Egyedülálló monográfiát alkotott
A Magyar Írószövetség 2019-ben Debüt-díjat alapított, amellyel fiatal, első kötetes alkotókat jutalmaz. A szakmai zsűri idén Smid Róbert Sigmund Freud és Jacques Lacan papírgépei című monográfiáját ítélte a legjobbnak a tanulmány kategóriában.
Az irodalmi elismerés mellett a díj bruttó 1 millió forint pénzjutalommal is jár, valamint az alkotó a Magyar Írószövetség tagjává is válik. Más esetben a tagsághoz minimum két megjelent kötet, és két tag ajánlása és tagfelvételi eljárás szükséges. Smid Róbertet többek között arról is kérdeztük, mit jelent neki a Debüt-díj, mire használja a pénzjutalmat és jelenleg milyen könyvön dolgozik.
– Jó ideje foglalkozik irodalommal szerkesztőként, kritikusként, első kötete, a Sigmund Freud és Jacques Lacan papírgépei mégis csak tavaly jelent meg. Milyen szakmai út vezetett idáig és miért várt eddig az első könyvvel?
– A szaktudományos munkáknál talán természetesnek mondható, hogy későbbi debütálást jelentenek a szerzőjük számára, mint a szépirodalmiak. Az én esetemben sincs ez másként: mind a freudi, mind pedig a lacani életmű igen terjedelmes, ráadásul a monográfia elméleti kerete is komplex; a Németországban a ‘80-as években induló, technológiaközpontú médiatudományra alapoznak a szövegolvasataim. Tehát egy friss, még nem agyon szakirodalmazott elméleti irányzat felől kíséreltem meg újat mondani a pszichoanalízisről, amely viszont bőséges recepcióval bír. Freud gyakorta zavarba ejtő retorikájának és logikájának érthetővé tétele mellett ráadásul szintén időigényes munka volt annak a lacani szövegkorpusznak a precíz feldolgozása, amely főleg szemináriumleiratokból áll, ennek megfelelően pedig színpadias megfogalmazásokkal, elharapott végű gondolatokkal és persze rengeteg diagrammal teli. A könyvem egyik nóvuma abban állna, hogy az utóbbiakat, az ábrákat és a gráfokat nem pusztán szemléltetőeszközöknek tekinti, hanem mint az elmélet szerves részét, a nyelvi okfejtések komplementerét tárja fel őket. Hogy a pszichoanalízisnek mint médiaelméletnek a kifejtése a lehető legteljesebb legyen, ehhez idő kellett, talán nem is csak az az öt év, ameddig ezen az értekezésen dolgoztam, hanem az azt megelőzők is, hiszen Lacan nevével először még graduális koromban találkoztam Bónus Tibor irodalomelmélet óráján – Tibi aztán a disszertációm témavezetője és e könyv szerkesztője is lett.
– Az említett mű több tudományterület eredményeit is magába foglalja. Honnan merített ihletet, inspirációt és legfőképpen alapanyagot ehhez az egyedülálló monográfiához?
– Itthon nem igazán született Lacan munkásságáról átfogó könyv, még hagyományos nézőpontból sem, úgyhogy az angol, német és francia nyelvű szakirodalomra kellett támaszkodnom. Több kutatóutam is volt Németországba és Ausztriába: voltam Marbachban, ahol a német irodalmi archívumban hozzáfértem Friedrich Kittler hagyatékához, aki a disszertáció egyik meghatározó elméleti figurája; többször tudtam – Lőrincz Csongornak köszönhetően is, aki az ottani Hungarológiai Tanszék vezetője – a berlini Humboldt Egyetemen konzultálni Wolfgang Ernsttel, aki Kittler mellett a német médiaelmélet másik úttörője; valamint sikerült eljutnom Európa egyetlen Lacan-archívumába, amely – furcsa módon – nem Franciaországban van, hanem Bregenzben, a Boden-tó osztrák partján – nyugdíjas pszichoanalitikusok tartják fenn, és a teljes Lacan-életmű megtalálható ott. Az inspirációt pedig az nyújtotta, hogy a freudi és a lacani szövegek mindig aktualizálhatók, a médiaelméleti keret felől pedig rengeteg mindent elárulnak a technológiák kialakulásának nem lineáris és nem evidens természetéről. A tudattalannak a pszichoanalízis által vallott időtlensége és a mégis változó modellek, amelyekkel Freud és Lacan éltek, amikor megpróbálták megragadni az ember kiismerhetetlen és legintimebb apparátusát, termékeny feszültséget alkot: Freud a tudattalant a termodinamika törvényein belül gondolta el, mégis – akárcsak a híres magyar fizikus, Szilárd Leó – leírásaival folyton megsértette azokat, nemhiába van ott az a “túl” szócska az egyik alapművének, a Túl az örömelven-nek a címében. Erre az önmaga keretének árnyékán átlépő Freudra pedig azon lacani életmű felől lehetséges a leginkább rálátni, aki már eleve a kibernetikai modellek bűvöletében élt, és a tudattalannak nem pusztán metaforikus értelemben tulajdonított számítógépszerű működést. E két életmű kapcsolata ebből a szempontból rengeteget elárul a jelenkori technológiáink genealógiájáról, ember és gép történetileg változó viszonyáról.
