Akik nem értik Jókait
Jókai-vita dúl a közösségi médiában, a napilapokban, de talán még az irodalomórákon is. Nem először, s bizonyára nem is utoljára. Elmondja véleményét minden botcsinálta literátus és néhány pallérozott irodalomkritikus. Mindenki talál, ha akar Jókai-hibákat, Jókai-erényeket.
A vitában azonban nemcsak az íróról beszélnek az érvelők, hanem magukról is.
Tetszik vagy nem tetszik
Mert persze lehet bírálni Jókai munkásságát. Egyes művei kétségkívül kevéssé sikerültek, mások, még, ha nem is olyan felkapottak, nagyon izgalmasak. Több mint kétszáz kisebb-nagyobb írásában lesz ilyen is, olyan is, sőt bizonyára akad, aminek megsemmisülését még a legelszántabb Jókai-rajongók is szenvtelen közönnyel vennék tudomásul.
Az egyéni szempontokon túl kritizálhatjuk munkásságát a jelen (feltételezett) igényeinek irányából is. Mondhatjuk például, hogy gondolatai elvesztették aktualitásukat vagy azt is állíthatjuk, hogy művei korszerűtlenek, olyan kérdésekkel foglalkoznak, amelyek nem érdeklik a ma emberét, szerzőnk művelődéstörténeti kuriózummá vált. (Nem lesz igazunk, de mondhatjuk…)
Sőt akár a maga korának keretei között is ítéletet mondhatunk róla: állíthatjuk, hogy túlontúl romantikus, sokszor szentimentális, elmarad korának realizmusa mellett. Állíthatjuk, hogy túlontúl nemzeti vagy túlságosan belebolondult a technikai haladás eszméjébe.
Ezekről és persze egy csomó egyéb kérdésről értelmes, izgalmas vitát lehet folytatni.
Irodalom vagy propaganda
Nem lehet azonban a Jókai által megformált jellemeket bírálni. Nem lehet Tímár Mihály túl férfias, Baradlay Kázmér túl rideg, Kárpáthy Abellino túlontúl könnyelmű. Semmit nem ért az irodalomból, aki azt mondja, Jókai Az arany embere nem való fiataloknak a nőalakok ábrázolása miatt. Rémületesen egyszerűen látja az irodalmi alakok regénybeli helyzetét és szerepét az, aki Jókai szemére veti, hogy olyannak ábrázolja Az arany ember egyik hősnőjét, Tímeát, mint aki nem szereti ugyan a férjét, de engedelmesen szolgálja, miközben soha nincs egy rossz szava sem;vagy akinek problémát okoz, hogy a regény másik nőalakja, Noémi szerelmes, de osztozik a férfin, sose kérdez, csak örül, nem lázadozik, hanem csinosan várja Tímárt, amikor az éppen ráér…
Akinek ilyen jellegű nehézséget okoz Jókai vagy bármelyik író karakterábrázolása, az valójában nem szépirodalmat akar olvasni, hanem propagandakiadványt. Kétségtelen, hogy világunk telis-tele van ilyesforma programirodalommal. Elég, ha arra gondolunk: „Akasszátok föl a királyokat!” Vagy eszünkbe jut, hogy „Döntsd a tőkét!” S éppen a minap szakította át a konformitásunk határait egy normalitást tagadó mesekönyv. Mi több, még Jókai regényei között is találunk olyat, ami közelebb áll az agitációhoz, mint a szépirodalomhoz. Csak persze a maga korának nagy eszméit népszerűsíti bennük az író, és nem a mai haladárok elképzeléseit. A nőalakok kevéssé emancipált ábrázolásmódját elvárni egy XIX. századi szerzőtől éppen olyan ostobaság, mint számon kéri az angol irodalomtörténeten a meleg, transznemű, színes bőrű, rokkant, feminista és más divatos mikroidentitások hiányát, ahogyan azt az angol és az amerikai egyetemeken tomboló újbaloldali hisztéria teszi.
Túl sok vagy túl kevés
De van egy ezeknél sokkal fontosabb, ám talán kevésbé egyértelmű tilalom. Nem lehet Jókai nyelvi gazdagságát ma már nehézkes érthetősége miatt kritizálni. Szögezzük le: nem Jókai szövegében túl sok a régies kifejezés, a ma már kevésé használt idegen szó, az egyedi nyelvi forma, hanem olvasóinak szókincsében túl kevés. Aki nem tudja, mit jelent a „bonifikáció”, az „incidentaliter” vagy a „szeptemvirátus” kifejezés, az nézzen utána a Jókai-enciklopédiában! (Magam is onnan másoltam ki ezeket.)
Semmit nem ért az irodalomból az, aki szemére veti Jókainak, hogy nehezen olvasható, ezért kedvét szegi a diákoknak. Kétségtelen, hogy az irodalomban van minimalista irányzat, amely a legegyszerűbb nyelvi eszközökkel operál, bár ez sem jelenti feltétlenül azt, hogy az ilyen szöveg könnyen befogadható. Akinek nyelvi nehézségei vannak Jókai vagy bármelyik klasszikus kapcsán, az bizonyára nem szépirodalmat akar olvasni, hanem női magazint, bulvárszemetet, horoszkópot. Az irodalom sokszor nehezen olvasható. Mondhatnánk, ez lényegéhez tartozik. Nem köznapi nyelvi eszközöket használ, hanem irodalmiakat, nem köznapi kérdésekről ír, hanem rendkívüliekről.
És akinek mindez kedvét szegi, az sincs boldogtalanságra kárhoztatva. Olvashat is, írhat is. Megtalálhatja a maga szerzőit, megtalálhatja a maga olvasóit. Csak azt ne felejtse el soha, hogy vannak, akik nem teszik le a huszadik oldalnál az Ulyssest, akik az Isteni színjátéknak nem csak az első könyvét lapozzák át, de még olyanok is vannak, akik értik és kedvelik Jókait.
