A Hordó-díjas írónő

A Hordó-díjas írónő

„A nő másképp nyúl ételhez, ruhához, betűhöz, szerelemhez, mint a férfi; amit teremt, azon általában rajta vannak a jegyei.” Mirtse Zsuzsával beszélgettünk.

Vers, mese, novella, esszé, regény: ezek a műfajok mind megtalálhatóak Mirtse Zsuzsa írói repertoárjában. Ezen kívül igen aktív szerkesztőként is, számos folyóirat, esszékötet, szépirodalmi alkotás jelent már meg a gondozásában. Sokszínű irodalmi tevékenységét az idei Tokaji Írótáborban Hordó-díjjal ismerték el. Mivel Zsuzsa több szempontból is rálát a kortárs irodalmi életre, így tervei mellett arról is kérdeztük, mennyire kell egy mai alkotónak menedzselnie magát, hogy felismerjék tehetségét, megismerjék munkáit. 

– Az idei Tokaji Írótábor egyik Hordó-díjasa vagy. Mit jelent számodra ez az elismerés? 

– A kérdésben ott van a válasz is: elismerést, ami jólesik, hiszen olyan alkotók, költők, írók, irodalomtörténészek vehették át ezt a díjat, mint Kiss Benedek, Dobozi Eszter, Turczi István, Vass Tibor, hogy csak az előző évekből említsek írótársakat.

Mirtse Zsuzsa arcívuma-
Fotó: Mirtse Zsuzsa arcívuma

– Jó néhány irodalmi műfajban kipróbáltad már magad, mostanában felnőtteknek szóló meséiddel keltettél feltűnést. Mi hajt, hogy ennyi formában alkoss?

– A lelki tartalmaink úgy viselkednek, mint a folyadék: önthetem vázába, pohárba, serlegbe, mindig kitöltik a rendelkezésre álló teret. Ez a változatosság, hogy hol így, hol úgy szólalok meg, megvéd a megszokástól is. Ősszel jelent meg a legfrissebb kötetem Tizenhárom bűvös Tükör – Mesék felnőtteknek címmel. Ebben a könyvemben a mese lecsiszolt, szimbolikus nyelvét hívtam segítőnek, hogy könnyebben beszélhessek arról a helyzetről (és a következményeiről), amikor az emberben elhalványul a természetes és elsődleges kapcsolat saját magával: nem érzi az életének medrét, nem tudja, merre és minek. Ennek következményeképpen viszont a világhoz való viszonya is szakadozott lesz. Mindez gátolja az élet kibomlását, hiszen szunnyad az erő, a teremtőerő is, a felnőttléttel járó feladatokat és lehetőségeket pedig nem kihívásként, hanem ijesztő, fenyegető kötelezettségként éli meg.

– A prózai művek mellett három versesköteted is megjelent már. Nekem kicsit extrém sportnak tűnik ma Magyarországon költészettel foglalkozni. Te hogy látod, van még igény a versekre itthon? 

– A megírásukra biztosan, hiszen a verssé formált gondolat egyidős az emberiséggel. A minap Martialis szellemes, éles nyelvű epigrammáit olvastam újra, és nem éreztem az évezredek távolságát. Mintha a lélek eleve készre lett volna tervezve: nem jár le a szavatossága, nem kell lecserélni egy újabb lélekkütyüre, a korai magaskultúrák emberét is nagyjából ugyanazok a dolgok gyötörték vagy lelkesítették, csak a díszletek változnak. Az első jeladásaink a világ felé hangok formájában történhettek. A hang mágikus hatással rendelkezik, a ritmus, a dallam közvetlen inger a receptoraink számára. Nyilván hamar észlelték, tapasztalták az emberek, hogy e hangok összerendeződve pontosabban ki tudják fejezni, amit érzünk, gondolunk, és a pontosítás folyamatosan történik azóta is. Ezek a pontos állapotjelzőink tulajdonképpen a versek. Verset olvasni lehetőség, olyan öröm, amelyet érdemes megtapasztalni, de az olvasson verset, akinek ez valóban örömöt szerez. Nem gondolom, hogy más országokban más lenne a helyzet, és azt sem, hogy a művészeti alkotásoknak bármilyen igényt ki kellene szolgálniuk. A szolgálat fontos, de nem jelenthet kiszolgálást. Azt viszont gondolom, hogy jó marketinggel több embernek szerezhetnének segítő, megerősítő pillanatokat.

– Számos folyóiratban jelentek már meg novelláid, meséid, verseid, publicisztikáid, és szerkesztőként is dolgozol a Magyar Naplónál, így a szerzői és a kiadói oldalt is ismered. Szerinted ma mennyire fontos egy kortárs szerző karrierje szempontjából az, hogy folyóiratokban is publikáljon? 

