztárokkal forgattunk együtt, akiket az ember tényleg csak a tévében lát. Amikor mondjuk Angelina Jolie rendez, és ő játssza elő neked a jelenetet, hogy mit csinálj, akkor az  fantasztikus élmény. Vagy amikor Brad Pitt mellett ücsörögsz egy helikopterben, mert éppen te mentetted ki egy kínai börtönből, és megkínál chips-szel a szünetben, kicsit dumál veled: félelmetesen jó érzés. Forgattunk Christopher Lamberttel, Bruce Willisszel, és még sorolhatnám. De ne felejtkezzünk el a magyar színészekről sem, mert csodálatos hazai színészlegendákkal dolgozhattam együtt. Sinkovits Imrével például egy díszletben együtt létezni felemelő élmény. Imre bácsi élő filmtörténelem volt, folyamatosan anekdotázott, jókat nevettünk a történetein.

– Melyik a legkedvesebb filmed?

– A szívemnek talán legkedvesebb munka a The Last Kingdom című Netflix- sorozat. A mai napig forgatjuk, most kezdjük az ötödik évadot. Azért vagyok erre nagyon büszke, mert kaszkadőrszakértője is vagyok a kezdetektől fogva, és a tavalyi évtől már akciórendezője is. Ez fantasztikus dolog, mert Magyarországon rajtam kívül ezt a lehetőséget komoly külföldi filmben tudomásom szerint még senki sem kapta meg. Egy izgalmas jelenet is kötődik hozzá, az első évad első részében van egy teljes alakos égés: lángolva jövök ki a házból egy karddal a kezemben, és megölök néhány gazembert, mielőtt meghalok. Szakmailag azért volt nagy kihívás, mert miközben szó szerint hatméteres lángok vesznek körül, az izzó lángtengerben teljesen vakon kell lejátszani egy vívás koreográfiáját. Erre nagyon büszke vagyok.

– Komolyabban sosem sérültél meg?

– Dehogynem. Rögtön a pályám elején. 1995-ben a jobb combcsontomat sikerült eltörnöm egy lovas akcióban. A jelenet szerint vágtában leesek a lóról, de a kengyelhez vagyok kötve, így az állat vonszol magával. Egyszer elvétettem, és ripityára törtem a jobb lábamat. Kemény lecke volt, de épp jókor jött, még a pályám elején, így fiatal kaszkadőrként megtapasztalhattam a szakma árnyékos oldalát is. Ezután sokkal felelősségteljesebben dolgoztam.

– Hogyan befolyásolja életedet a járvány?

– A Covid-vírus a mi szakmánknak is nagyon betett, rengeteg produkció leállt. Ez részben rossz, ha erre alapozod az egzisztenciádat, részben jó, mert egy csomó olyan dolog végre újra előtérbe kerülhetett, amit az ember picit háttérbe szorított a sok munka miatt. Van egy meseregényem, amit sokan szerettek, annak írom most a második részét. Remélem, be tudom fejezni a forgatások újraindulása előtt. Tanítok két egyetemen, a tanári hivatásomat mindig megőriztem a kaszkadőr szakma mellett is. Lovaskultúra-történetet oktatok, illetve úgynevezett természetes lókiképzés-etológia tárgykörben tartok előadásokat. Szeretnénk egy könyvsorozatot megjelentetni a lovaskultúra témában. Lefordítunk kilenc olyan könyvet az 1500-as évektől kezdve napjainkig, ami még sosem jelent meg magyarul. Talán a legfontosabb dolog, ami előttem áll, hogy újra apuka leszek, babát várunk, decemberben születik a kislányunk.

– Hogyan egyeztethető össze a munkád a családi élettel?

