A Hordó-díjas írónő
„A nő másképp nyúl ételhez, ruhához, betűhöz, szerelemhez, mint a férfi; amit teremt, azon általában rajta vannak a jegyei.” Mirtse Zsuzsával beszélgettünk.
Vers, mese, novella, esszé, regény: ezek a műfajok mind megtalálhatóak Mirtse Zsuzsa írói repertoárjában. Ezen kívül igen aktív szerkesztőként is, számos folyóirat, esszékötet, szépirodalmi alkotás jelent már meg a gondozásában. Sokszínű irodalmi tevékenységét az idei Tokaji Írótáborban Hordó-díjjal ismerték el. Mivel Zsuzsa több szempontból is rálát a kortárs irodalmi életre, így tervei mellett arról is kérdeztük, mennyire kell egy mai alkotónak menedzselnie magát, hogy felismerjék tehetségét, megismerjék munkáit.
– Az idei Tokaji Írótábor egyik Hordó-díjasa vagy. Mit jelent számodra ez az elismerés?
– A kérdésben ott van a válasz is: elismerést, ami jólesik, hiszen olyan alkotók, költők, írók, irodalomtörténészek vehették át ezt a díjat, mint Kiss Benedek, Dobozi Eszter, Turczi István, Vass Tibor, hogy csak az előző évekből említsek írótársakat.
– Jó néhány irodalmi műfajban kipróbáltad már magad, mostanában felnőtteknek szóló meséiddel keltettél feltűnést. Mi hajt, hogy ennyi formában alkoss?
– A lelki tartalmaink úgy viselkednek, mint a folyadék: önthetem vázába, pohárba, serlegbe, mindig kitöltik a rendelkezésre álló teret. Ez a változatosság, hogy hol így, hol úgy szólalok meg, megvéd a megszokástól is. Ősszel jelent meg a legfrissebb kötetem Tizenhárom bűvös Tükör – Mesék felnőtteknek címmel. Ebben a könyvemben a mese lecsiszolt, szimbolikus nyelvét hívtam segítőnek, hogy könnyebben beszélhessek arról a helyzetről (és a következményeiről), amikor az emberben elhalványul a természetes és elsődleges kapcsolat saját magával: nem érzi az életének medrét, nem tudja, merre és minek. Ennek következményeképpen viszont a világhoz való viszonya is szakadozott lesz. Mindez gátolja az élet kibomlását, hiszen szunnyad az erő, a teremtőerő is, a felnőttléttel járó feladatokat és lehetőségeket pedig nem kihívásként, hanem ijesztő, fenyegető kötelezettségként éli meg.
– A prózai művek mellett három versesköteted is megjelent már. Nekem kicsit extrém sportnak tűnik ma Magyarországon költészettel foglalkozni. Te hogy látod, van még igény a versekre itthon?
– A megírásukra biztosan, hiszen a verssé formált gondolat egyidős az emberiséggel. A minap Martialis szellemes, éles nyelvű epigrammáit olvastam újra, és nem éreztem az évezredek távolságát. Mintha a lélek eleve készre lett volna tervezve: nem jár le a szavatossága, nem kell lecserélni egy újabb lélekkütyüre, a korai magaskultúrák emberét is nagyjából ugyanazok a dolgok gyötörték vagy lelkesítették, csak a díszletek változnak. Az első jeladásaink a világ felé hangok formájában történhettek. A hang mágikus hatással rendelkezik, a ritmus, a dallam közvetlen inger a receptoraink számára. Nyilván hamar észlelték, tapasztalták az emberek, hogy e hangok összerendeződve pontosabban ki tudják fejezni, amit érzünk, gondolunk, és a pontosítás folyamatosan történik azóta is. Ezek a pontos állapotjelzőink tulajdonképpen a versek. Verset olvasni lehetőség, olyan öröm, amelyet érdemes megtapasztalni, de az olvasson verset, akinek ez valóban örömöt szerez. Nem gondolom, hogy más országokban más lenne a helyzet, és azt sem, hogy a művészeti alkotásoknak bármilyen igényt ki kellene szolgálniuk. A szolgálat fontos, de nem jelenthet kiszolgálást. Azt viszont gondolom, hogy jó marketinggel több embernek szerezhetnének segítő, megerősítő pillanatokat.
– Számos folyóiratban jelentek már meg novelláid, meséid, verseid, publicisztikáid, és szerkesztőként is dolgozol a Magyar Naplónál, így a szerzői és a kiadói oldalt is ismered. Szerinted ma mennyire fontos egy kortárs szerző karrierje szempontjából az, hogy folyóiratokban is publikáljon?
