Csillagokkal táncoló Kojot

Cseh Tamás fiával, Cseh Andrással beszélgettünk munkáról, a titkos indiánkörről és édesapjáról.

Cseh Tamás bár már több mint tíz éve nincs köztünk, művészete továbbra is népszerű, dalai számos feldolgozást megéltek már, amelyeket a legfiatalabbak is szívesen hallgatnak. Korszakos zenei munkássága mellett volt egy másik szenvedélye is: az indián kultúra iránti olthatatlan érdeklődése. A Füst a szemében indián nevet viselő Cseh Tamás barátaival még a hatvanas években kezdett indiánosdit játszani, amivel később gyermekeit is megfertőzte. Fiát, Cseh Andrást többek között az idén újra kiadott indián mesekönyvükről, a Csillagokkal táncoló Kojotról is kérdeztem.

– Beszélgetésünk apropóját az adja, hogy a 2006-os első megjelenés után idén újra kiadták a Csillagokkal táncoló Kojot című könyvet. Az észak-amerikai indián meséket összegyűjtő kötet szövegét édesapád, Cseh Tamás írta, az illusztrációkat pedig te készítetted hozzá. Hogyan emlékszel vissza a közös munkára?

– Annak idején Méry Gábor, a Méry Ratio Kiadó tulajdonosa egy kiállításon látta a festményeimet, és ő mondta, hogy szerinte meg kellene próbálkoznom a könyvillusztrálással is. Mivel apám már egészen kicsi koromban bevont az indián életbe, így én vetettem fel, hogy egy ilyen témájú könyvet csináljunk, amihez a meséket persze ő írja meg. Nagyon lelkesen dolgoztunk a köteten, ha jól emlékszem, három hónap alatt össze is állt. Akkoriban nagyon szerettem festeni, bár teljesen autodidakta módon képeztem magam. A mesék egy részét már ismertem korábbról is, így könnyű volt beleképzelni magam a történetekbe, a festés ezért lendületesen haladt. Végül nagyjából ötven képet készítettem, amiből úgy harminc került be a kiadványba. 

– A mesék eredeti indián történetek?

– A századfordulón az Egyesült Államokban is volt egy nagy mesegyűjtő hullám, amelyben az amerikai „Kodály Zoltánok és Bartók Bélák” fonográfon rögzítették az idős indiánok meséit, amelyek később angolul, nyomtatásban is megjelentek. Azt tudni kell, hogy az eredeti történeteket gyakran 8-10 órán keresztül mesélték, az apám pedig jó sokat ismert ezek közül. Az igazi művészet az volt, hogy ezeket a meséket néhány oldalra le tudta rövidíteni úgy, hogy a lényegi mondanivalójukat, hangulatukat mégis sikerült megtartani. Mivel az indián mesék az európai emberek számára sokszor durvának, félelmetesnek tűnhetnek, a válogatásnál az is szempont volt, hogy a szelídebb, gyerekek számára is olvasmányos történetek kerüljenek a kötetbe. 

– A Csillagokkal táncoló Kojotból már van hangoskönyv, a Bozsik Yvette Társulat táncelőadásban dolgozta fel a történeteket, de bábelőadás és animációs film is készült a mesékből. Most pedig itt a könyv újabb kiadása. Szerinted mitől érdekesek a XXI. század emberének ezek a régi indián történetek?

– Azt tudom, hogy a könyv első kiadása nagyon gyorsan elfogyott, utána már csak antikváriumokban lehetett nagy ritkán találkozni vele, pedig sokan keresték, ezért nem csoda, hogy újra megjelentették. A népszerűségének meg a különböző feldolgozásoknak az egyik titka nyilván az, hogy Cseh Tamás közvetítette ezeket a meséket. Másrészről pedig nagyon régi, tiszta forrásból fakadnak a történetek, amelyekből átsüt az ősközösségek hangulata, az egyszerű, ártatlan indián világ ösztönössége, őszintesége. Valószínűleg ez az, ami hiányzik a ma emberének, ezért szeretik olvasni, hallgatni, látni ezeket a meséket. 

– Cseh Tamás volt az egyik mozgatórugója annak a félig titkos indián közösségnek, amely a Bakony rejtett zugaiban vert tanyát időről időre. Te gyakorlatilag beleszülettél ebbe, és most már te is apa vagy. Még él ez a mozgalom? Mennyire része a családod életének az indiánosdi?

– Teljes mértékben, ma már a gyermekeim is benne vannak ebben a közösségben. Kicsiként én valóban belenőttem az indián létbe, nekem természetes volt, hogy a budapesti vagy balatoni napok után elutazunk a Bakonyba, és míg ott a tipiben (indián sátor) alszunk, néha ránk tör az ellenség. A gyerekeimnek ez szintén normális, ők is ugyanúgy élvezik, mind annak idején én. A közösség szerencsére apám halála után sem bomlott fel, idén is sikerült megtartani a nyári tábort, és remélem, hogy a télit is meg tudjuk majd rendezni a járvány ellenére. De nem mondhatok erről többet, ez valóban egy félig titkos kör. 

– Ahogy a zenekarod is, amivel nagyon tehetségesen kerülitek a nyilvánosságot. Mivel foglalkozol még a zenélésen és az indiánosdin kívül?  

– Az Újzenekart a Búcsúkoncert című formáció búcsúkoncertje után alapítottuk meg 2016-ban, azóta is sok számot írunk, de nem vagyunk ott az internetes világban, valójában az online lét ellen küzdünk. Ennek ellenére a koncertjeinken sokan szoktak lenni, már amikor tudunk és lehet zenélni. Ezenkívül szociális munkákat is végzek, illetve jelenleg két könyvet is illusztrálok, egy sivatagi szerzetesekről szólót és egy történelmi kötetet. 

– Cseh Tamás zenéit még most is sokan hallgatják, feldolgozzák, egészen fiatalok is. Szerinted mi a titka a máig tartó népszerűségének? A te életedre milyen hatással volt az, hogy ő az édesapád? 

– Nehéz ezt felmérnem. Egy egész sajátságos miliőbe születtem, amelyet a hős apám, a szerető anyám és az ő nagy baráti körük jelentett. Jó nyomot hagyott bennem ez az egész elsüllyedt világ. Szerintem a népszerűségében az is közrejátszott, hogy ő tényleg úgy élt, mint amilyenek a dalok, és ezt tapasztalhatta a közönsége is, akikkel előadás után másnap reggelig barátkozott a kocsmákban Kárpát-medence szerte. Talán ezért is nehéz őt utánozni. A Cseh Tamás Archívum hamarosan végleges helyet kap, remélem, az is jól fogja őrizni és továbbadni az ő és a korszaka hangulatát.