Hordó-díjas versnagykövet

Tallián Mariann színésznővel, íróval beszélgettünk.

A színésznővel a belváros kellős közepén, a Szabó Ervin Könyvtárban találkoztunk, ahová szokásához híven autó nélkül érkezett. Környezettudatosságáról, idei Hordó-díjáról, férjével, Lázár Balázs színész, költővel közös munkáiról és irodalmi kalandozásairól is beszélgettünk. 

– Nem szokványos, hogy egy színész házaspár, akik ráadásul sokat lépnek fel vidéken is, autó nélkül élje a mindennapokat. Ez nektek tudatos döntés? 

– A belvárosban lakunk, és bár egy ideje már tervezzük, hogy átköltözünk Budára, továbbra is autómentes életet szeretnénk. Egyrészt egyikünk sem szeret vezetni, másrészt a városban nincs is szükségünk autóra, hiszen minden nagyon közel van hozzánk, ráadásul parkolni is borzasztó nehéz, és nagyon drága a fenntartása. A belvárosban pedig szagoljuk a tömény benzingőzt, így pontosan tudjuk, milyen szmog keletkezik az autóforgalom miatt. Ha egyszer veszünk majd, az csakis elektromos lesz. A vidéki fellépésekre általában vonattal járunk. Beülünk a kis kupénkba, összemondjuk a szöveget, beszélgetünk, készülünk a fellépésre, aztán legtöbbször vár minket valaki az állomáson. Egyébként is sztárallűröktől mentesek vagyunk, nemcsak ebben, hanem mindenben, és nekünk ez így jó.

– Ettől függetlenül szakmai munkádat elismerik, hiszen a beszélgetésünk apropóját is a Hordó-díjad adja, amit idén kaptál meg a Tokaji Írótáborban. Mely tevékenységeidért ítélték oda neked, és mit jelent számodra ez az elismerés? 

– Mind színészként, mind íróként nagyon aktívan veszek részt az irodalmi közéletben. Lassan húsz éve vagyok jelen előadóként, és nyugodtan mondhatom azt, hogy egy kicsit a színészi karriert is háttérbe szorítottam azért, amit elsődleges feladatomnak érzek: a klasszikus és a kortárs irodalom népszerűsítését. Az írói munkásságom belesimul ebbe a törekvésbe, és tudatosan összekapcsolom a kettőt: mindent megteszek azért, hogy az irodalmat a saját műveimen keresztül is propagáljam. Íróként nem éreztem volna méltónak magam a Hordó-díjra, hiszen annyi könyvet még nem írtam. Idén viszont velem együtt olyanoknak ítélték oda a díjat, akik bármilyen körülmények között, nem anyagi megfontolásokból, nem az önmegvalósítás önzéséből, aktívan részt vesznek az irodalmi életben, és az a mániájuk, az a fixa ideájuk, hogy a magyar irodalom kincsestárát népszerűsíteniük kell. A díjainkkal arra is fel akarták hívni a figyelmet, hogy a XXI. században az irodalmi tevékenység nem csupán egyéni műfaj, hanem csapatmunka, és azt hiszem, ebben mindhárman jeleskedünk. Ezért úgy érzem, hogy megérdemelten kaptam meg a Hordó-díjat. 

– Irodalomnépszerűsítő munkásságod nagyon sok ponton kapcsolódik a férjedhez, Lázár Balázshoz. Hogyan alakult ez így, hogy ilyen szorosan együtt dolgoztok? 

– Balázs gyerekkora óta ír verseket, így amikor mi összekerültünk, akkor általa én is belecsöppentem az irodalmi közegbe. Sokszor kértek fel bennünket külön-külön verset mondani, fellépni vagy könyvbemutatón részt venni, így természetes volt, hogy egy idő után közösen is csinálunk valamit. Balázsnak volt egy Bertók László műveiből készített monodrámája, amin megkért, hogy hegedüljek. Ezen az esten adtunk először elő verset közösen, ami a visszajelzések alapján tetszett a közönségnek, így indultunk el ezen az úton. Ezután minden évben létrehoztunk egy-egy előadást, ha kellett, ha nem, hiszen az elején tényleg csak szenvedélyből alkottunk. Egy idő után aztán eljött egy döntési pont, hogy melyiket helyezzük előtérbe: a színészi pályát, a karriert vagy a versszínházas előadásokat, amelyek nem járnak se hírnévvel, se díjakkal vagy sok pénzzel, viszont amiket mi nagyon szeretünk csinálni. Végül ez utóbbi mellett döntöttünk, és ennek már legalább tizenöt éve. Persze a színészi munkákról sem mondtunk le, mindketten játszunk darabokban is, de a prioritás a Ketten a versben formációnkon van. 