– Ki a célcsoportja a Sigmund Freud és Jacques Lacan papírgépei könyvnek? Milyen volt a közönség, illetve a kritikai visszhang?
– A könyv a bölcsészettudományi szakmai közegnek íródott, azoknak, akiket érdekel Lacan munkássága, és egy bizonyos értelmezési hagyomány felől szeretnének kulcsot kapni a sokszor bonyolultnak, sőt, obskúrusnak vagy ezoterikusnak tűnő eszmefuttatásaihoz. De ugyanígy kinyerhet az olvasó a könyvből egyfajta bevezetést a kortárs német médiaelméleti gondolkodásba a pszichoanalízis szövegkorpuszán keresztül. E két közelítési irány között valójában kettős kötés van, ugyanis az új német médiaelmélet a teorémáinak, értelmezési irányainak a kidolgozásakor jelentős mértékben épített Freud és Lacan szövegeire, a tudattalan működésről adott leírásaikra, a tudattalan megnyilatkozásának tettenéréséhez használt modelljeikre és beszédmódjaikra. Sok kortárs kollégám, hallgatóm még kéziratos formában elkérte a szöveget, használták tanulmányaikhoz, szemináriumi dolgozatokhoz, amelyekben jól jött Lacanhoz egy-egy összefoglaló passzus. A visszajelzések egyértelműen pozitívak voltak, a szűkebb szakmai körömben egyetértés volt azzal kapcsolatban, hogy ez egy sajátos és fontos mű, még ha nagyon megdolgoztatja is az olvasót.
– Mit jelent a szakmai pályafutásában az Írószövetség Debüt-díja? Kapott már korábban hasonló elismerést? Mire fogja a díjjal járó pénzjutalmat felhasználni?
– Folytatva az előző válaszomat, a Debüt-díj számomra azt jelenti, hogy nem csak a szűkebb szakmai kör, hanem ezzel a konkrét témával aktívan nem foglalkozó, de irodalom- és kultúraelméleti ismeretekkel azért felvértezett olvasói réteg is felfigyelt a könyvre. Ennek előjelét Bene Zoltán kritikájában éreztem, aki szép és értő összefoglalását adta a könyv fő gondolati íveinek, és remekül oda tudta kapcsolni azokat a hozzá közelebb álló elméleti keretekhez. Ez a kritika meggyőzött arról, hogy párbeszédképes a monográfia, vagyis befogadható az általam választott nézésirányok mellett más tájékozódási pontok segítségével is. Az igazat megvallva, ez az első magyar díj, amelyet kaptam. Igaz, két éve elnyertem az Oláh János Szerkesztői Ösztöndíjat, de azok az ösztöndíjaim, amelyek a könyvhöz szükséges kutatást támogatták, németek voltak. Ezért nagyon örülök, hogy bár nemzetközi témában íródott a könyv, de itthon megkapta ezt az elismerést. Említette, hogy az enyém egy kései debütálás, van egy másik dolog is, amivel eddig késlekedtem, ez pedig a jogosítvány megszerzése, így a díjjal járó pénzjutalmat autóvásárlásra fogom használni.
– Min dolgozik jelenleg? Milyen tervei vannak? Mikor várhatunk öntől újabb kötetet?
– A posztdoktori kutatásom szintén nemzetközi kontextusokat érint, a manapság itthon is egyre népszerűbb ökokritikai olvasásmódot alkalmazza, és a természetről alkotott képünk megváltozását, illetve e változás feltételeit kívánja feltárni – a Sigmund Freud és Jacques Lacan papírgépei-hez hasonlóan – tudományközi szemléletmóddal. A természetről való gondolkodás különböző aspektusait tárgyalják az esettanulmányok, legyen szó a közösségi kertek létrehozásáról, a magyar modernség tájlírai hagyományáról vagy éppen az olyan természeti jelenségeket imitáló technológiákról, mint a swarming vagy a clouding – de persze arról is írok, hogy a klímaválsághoz, illetve az ökológiai katasztrófához való kortárs nyelvi és gyakorlati hozzáállásunk milyen mintákra nyúlik vissza. A kötet esettanulmányainak már több mint a fele kész van, jelenleg a még megírandókon dolgozom, remélhetőleg jövőre meg is tud jelenni Az ökokritika dilemmái címmel.