– Szerencsére a feleségem Magyarország egyik legjobb kaszkadőrlánya, és emiatt nyilván tisztában van azzal, milyen élettel jár együtt ez a hivatás. Nagyon jól dolgozunk együtt, felváltva látjuk el a lovakat, attól függően, ki mennyire ér rá. Egy tanyán élünk Vasztélypusztán, ötven kilométerre Budapesttől a Gerecsében. Kilenc saját lovunk van, és néhány kollégánk lova van még nálunk. Edzéseket tartok, képzem őket. Ez együtt létezés, sokkal több annál, mint hogy dolgozol velük. Mi etetjük, látjuk el őket, a teljes napunkat megosztjuk egymással, és ebben a feleségem tökéletes társ és partner.

– A suttogókról mi a véleményed? Alkalmaztad valaha is ezt a módszert? Számomra ez alap hozzáállás az állatokhoz, de bizonyos körökben, úgy érzem, túl van misztifikálva.

– Teljesen jól érzed, igazad van, gyakorlatilag ez az origója az egész lovas kiképzésnek, legalábbis az én világomban. Van egy tér, amibe bekerül egy ló és egy ember. A két élőlény között valamiféle kapcsolat alakul ki. Olyan rendszer, ami nem instrumentumokon, nem a technikai civilizáció különféle vívmányain áll, nem számít, milyen zablát teszel a ló szájába és milyen segédszárakkal próbálod meg igába hajtani ezt a természeti lényt. A lényeg, hogy a természeti törvényeket, az etológia, az ösztönvilág törvényeit kihasználva beleilleszkedsz a ló világába. Tulajdonképpen egy közös ménessé váltok, amelyben megszerzed a vezető pozíciót. Olyan szituációkat teremtesz meg gyakorlatilag csak testbeszéddel, amelyben a ló elfogad téged vezetőjének. Ha ez megtörtént, döbbenetes változás megy végbe, mert a versengő viselkedésformák helyett az együttműködők kerülnek előtérbe. A ló csatlakozik hozzám, jelzi, hogy az én ménesem tagja akar lenni.

– Szerinted ez hogyan lehetséges?

– Amikor elkezdesz dolgozni egy állattal, tulajdonképpen semmi mást nem teszel, mint fölfedezed a benned élő lovat. Minden ember két részből van összegyúrva: van egy szintetikus és van egy organikus, animális énünk. Az organikus énünket manapság szégyellni valónak gondoljuk és elnyomjuk, megpróbáljuk uralni a természetet a technikai civilizációval. Amikor a lovak világába belépsz, csak akkor tudsz benne jól működni, ha a szintetikus énedet háttérbe szorítod, és hagyod az organikust működni. A Fehérlófia-legenda is ezt rögzíti, hogy mindannyian az állatvilágból jöttünk, és azzal a világgal van közös metszetünk. Ha képes vagy ezt az energiát magadban működésre bírni, akkor sajátos mágneses kapocs indul be ember és ló között.

– Mi számodra a legfontosabb ló és ember kapcsolatában?

– A mai ember nagyon eltávolodott a természettől, ebből következően önmagától is, saját természeti énjétől. Ha először belépsz az erdőbe, félsz, hiszen a civilizációból jöttél, mindenféle rémisztő dolgot képzelsz bele, olyat is, ami nincs ott. Minél több időt töltesz az erdőben, annál inkább a részeddé lesz, megismered és eggyé válsz vele. Szarvassá válsz, mint a vadász fiai a bartóki műben. Ugyanez történik a lovak világába tévedő emberrel is: óhatatlanul elkezd átalakulni, és picit ő is lóvá változik. És nem csak azzá, hanem általuk – remélem – jobb emberré is.

– Lehet ennek a kapcsolatnak valami speciálisan magyar vonatkozása is?

– A régi magyar lovas nemzet dicsősége már elmúlt, de újra és újra rádöbbenek, hogy nem véletlenül vagyunk mi a fehér ló fiai és lányai: a saját legendánk, történetünk olyan mintákat szőtt bele a lelkünkbe, amik, ha ilyen élőlények közé kerülünk, felszabadulnak, és újra dolgozni kezdenek bennünk. Talán ez az ő legfontosabb üzenetük: mindaddig, amíg nem tudjuk egyensúlyba hozni az organikus énünket a szintetikussal, addig csak félemberek félcivilizációját építjük.