– Van egy harmadik művészeti tevékenységed is, amely egyre nagyobb szeletet hasít ki az idődből. 

– Igen, az írás. Az utóbbi években ez egy új helyzetet jelent, eléggé átrendeződtek a viszonyok, hiszen a prózaírás rengeteg időt vesz el. Tulajdonképpen engem Dr. Milkovich Eszter, a Holnap Kiadó vezetője fedezett fel, aki tudta, hogy zeneileg képzett vagyok, hegedülök, de mellette van írói vénám is. Ő szavazott bizalmat nekem, így lettem a Mesék az operából sorozatban az egyik szerző. A két, már megjelent könyvem, A Tűzmadár és a Bolygó Hollandi gyönyörű grafikákkal, CD-melléklettel ebben a hiánypótló sorozatban jelent meg, amely ugyan a gyerekeknek szól, de fontos az is, hogy a szülőknek szintén szórakoztató legyen. Ezek mellett két könyvem vár kiadásra: az egyik egy II. Rákóczi Ferenc életéről szóló ifjúsági kalandregény a Zrínyi kiadó gondozásában, A szegények fejedelme címmel, a másik pedig szintén egy ifjúsági könyv, a Holnap kiadónál, Cyrano címmel. Ebben az eredeti Rostand-drámát kellett úgy átírni, hogy olvasmányos legyen a fiataloknak, akik talán már nem fogják az eredetit elolvasni vagy színházban megnézni, de legalább megismerik a történetet. Ez a kötet már egy új, színházmesés sorozat része lesz. A cél ezekkel a könyvekkel az, hogy a míves szövegek, az igényes, kiemelkedően szép illusztrációk és a zene segítségével a gyerekek és a mesét olvasó felnőttek is kiszakadjanak a mindennapos rohanásból, úgy, hogy mindkettőjüknek élmény legyen a közös időtöltés.  

– Fontos volt számodra, hogy a felnőttek is örömmel olvassák ezeket a könyveket? És a te gyerekeid mit szóltak hozzájuk, szeretik őket? 

– Ez nagy kihívás volt nekem. Gyakorló anyukaként ugyanis én rengeteget olvastam a fiaimnak, és be kell vallanom, hogy sok gyerekkönyvet nagyon untam, túl didaktikusnak találtam. Így törekedtem arra, hogy árnyaltabb tartalmak is megjelenjenek a könyvekben. Az elsődleges történet mindig a gyerekekhez szól, a második réteg a felnőttek számára is izgalmas többlettartalom, és mindezek alján működnie kell a lelki mélységnek. Ezért szimbólumokat, allegóriákat is szívesen alkalmazok az írásaimban. Szerintem nagyon lényeges az is, hogy a magyar gyerek- és ifjúsági irodalom klasszikusainak hagyományait folytassuk, mert gyakran megrémülök, hogy milyen szájbarágós és tartalmatlan, egy kaptafára készült könyvek kerülnek piacra. Mindkét fiam olvasta a könyveimet, a kisebbik aktívan bele is szólt az írási folyamatba, ő volt az otthoni olvasószerkesztőm. Tényleg nagyon hasznosakat és jókat mondott, főleg a fiúsabb részeknél, például a csatajeleneteknél.

– Két irodalmi embernek mennyire lesznek olvasók a gyerekei is? 

