Rappelő tanárnő

Bemutatkozik Kiss Georgina, a fiatal tehetség.

– Először is szeretném jelezni, hogy nagyon szép, irodalmi áthallásoktól sem mentes a neved! Gondolok itt Vajda János Ginájára vagy éppen Szabó Magda Vitay Georginájára. Mintha a névadásban már sugallták volna a szüleid, hogy közöd lesz valamilyen formában az irodalomhoz!

– Gyakran említik ezt nekem, de a családom részéről a névadáshoz nem kapcsolódik efféle történet. A könyvekkel való korai kapcsolatomhoz annál inkább. Nagymamám szokta újra és újra elmesélni, hogy óvodás koromban minden hónapban kinéztem magamnak egy mesekönyvet egy utcai árusnál, s a néni volt olyan kedves, hogy mindig eltette azt a következő fizetésig. Az így megszerzett kincseket mindig magam interpretáltam, azaz nem felolvastattam, hanem a képek alapján én meséltem belőlük. Ki tudja, ha inkább természettudományos pályára megyek, akkor is ilyen hangsúlyos volna-e ez a történet a családban.

– Elsődlegesen minek tartod magad? Költőnek, kritikusnak vagy tanárnak?

– A tanáridentitásom – gondolom, ahogy ez rendre lenni szokott – csak évek alatt alakult ki, s nagyban hozzájárult az, hogy nagyon korán osztályfőnök lettem. De azt hiszem, egyik szerepem sem erősebb a másiknál, inkább csak az áll elő, hogy az egyik éppen nagyobb teret tud kapni, éppen aktívabban tudom megélni. Érzésem szerint ez a három mindig jelen van valamilyen elegyben. Tanítás közben is működöm kritikusként, és a tanítványaimat is kritikus gondolkodásra biztatom, irodalmi szövegeket olvasva alkotóként is inspirálódom, akár a tanítványaim, akár a tananyag szövegeiből, s kritikusként is működik bennem a pedagógus és az alkotó is. Ez utóbbi meghatározza a szövegekhez való viszonyomat és a kritikában felvett nézőpontomat. Ahogy tanárként is, úgy kritikusként is mindig valahogy jobban fáj, nehezebben nézem el, ha az egyébként általam tehetségesnek tartott szerző (vagy diák) „hibázik”, vagyis magához képest alulteljesít.

– Miért fontos neked a tanítás? Gimnázium vagy egyetem?

– Egyetemen korábban kezdtem el oktatni. Negyedéves koromtól kezdő elsőéveseknek tartottam műelemző szemináriumokat. Aztán a doktori képzés alatt levelezősöknek előadásokat a XX. század első, illetve második feléről, valamint az ehhez kapcsolódó szemináriumokat is megkaptam. A doktori utolsó (harmadik) évében ezzel párhuzamosan kezdtem a pécsi Leőwey Klára Gimnáziumban tanítani. Alapvetően azt gondoltam magamról: nekem kell az, hogy felnőttekkel egyetemi szinten tudjak foglalkozni, főleg azért, mert ez az én gondolkodásomat is inspirálja. Manapság, hét év középiskolai tanítás után inkább azt érzem, hogy teljesen más módon, de legalább olyan frissen tart szellemileg a középiskolai tanítás. S ha nem csak a fejem felől közelítem meg a kérdést, akkor azt is be kell vallanom, hogy a középiskolai osztályokkal való viszony lelkileg is nagyon sokat ad. Gyönyörködtet, ahogy látom, hogyan nyílik ki a fiatalok gondolkodása, hogyan cizellálódnak. És meg is nyugtat, ha azt látom, hogy ezek azok az emberek, akiknek a kezében a jövőnk van.

– Használod-e a tanításban, és ha igen, milyen formában, a kortárs alkotókkal való kapcsolatodat?

– Igen, több szinten is. Egyrészt sok kortárs irodalmat olvasok, s ha valamit érdekesnek tartok, valami foglalkoztatni kezd, akkor azt vagy úgy viszem be az iskolába, hogy a tananyaghoz kötöm, vagy az óráim végén felolvasok öt-tíz percet egy aktuális kötetből. Szerencsére sok érdeklődő ember vesz körül a termekben, így remek párbeszédek alakulnak ki a felolvasások nyomán. Volt olyan is, hogy egy kötet nagyon bosszantott, mert nem tudtam simán a rosszul sikerült kategóriába tolni, de egyáltalán nem éreztem jónak. Szerencsére egy tanítványom olvasta, s az ő értelmezésén keresztül találtam utat a szövegekhez, meg tudtam fejteni magamnak, miért bosszant ennyire. Kiváltságos helyzetben vagyok.