– Nyilván a folyamatos jelenlét fontos és hasznos dolog. Nekem ez szakadozva megy, mert sokáig ülök párhuzamosan több íráson, nehezen engedem el őket. Másrészt szeretek könyvekben gondolkozni, a ház felépítése érdekel. A megszületett írásoknál mindig látom magamban az egészet is: van vízióm arról, hogy milyennek képzelem el a kötetet. Írom a mozaikdarabokat, aztán egyszer csak összeáll a fejemben a kép. A kötet címe gyakran az első, abba szánt írással együtt születik meg bennem – és ezt ritkán változtatom meg később, hiszen pontosan tudom abban az alkotási folyamatban, hogy milyen problémákat, tartalmakat szeretnék tisztázni magamban.

– És a közösségi média? Muszáj egy mai alkotónak az online térben is létezni? Te mennyire használod ki a közösségi média lehetőségeit?

– Használom, de nem harapja fel a szabad belső tereimet. Nem viszem túlzásba, mert kevés az időm, és ez meg is véd a túlkapásoktól. Leginkább játéknak tekintem. Nem feledem azonban Rilke sorait sem: „Elönt a sok. Rendezzük. Szétesik. Újra rendezzük. S mi is szétesünk.” A „sok” bűvölete, káprázata óvatosságra is int. Az online térben máshogy is meg lehet jelenni: éppen a díj átadásának napján kaptam egy új felkérést: az Olvasat.hu online irodalmi folyóiratnak szeptembertől hétről hétre tárcákat írok. Ez nekem való feladat, szeretek pici gömbökben is gondolkodni, rövid állapotjelzéseket adni, annak pedig kifejezetten örülök, hogy ezekben az írásokban a vidám, jókedvű énemet is meg tudom mutatni. A folyamatos írás jó lelki erőtérben tart, ez pedig kihat a szépirodalmi írásaim születésére is. Mert bizony szerteágazó napi feladataim mellett néha nehéz felvenni esténként, hajnalonként az emlékezés és a teremtés Ariadné-fonalát.

– Létezik női irodalom? Ha igen, te oda sorolod magad? És mi a véleményed, nőként vagy férfiként könnyebb érvényesülni ma az irodalmi életben?  

– A nő másképp nyúl ételhez, ruhához, betűhöz, szerelemhez, mint a férfi; amit teremt, azon általában rajta vannak a jegyei. Ha szinte láthatatlan vízjelként, de akkor is. És ez jól is van így! Nem örülnék egy kilúgozott, nemtelen világnak, irodalomnak. Igen, nő vagyok és író. Természetes módon van jelen mindkét minőség bennem. Amikor írok, akkor viszont nem szempont, hogy nő vagyok: megszűnik a világ, nem veszem észre, ha beszélnek hozzám, az (éppen) író ember valószínűleg rém unalmas látvány lehet. Ül a kis légbuborékában, és utazik befelé, rója a kilométereit. Az utolsó kérdéseden nem szoktam gondolkodni, mert nem jó irányba vinne: teszem a dolgom a lehető legjobb tudásom szerint.

Mirtse Zsuzsa arcívuma-
Fotó: Mirtse Zsuzsa arcívuma

– Milyen témákon töröd mostanában a fejed? Mit várhatunk tőled a legközelebb? 

– Az utolsó kötetem utómunkái bőven adnak még feladatokat, hiszen nemrég született meg. Ilyenkor nem szabad magára hagyni. Gondozni kell, amíg megtanul járni, beköti a képzeletbeli cipőfűzőjét. Járom az országot (amikor éppen a helyzet megengedi), előadásokat, irodalmi esteket tartok. Vetítéses, meseolvasásos estek ezek: a könyv illusztrációit szoktam kivetíteni a háttérben. Békés Rozi Ferenczy Noémi-díjas grafikusművész igazán álomszerű, magas esztétikai színvonalú vizuális világot teremtett a meséim mellé. E meseképek kapcsán a közös munkánkról is megosztok műhelytitkokat: miért éppen egy fekete vár került a borítóra, miért a mákfélék családjába tartozó pipacsot, az emlékezés virágát, egy Perszephonéhoz köthető virágot választottam mellé hívómotívumnak. Készül az új prózakötetem, amelynek címe Salome ezüsttálcája lesz, így novellákat, kisprózákat írok most. E tervezett kötet véglegesen megírt darabjai irodalmi lapokban (Magyar Napló, Előretolt Helyőrség) olvashatók már. A korai címadás itt is jellemző volt, a kötet véglegesnek szánt címe azonnal megszületett bennem. Salome ezüsttálcája a tervezett kötetben szimbolikus térré válik: képzeletbeli gyűjtőhelye lesz mindazon javaknak, emlékeknek, bőségeknek, de – mint Salome esetében – akár pusztító energiáknak is, amelyeket egy nő önmagából átnyújthat, kínálhat. Ha pedig az üres tálcába, mint valamiféle tükörbe belenézünk, a fényében megláthatjuk éppeni magunkat. Hogy mi minden lesz pontosan azon a bizonyos jelképes ezüsttálcán, remélem, jövő Könyvhétre kiderül.

