Erről szól ma a szlovákiai magyar irodalom
15 évesen egyik korai zsengéjét Nagy László előtt szavalhatta el. Ez az élmény akkora hatással volt Hodossy Gyulára, hogy később az egész életét a literatúrára tette fel. Innentől kezdve az lett a missziója, hogy a lehető legtöbb embert „megfertőzze" az irodalom szeretetével. Bár ezekre a "világmegváltó" gondolatokra csak a beszélgetésünk végén tértünk ki, mégsem lepődtem meg, hiszen az egész interjút belengte az irodalom iránti rajongás és tisztelet. Pedig nem is a mint Hodossy Gyula költőt, írót, alkotót, hanem mint a Szlovákiai Magyar Írók Társasága elnökét kerestem meg, hogy az általa vezetett szervezetről meséljen.
De talán nem véletlen ez, és egy írószervezeti vezetőnél alapkövetelmény, munkaköri leírás az ilyen fajta elköteleződés, odaadás. Ha Hodossy Gyula utódai is hasonlóan gondolkoznak majd, akkor ez a nagy múltú szervezet várhatóan a jövőben is olyan példamutató eredményeket tud elérni, mint amilyeneket a Szlovákiai Magyar Írók Társasága (SZMIT) eddig is mutatott.
– Mesélne kicsit a kezdetekről? Hogyan és milyen célból hozták létre a SZMIT-et?
– A valamikori Csehszlovákiában egyetlen írószövetség létezett, annak volt egy magyar tagozata, amely a rendszerváltáskor azonnal önállósult és rövid ideig Csehszlovákiai Magyar Írók Társaságaként működött. Szlovákia és Csehország szétválása után, 1992-ben jött létre a Szlovákiai Magyar Írók Társasága. A kilencvenes évek viharos átalakulási folyamatai a mi társaságunkat sem kímélték, nem igazán találta a helyét, szerepét a szervezet és több elnök is váltotta egymást az élén. A kétezres évek elején aztán alapszabályt változtattunk, és némileg a célokon is módosítottunk. A különböző rendezvények, események szervezése mellett így egyre fontosabbá vált az érdekképviselet és a következő alkotói generáció kinevelése is. Amiben talán kicsit a mi társaságunk más, mint a többi írószervezet, hogy nemcsak irodalmi emberek alkotják a mintegy 100 fős tagságot, hanem a Csehszlovák múltból adódóan – amikor még nem volt külön érdekképviseletük – újságírók, szerkesztők is vannak tagjaink között.
– 2003 óta elnök, de már az azt megelőző években is aktív tagja volt a szervezetnek. Külső szemlélőként nagyon sokszínű munkát látok a társaságuknál, de kérem, emeljen ki pár olyan területet, amelyekre kifejezetten büszke!
– Az egyik legfontosabbnak és legsikeresebbnek talán a mentori programunkat tartom. Középiskolákban és egyetemeken szoktuk meghirdetni, olyan tehetségeket várunk, akiket érdekel az irodalmi alkotás. A jelentkezőket beosztjuk idősebb mentorokhoz, akik aztán szakmai tanácsokkal, feladatokkal segítik őket. Az egyéni konzultációkon túl negyedévente találkozókat is tartunk, ahol a mentoráltak összeülnek a mentorokkal és közös irodalmi munka folyik. A legjobb műveket aztán megjelentetjük az Opus magazinunkban és a fiatal írók antológiájába is bekerülhetnek. A mentorációs folyamat addig zajlik, amíg a saját köteteik meg nem jelennek. Ez már több fiatal alkotónknak sikerült, akikre nagyon büszkék vagyunk. Azonban nem csak írók kellenek, hanem olvasók is. Ezért minden rendezvényünkre, például a nyári Fiatal Írók Táborára is minden ifjú érdeklődőt várunk, hiszen nem mindenkiből lesz jó költő, író, de értő olvasó lehet. És ők legalább olyan fontosak az irodalmi élet folytonossága szempontjából, mint a fiatal alkotók. Akiket egyébként például a Pegazus alkotói pályázattal is ösztönzünk a bemutatkozásra. A SZMIT-en belül van is egy külön alszervezete a fiataloknak: a Fiatal Írók Közös Alkotótere-FÍrKA. De nemcsak a jövő nemzedékével törődünk. Létrehoztunk egy szociális alapot is tagdíjakból, szponzori adományokból, amellyel anyagi nehézségekkel, egészségügyi problémákkal küzdő, vagy más módon krízisbe került tagtársainkat tudjuk segíteni.
– A Pegazus mellett kérem említsük meg a többi irodalmi díjat is, amelyekkel a szlovákiai magyar alkotókat elismerik!
– A Forbáth Imre-díjjal a költőket, a Simkó Tibor-díjjal a gyerekirodalmi szerzőket, a Talamon Alfonz-díjjal a széppróza írókat, míg a Turczel Lajos-díjat tudományos, ismeretterjesztő, nem szépirodalmi alkotókat tüntetjük ki. Ezekben a díjakban az a közös, hogy évente ítéli őket oda egy-egy szakmai bizottság, az előző éves megjelenésekre alapozva döntésüket. Az Arany Opus Díjunk pedig a Pegazushoz hasonlóan egy alkotói pályázat, amelyre nyomtatásban még meg nem jelent műveket várunk, magyar nyelvű szépprózát vagy verset. Ennek díjátadására az Őszi Írófesztivál keretében kerül sor, ahol a nyertes pályaműveket színészek tolmácsolásában hallgathatják meg a résztvevők.