A másik pedig, hogy az iskolavezetés és a munkaközösség is nagyon nyitott arra, hogy az iskolában rendhagyó irodalomórákat tartsunk, így sok kortárs költőt hívtunk már meg hozzánk, felsorolok pár nevet: Bertók László, Szijj Ferenc, Szálinger Balázs, Závada Péter, Simon Márton, Nemes Z. Márió, Áfra János, Erdélyből Varga László Edgár. Utóbbi kettő a szakkörre is velünk maradt, s adott tippeket, tanácsokat az írással foglalkozó fiataloknak, illetve elolvasták a hozott szövegeiket.

Nagyon fontosnak tartom, hogy legyen minél élőbb az irodalommal és főleg a kortársakkal a diákok viszonya. Ezt gondolom a legjobb útnak az olvasóvá váláshoz.

– Tudtommal évekig tartottál kreatív írás kurzusokat is. Miért tartod fontosnak, hogy tanítsd az írás művészetét? Lehet azt egyáltalán tanulni?

– A kreatív írás, a „krea” a Leőweyben eredetileg azért indulhatott, mert kezdő tanárként kaptam két órát tehetséggondozásra, s az volt az ötletem, hogy – az irodalomértést megtámogatandó – végigírjuk a résztvevőkkel a versformákat, így a formaérzékenység birtokában jobb szövegértőkké válhatnak. Az első évben ezen volt a hangsúly, az írásgyakorlatokon. Aztán ahogy egyre több olyan fiatal érkezett, akinek volt önálló érdeklődése valamilyen műfaj, forma vagy stílus iránt, és eleve folytattak alkotótevékenységet, az egész átalakult műhellyé. A rutinosabb tagok egyre jobb tanácsokkal tudtak szolgálni egy-egy elakadással kapcsolatban. Szóval most inkább önképző körként működünk, ahová visszük a szövegeinket, a többiekkel közösen szétszedjük, kivesézzük azokat. Illetve ha valaki úgy érzi, valamiben gyenge (például prózát írna, de mindig suták a párbeszédei), akkor arra irányuló gyakorlatokat, penzumokat szabunk ki neki, s az így készített csuklógyakorlatokat átbeszéljük. Azt hiszem, hogy egy bizonyos szintig az írás igenis tanulható. Van ennek egy techné része. Hogy miért fontos? Mert örömöt ad. A résztvevőknek és talán még néhány másik embernek is, aki elolvashatja a szövegeket, amik ott születtek.

– Mesélj nekünk kicsit arról a bizonyos rappelős szalagavatóról, amikor versben köszöntél el a saját osztályodtól!

– Az egy jól előkészített meglepetés volt. Én kaptam azt a lehetőséget, hogy a végzős osztályfőnökök nevében beszélhettem a végzős osztályokhoz, a szöveget meg is írtam, de úgy éreztem, hogy ahhoz, hogy mindenkihez szóljon, annyira el kellett távolodnom az osztályommal való személyességtől, hogy muszáj hozzájuk is szólnom. De valahogy máshogy. Úgy, hogy érezzék, hogy az tényleg csak az övék. Akkor jött az ötlet, hogy valami versszerűség kellene. De tudtam magamról, hogy érzelmileg annyira érintett vagyok, hogy egy versbe belesírnék. Az osztályommal volt egy spontán fellépésünk egyszer a Szimplában, az első kreások is köztük voltak, az egyik „fiam” slammelt is. Az osztály ezt mindig imádta, mert Martin nekik is írt szövegeket, például a kirándulásokról. Egy másik „fiam”, Szebi meg jó alapokat írt, többet meg is mutatott, kikérte a véleményem. Szóval rendeltem tőle egyet hónapokkal korábban, azt mondtam, egy személyes projekthez kell. Az lett az egészből, hogy a szalagavatón a beszéd után egy jelre a technikus beúsztatta a zenét, és előadtam nekik a csak hozzájuk szóló, négy évünket összefoglaló rímes, ritmusos szöveget. Soha nem felejtem el azt az örömöt, amit az arcukon láttam.

– Mivel foglalkozol a doktori tanulmányaidban? Egyáltalán az irodalom mely szegmense áll hozzád a legközelebb?