– Nyilván a folyamatos jelenlét fontos és hasznos dolog. Nekem ez szakadozva megy, mert sokáig ülök párhuzamosan több íráson, nehezen engedem el őket. Másrészt szeretek könyvekben gondolkozni, a ház felépítése érdekel. A megszületett írásoknál mindig látom magamban az egészet is: van vízióm arról, hogy milyennek képzelem el a kötetet. Írom a mozaikdarabokat, aztán egyszer csak összeáll a fejemben a kép. A kötet címe gyakran az első, abba szánt írással együtt születik meg bennem – és ezt ritkán változtatom meg később, hiszen pontosan tudom abban az alkotási folyamatban, hogy milyen problémákat, tartalmakat szeretnék tisztázni magamban.
– És a közösségi média? Muszáj egy mai alkotónak az online térben is létezni? Te mennyire használod ki a közösségi média lehetőségeit?
– Használom, de nem harapja fel a szabad belső tereimet. Nem viszem túlzásba, mert kevés az időm, és ez meg is véd a túlkapásoktól. Leginkább játéknak tekintem. Nem feledem azonban Rilke sorait sem: „Elönt a sok. Rendezzük. Szétesik. Újra rendezzük. S mi is szétesünk.” A „sok” bűvölete, káprázata óvatosságra is int. Az online térben máshogy is meg lehet jelenni: éppen a díj átadásának napján kaptam egy új felkérést: az Olvasat.hu online irodalmi folyóiratnak szeptembertől hétről hétre tárcákat írok. Ez nekem való feladat, szeretek pici gömbökben is gondolkodni, rövid állapotjelzéseket adni, annak pedig kifejezetten örülök, hogy ezekben az írásokban a vidám, jókedvű énemet is meg tudom mutatni. A folyamatos írás jó lelki erőtérben tart, ez pedig kihat a szépirodalmi írásaim születésére is. Mert bizony szerteágazó napi feladataim mellett néha nehéz felvenni esténként, hajnalonként az emlékezés és a teremtés Ariadné-fonalát.
– Létezik női irodalom? Ha igen, te oda sorolod magad? És mi a véleményed, nőként vagy férfiként könnyebb érvényesülni ma az irodalmi életben?
– A nő másképp nyúl ételhez, ruhához, betűhöz, szerelemhez, mint a férfi; amit teremt, azon általában rajta vannak a jegyei. Ha szinte láthatatlan vízjelként, de akkor is. És ez jól is van így! Nem örülnék egy kilúgozott, nemtelen világnak, irodalomnak. Igen, nő vagyok és író. Természetes módon van jelen mindkét minőség bennem. Amikor írok, akkor viszont nem szempont, hogy nő vagyok: megszűnik a világ, nem veszem észre, ha beszélnek hozzám, az (éppen) író ember valószínűleg rém unalmas látvány lehet. Ül a kis légbuborékában, és utazik befelé, rója a kilométereit. Az utolsó kérdéseden nem szoktam gondolkodni, mert nem jó irányba vinne: teszem a dolgom a lehető legjobb tudásom szerint.
– Milyen témákon töröd mostanában a fejed? Mit várhatunk tőled a legközelebb?
– Az utolsó kötetem utómunkái bőven adnak még feladatokat, hiszen nemrég született meg. Ilyenkor nem szabad magára hagyni. Gondozni kell, amíg megtanul járni, beköti a képzeletbeli cipőfűzőjét. Járom az országot (amikor éppen a helyzet megengedi), előadásokat, irodalmi esteket tartok. Vetítéses, meseolvasásos estek ezek: a könyv illusztrációit szoktam kivetíteni a háttérben. Békés Rozi Ferenczy Noémi-díjas grafikusművész igazán álomszerű, magas esztétikai színvonalú vizuális világot teremtett a meséim mellé. E meseképek kapcsán a közös munkánkról is megosztok műhelytitkokat: miért éppen egy fekete vár került a borítóra, miért a mákfélék családjába tartozó pipacsot, az emlékezés virágát, egy Perszephonéhoz köthető virágot választottam mellé hívómotívumnak. Készül az új prózakötetem, amelynek címe Salome ezüsttálcája lesz, így novellákat, kisprózákat írok most. E tervezett kötet véglegesen megírt darabjai irodalmi lapokban (Magyar Napló, Előretolt Helyőrség) olvashatók már. A korai címadás itt is jellemző volt, a kötet véglegesnek szánt címe azonnal megszületett bennem. Salome ezüsttálcája a tervezett kötetben szimbolikus térré válik: képzeletbeli gyűjtőhelye lesz mindazon javaknak, emlékeknek, bőségeknek, de – mint Salome esetében – akár pusztító energiáknak is, amelyeket egy nő önmagából átnyújthat, kínálhat. Ha pedig az üres tálcába, mint valamiféle tükörbe belenézünk, a fényében megláthatjuk éppeni magunkat. Hogy mi minden lesz pontosan azon a bizonyos jelképes ezüsttálcán, remélem, jövő Könyvhétre kiderül.