– Milyen megjelenési felületekkel tudják segíteni akár a kezdő, akár a már befutott, ismertebb alkotókat?
– A kéthavonta megjelenő Opus magazinunk például egy ilyen felület. Ezeket most, a koronavírus-járvány miatt új honlapunkon digitálisan is elérhetővé tettük. A szépirodalmi alkotások mellett ebben megjelennek fordítások és könyvkritikák, recenziók is. Ez utóbbit azért is tartom fontosnak, mert nagyon sok jó kötet nem kap semmilyen visszhangot, így viszont tudunk nekik egy kis publicitást adni. Évente antológiákat is készítünk tagjainak munkáiból, az elmúlt év lap- és folyóiratközlései alapján. Külön programunk van arra, hogy a szlovákiai magyar írókat a többségi társadalommal is megismertessük, évente 2-3 könyvet szoktunk lefordíttatni szlovákra. Tavaly a pozsonyi könyvvásáron Magyarország volt a díszvendég, arra hat új könyvvel készültünk, és nagyon pozitív volt a fogadtatás. Ekkor egy igazi különlegességet, egy 1850-es években már megjelent, szlovák nyelvű Petőfi kötetet is megjelentettünk reprintben. De azon kívül, hogy segítünk a megjelenésekkel, legalább olyan fontos az érdekképviselet, érdekérvényesítés, amelyet a honoráriumokkal kapcsolatban végzünk. Az alkotói pálya igen érzékeny, törékeny, csak tisztességes díjazás mellett van esély kiemelkedő színvonalú teljesítményre. Ezért sokat dolgozunk azon, hogy anyagilag is elismerjék tagjainkat.
– Ha már az anyagiakra terelődött a szó, miből finanszírozzák ezeket a szerteágazó tevékenységeket? A kiadványokat, rendezvényeket, díjakat?
– A szlovákiai kulturális alaphoz és a magyarországi Nemzetiségi Kulturális Alaphoz is szoktunk pályázni, elsősorban rendezvényekre és kiadványokra fordítjuk az így elnyert pénzt. Mivel kiemelt jelentőségű intézménynek számítunk, ezért a Bethlen Gábor Alaptól évente kapunk támogatást a működési költségeinkre. A Magyar Írószövetség és a Petőfi Irodalmi Múzeum is segíti munkánkat. Civil szervezetként ezek nélkül nem tudnánk létezni, a tagdíjak és szponzorációs adományok nem lennének elegendőek. De nemcsak a pénzügyi feltételekre van szükség, legalább ilyen lényegesnek látom a többi határon túli és magyarországi írószervezettel, irodalmi szereplővel való együttműködésünket is, a szakmai eszmecseréket, közös rendezvényeket, irodalmi karavánokat, amelyeken megismerhetjük egymás munkáit.
– Adja magát a kérdés - és gondolom, ezt már sokszor feltették önnek- van speciálisan szlovákiai, felvidéki magyar irodalom? Akár témaválasztásban, akár stílusban, akár nyelvezetében?
– Igen, ez egy visszatérő kérdés és számos irodalmi eseményt is szenteltünk már ennek tárgyalására. Ahány ember, annyiféleképpen reagál erre a témára. Az én személyes véleményem az, hogy igen, van különbség egy magyarországi, egy erdélyi, egy kárpátaljai, egy vajdasági és egy felvidéki magyar anyanyelvű író élettapasztalatai, és így az irodalmi alkotásai között is. Más a közeg, más a történelem – a tankönyvi és a családi is – és részben más a nyelvezet is, amit magukba szívnak. Amikor Dobos László: Egy szál ingben regénye megjelent, rögtön kikiáltották az első szlovákiai magyar regénynek, amely autentikus módon mutatja be a szlovákiai magyar nemzetiség életét, és a különféle történelmileg-társadalmilag meghatározott magatartásformákat. Ezért is érdemes megismerni a kárpát-medencei magyar nyelvű irodalom minél szélesebb spektrumát, mert így a magyarságtudatnak is eltérő értelmezéseit ismerhetjük meg.
– Mennyire jellemező a kivándorlás a szlovákiai magyar írók körében? És végezetül tudna ajánlani néhány kortárs szlovákiai írót, költőt, akiknek kaphatóak Magyarországon is a művei és „muszáj", vagy legalább melegen ajánlott ismerni őket?
- Szerencsére nálunk nem jellemző a kivándorlás, alkotóink többnyire maradnak szülőföldjükön. Ha pár évet külföldön vagy akár Magyarországon is töltenek, jellemzően visszatérnek. Tóth László például – akinek melegen ajánlom munkáit, több műfajban is maradandót alkotott – bár Budapesten született, később évtizedekig az akkori Csehszlovákiában élt, majd visszaköltözött Magyarországra, de 2005 óta ismét Szlovákiában telepedett le. Az ő művein kívül Tőzsér Árpád, Duba Gyula köteteivel sem tudunk mellé lőni, de a fiatalabbak közül említhetem N. Tóth Anikót, Juhász Katalint és Bárczi Zsófiát is.