– A magyar tárgyias költészetet kutatom, azaz a XX. század elejétől a kortársakig vizsgálom egy bizonyos líratípus alakulását. Ez egy rendszerező, analitikus munka, és filozófiai (fenomenológiai) megközelítésű. Azt hiszem, ez érdekel a legjobban (alkotóként is): a költészet mint világmegismerés.

– Mi az a pécsi Líraműhely, amelynek te vagy az egyik alapítója? Kik tartoznak még a Műhelyhez? Ez egyébként egy szakmai műhely vagy nyitott a műkedvelők számára is? Milyen rendezvényeitek voltak eddig?

– A pécsi Líraműhely Orbán Jolán, a pécsi irodalomtanszék vezetőjének ötlete volt. A Budapesten évek óta Deres Kornélia által vezetett műhelyhez hasonló kört szeretett volna kialakítani, hogy a pécsi tehetségeknek is legyen hol „önképződnie”. Mekis János irodalomtörténész és Mohácsi Balázs, a Jelenkor egyik szerkesztője tartozik még az alapítók közé. Nagyon hamar csatlakozott Sonzogniné Papp Katinka, a Janus Gimnázium egyik magyartanára is, és a Hamerli Ház adott otthont a találkozásoknak. Havi egyszer ültünk össze, de márciustól online működünk. Teljesen nyitott minden alkalmunk, bárki jöhet, aki szívesen kapcsolódik be a versek értelmezésébe vagy megmutatná saját alkotását. Többnyire egyetemista hallgatók csatlakoznak hozzánk, illetve néha gimnazisták. Szeretnénk kortárs alkotókat is elhívni egy-egy alkalommal a jövőben. Terveink, programötleteink a pandémia miatt egyelőre nem valósultak meg.

– Milyen hatással volt a munkásságodra a karantén? Hogyan élted meg az otthoni heteket, hónapokat? Kérlek, mesélj ennek az időszaknak a számodra megvalósult pozitív és negatív hozadékairól is!

– Az első időszakban hirtelen kitágult az időm. Bár sokkal többet kellett a tanítással foglalkoznom, mint normál körülmények között – az online távoktatás sokkal több előkészületet igényelt óráról órára –, mégis több szabadidőm maradt, ami valószínűleg a szociális életre és az utazásra fordított időből jött össze. S bár a személyes jelenlét hiányát nagyon rosszul éltem meg, sok időm maradt írni, amigurumizni (horgolt vagy kötött kitömött játékfigurák készítése), olvasni. Kreatív időszak volt, miközben csak alig lehetett kibírni.

A második alkalommal nincs ilyen „időnyereségem”. Most nem tágult ki a szubjektív időm, és hiányzik már, hogy le lehessen ülni egy kávé mellé barátokkal, ne csak az utcán sétálva beszélgethessünk.

– Mik a terveid a közeljövőre vonatkozóan? Készülnek publikációk, kötetek?

– Tervben van egy Leőwey-antológia a kreásokkal. Ezenkívül a doktori dolgozatom szeretném végre készre írni, néhány hónapon belül megleszek vele. Ebből később lehetne könyv is. Van ezenkívül egy kéziratos verseskötetem, de egyelőre nem próbálkoztam kiadóknál. Tudom, hogy a vírushelyzet miatt alig tudnak lírát megjelentetni. Mostanában pedig egyre többet olvasok és gondolkodom a pszichológia és a poétikai jellegzetességek kapcsolatáról. Az érdekel, hogy bizonyos pszichológiai sajátosságok ­– akár zavarok és betegségek – hogyan hatnak arra, hogy a szerző milyen nyelvi/képi eszközöket használ. Tudni lehet például, hogy a depressziós betegek a szuicid gondolataik előtt naplóikban is gyakran egyes szám második személyben kezdenek írni. Ennek nyoma lenne az önmegszólító vers? Nyilván nem ilyen egyszerű, egyenesen megfeleltethető dolgokról van szó, de mégis izgalmas kérdés, hogy az ember habitusa hogy tud poétikaképző összetevő lenni. Talán kicsit megfordult az érdeklődésem. A tárgyiasság kapcsán az a sejtésem támadt, hogy a líra a világmegismerés eszköze, amely a szubjektíven túlra vezethet. Most pedig afelé hajlok, hogy a lírai nyelv ennél sokkal önállóbb és szervesebb, ami egyenesen a világlátásból, a habitusból fakadóan alakul így vagy úgy, sokkal inkább ösztönösen, mint tudatos döntések alapján. Babitsnak lehet igaza, mikor azt mondja: „a mindenséget vágyom versbe venni, / de még tovább magamnál nem jutottam.” Nincs tehát új a nap alatt.