Ahol a tenger és a történelem összeér
Kritika Bakonyi István Írók, költők nyomában című könyvéről.
Bakonyi István szerint „a prózaíróra igencsak jellemző a belső lélekfolyamatok elemzése, lélektani pontossága”. A Szentmártoni János kötetéről írt recenzióból kiragadott részletet a szerző akár saját magáról is írhatta volna, mert bár Bakonyi nem szépíró, sokkal inkább irodalomtörténész, írásai mégis ennek a fent idézett érzékenységnek a lélektani pontossággal megalkotott gyümölcsei. Fegyelmezetten, de nem a tudományosság kiválasztottaknak szánt szárazságával ír.
A kötetben egymást érik az élvezetes, az éppen elemzett szerző karakterbéli sajátosságait sem feledő esszék, recenziók. Példák, hasonlatok, frappáns jellemzések, nyelvi igényesség, nagy tájékozottság, interdiszciplinaritás és nem utolsósorban a kortársi együttélésből fakadó személyes történetek teszik írásait könnyeddé, „fogyaszthatóvá”. Valami elemi érzékkel rajzolja fel a nagy összefüggéseket, ragadja meg a rejtett tartalmakat, tereli az érthetőség karámjába az irodalmi szokásrendek, személyes ízlésvilágok sokaságát. Novalis írja: „Az igazi olvasó a meghosszabbított szerző.” Bakonyi könyve, akárcsak egész életműve, ennek a szerteágazó, nagy távlatokat befogni képes szemléletmódnak köszönhetően vált az évtizedek alatt sokrétűen elmélyültté. Képes az író szemével olvasni. Meghosszabbít, összeköt.
Bertha Bulcsu írja Sobor Antalról, Bakonyi barátjáról, írótársáról: „Tanárarc, íróarc, parasztarc. Egyszerre az. Aztán egyikből a másikba mosódik. Nyugalma paraszti, mosolya, nevetése az író nevetése, komolysága a tanáré. Írónak a legrokonszenvesebb.” Bakonyi is ilyen. Középiskolai, egyetemi tanár, folyóirat- és könyvszerkesztő, a Fejér megyei irodalmi élet egyik legfőbb karmestere, különféle közéleti társaságok vezetője, de legfőképpen író. Sokarcú, sok műfajú.
Az Írók, költők nyomában a szerző harmincnegyedik (!) önálló könyve. Olyan, mintha egy irodalmi detektívregény lenne, lépésről lépésre fejti fel az alkotói lélektan mögött húzódó mozgatórugókat, s rajzolja meg az írók „fantomképét”. Szívesen veszi nagyítólencse alá a művek egy-egy apró részletét, mert tudja, hogy ezeknek a részleteknek a pórusain keresztül lehet belátni a teljes alkotói életmű esszenciájáig. A Pék Eszter Anna Fosszíliák II. című képe alapján készült igényes borító is mintha ezt a forrásalapú, történészi vénájú, mégis művészi kreativitású nyomozást szimbolizálná.
Élő és holt barátok hosszú sora tárul fel előttünk a mintegy másfél száz oldalon: Csoóri Sándor, Sobor Antal, Petőcz András, Iancu Laura, Bécsy Tamás, Bella István, Lázár Ervin nevével találkozhatunk, hogy csak a legfontosabbakat említsük. Bakonyi a barátok, pályatársak, példaképek morális és esztétikai munkásságának, életművének ered a nyomába.
Szimbolikus tágasságot ad a kötetnek a felütésszerű előszó, a Tengerpart és történelem címet viselő esszé. A szerző látszólag egy montenegrói nyaralás emlékeit idézi meg pár oldal erejéig, valójában azonban előrevetíti a kötetválogatás tudatos koncepciójának főbb pilléreit, amit talán a nyitottság és a hitelesség szavakkal lehetne a legfrappánsabban kifejezni. „A végtelen kékség, a műemlékek, a történelmi múlt és az idegenforgalom, a sikátorok, az igaloi parti sétány szállodái és üzletei, az Élet gazdagságának jelei. Az ízek, a piciny sült halak, az édes sütemények, az ég felé nyúló hegycsúcsok, a szenvedélyek világa. Montenegro. Vagy ősi nevén: Crna Gora. Aki erre jár, arra vágyik, hogy visszatérjen. Oda, ahol a tenger és a történelem összeér.”
Vagy úgy is mondhatnánk: ahol a lélek és a szellem összeér. A tenger és a lélek végtelen tágasságának és mélységének, valamint a történelmi-szellemi múlt bizonyosságának dualitásából épül eggyé ez az új és teljes Bakonyi-korpusz.
Bakonyi István: Írók, költők nyomában (Vár Ucca Műhely Könyvek 59., 2020)