 

Fotó: Nerpel Nikoletta
Névjegy
Fotó: Mirtse Zsuzsa archívuma
Mirtse Zsuzsa

Író, költő, szerkesztő. Jelenleg a Digitális Irodalmi Akadémia ösztöndíjakért felelős referense; a Magyar Napló irodalmi folyóirat kritikarovatának szerkesztője. 2020. január 30-ig a Magyar Alkotóművészeti Közhasznú Nonprofit Korlátolt Felelősségű Társaság (MANK Nonprofit Kft.) művészeti/irodalmi tanácsadója és sajtóreferense volt. 2014−2016: a Magyar Katolikus Rádió Magyar Téka című kortárs irodalmi műsorának a műsorvezetője, ugyanitt egy éven keresztül a Koszorúk című irodalmi emlékműsort is vezette. 2014–2018-ig a Pécsi Tudományegyetem Kultúratudományi, Pedagógusképző és Vidékfejlesztési Karának biblioterápia képzésén óraadó tanárként tanított (Kreatív írás kurzus, A mai olvasmányműveltség tendenciái és vitái című kurzus). Rendszeresen fellép irodalmi rendezvényeken alkotóként (önálló estekkel) és műsorvezetőként is. Versei, esszéi, novellái, publicisztikai anyagai hazai és határon túli irodalmi lapokban, magazinokban, antológiákban kaptak és kapnak helyet. Hét önálló kötete jelent meg: három verseskötet, egy kisprózakötet, egy regény és két mesekönyv. 2000-ben MÚOSZ újságírói díjjal, 2005-ben a Magyar Köztársaság Ezüstkeresztjével tüntették ki. 2020-ban megkapta a Tokaji Írótábor Hordó-díját. 


Kapcsolódó cikkek

Mirtse Zsuzsa kötetei

Égforgató csodagyűrű (mesekönyv, 2004.)
Lovagkór − Játék nemekkel és igenekkel (kisprózakötet, 2007.)
Fogadó a Négy Macskához (regény, 2010.)
Idő és mérték − Szabálytalan versek (verseskötet, 2010.)
Kondenzcsík − Főbenjáró versek (verseskötet, 2011.)
Sötétkamra − Előhívott versek (verseskötet, 2013.)
Tizenhárom bűvös tükör – Mesék felnőtteknek (mesekönyv, 2019.)


Ajánló | Könyv

"Felnőtteknek szóló mesekönyvet tart kezében az Olvasó, amelyben Mirtse Zsuzsa legsajátabb világának, az emberi lélek belső küzdelmeinek magas, soktornyú várát emelte. Számára a mese nem pusztán műfaj, hanem az anyanyelve, szeretetnyelve is, amelyen önmagáról és az emberi kötésekről beszél.
Gyakran csak sokára, felnőttkorunkban valljuk be magunknak, hogy az életünk jó ideje elakadt, mert a múltunkat, sárnehéz emlékeinket nemhogy nem dolgoztuk fel magunkban, hanem egyenesen megtagadtuk. Ilyenkor képtelenek vagyunk leengedni a felvonóhidunkat, nem tudunk kapcsolódni a külvilághoz sem, hiszen a várunk falain belül rekedtünk, annak is a legsötétebb zugában, és azon törjük a fejünket, miközben vonásainkat fürkésszük a tükörben, hogy kik is vagyunk valójában.
Ezzel a súlyos, kilátástalannak tetsző felütéssel kezdődik Mirtse Zsuzsa új kötete, a Tizenhárom bűvös tükör, amelynek minden meséje egy-egy újabb küzdelmes belső utazás és nekirugaszkodás önmaga mélyebb felfedezésének, meghatározásának. Segítőtársak persze minden mesében feltűnnek, a legfőbb támasza mégis az a tizenhárom éves lány, aki ő volt egykor, tele hatalmas álmokkal, és "mint az ördöglámpás: belülről világított". A mesélő ezért az elhagyott kislányért, ezért az elvesztegetett teljességért kel útra, és gyalogol át annyi viszontagságos mesén, hogy végül kézen foghassa őt, és többé soha ne engedje el. Mert a magasabb rendű életet nem kapjuk ingyen, sokat kell küzdenünk érte, de ha nem kerekedünk fel, ha harc nélkül kitűzzük várunk fokára a szánatag fehér zászlót, úgy könnyen eltékozolhatjuk minden lehetőségünket.
"Nyisd meg magad, állj szóba az emlékeiddel, merj szóba állni velük, és akkor maguk közé fogadnak" - erre biztatnak bennünket is a mesék, egy nagy, talán végenincs utazásra, melynek során már nem is átoknak éljük meg a terheinket, hanem személyes kihívásnak." (Forrás: Magyar Napló Kiadó)

Fotó: Magyar Napló Kiadó, Illusztráció és kötetterv: Békés Rozi grafikusművész