– Az én könyveimen túl mást is olvasnak természetesen, de azért azt be kell látnunk, hogy az ő létezési terük már nem a papír, nem a könyv, hanem a digitális világ. Képernyőben, vizualitásban, látványban gondolkodnak, ebbe születtek bele, ők már egy más generáció. Ezt a szakadékot lehetetlen áthidalni. Szinte biztos vagyok benne, hogy az én unokám már csak akkor fogja elolvasni a könyveimet, ha azokat pdf-be letöltöm neki. Nincsenek illúzióim, szerintem az írásaimat egy egyre szűkebb értelmiségi réteg fogja csak olvasni. Az igazi kérdés tehát nem az, hogy az én fiaim olvasnak-e, hanem az, hogy a közeljövőben fognak-e egyáltalán könyvet olvasni a gyerekek. A szépirodalmi események közönsége főleg középkorúakból áll, a fiatalokhoz csak úgy érünk el, ha elmegyünk iskolákba fellépni. De persze egy-egy előadástól még senki nem lesz mániákus olvasó, maximum az érdeklődését tudjuk felkelteni a fiataloknak. 

– Végül is ez a célja a versszínházas formációtoknak is, nem? 

– Igen, mindig új utakat kell keresni, ezért is hoztuk létre a versszínházas előadásokat, amelyekben színházi eszközökkel gyakorlatilag előadjuk a verseket. Így azok is, akik egyáltalán nem olvasnak lírát, a dramatizált formában bemutatott költeményeket tudják követni, megértik őket, talán egy-egy sor meg is ragad bennük. Ugyanígy, a könyvbemutatókon is arra törekszünk, hogy ne unalmas ücsörgő felolvasások, hanem színes, látványos, zenés „show-műsorok” legyenek. Akik ismernek minket, hívnak fellépni, azok már tudják, hogy valami izgalmas biztosan történik majd a színpadon. Mindig próbálunk valami újat, korszerűt kitalálni, máshogy bemutatni a műveket, arra törekszünk, hogy napról napra kicsit mindig jobbak legyünk, értékeset alkossunk. Ugyan a közös fellépéseink elsősorban a mi generációnkhoz szólnak, de azt gondolom, hogy jól elmesélt történetekre mindig szükség lesz. Így a fiatalokat csak biztatni tudom, hogy bátran kísérletezzenek különböző módszerekkel, utakkal, szóljanak ők a saját korosztályukhoz, hogy megmaradjon a magyar nyelv és kultúra. 

– Azért te sem hagysz fel a fellépésekkel, ugye? Miben láthat téged mostanában a közönség, és íróként milyen könyvön dolgozol?

– A Ferencvárosi Pinceszínházban A Herner Ferike faterja, A Gézagyerek és a Marvin szobája darabokban játszom, bár a Covid miatt most sok előadás szünetel. Ugyanitt havonta, kéthavonta vannak irodalmi estjeink is. Az RS9-ben Csehov Cseresznyéskertjének adaptációjában, a csRSnyésben szerepelek még. A versszínházas produkcióink a járvány miatt nagyon visszaszorultak, máskor ebben az időszakban rengeteg fellépésünk, meghívásunk van, most érthető módon senki nem mer előre tervezni, inkább nem is szerveznek irodalmi esteket. Így viszont több időm van írni, és engem az írás boldogít leginkább, ezzel szeretnék a legtöbbet foglalkozni a jövőben. Ahogy már korábban is említettem, az írás nagyon sok időt igényel, tavaly például Szendrey Júliáról készítettem egy forgatókönyvet, akkor szinte csak azzal foglalkoztam, hiszen rengeteg kutatómunkára volt szükség. A jövőben tervezem, hogy regényt is írok Petőfi szerelméről, mert nagyon izgalmas karakter, igen változatos életúttal, aki a legeksztatikusabb és a legmélyebb pillanatokat is átélte, a magánéletében és a történelemben is. Jelenleg egy ifjúsági novellásköteten dolgozom, a címe: A Küldött. Olyan emberekről szól, akik nem hősök a szó elsődleges értelmében, mégis olyan értékeket hordoznak, ami kiveszőben van a világban. Az ő küzdelmes történeteik üzennek nekünk, hogy ne feledjük: felelősségünk van abban, milyen irányban halad a világ. 

– Mindig érdekes kérdés, hogy egy író mennyit és mit olvas. Mondanál néhány könyvet, amelyeket mostanában forgatsz?

– Amikor benne vagyok egy munkában, általában nem olvasok, mert akarva-akaratlanul is befolyásolhat egy másik szerző stílusa. Sokszor pedig szakmai szemmel olvasok, hogy egyes alkotók milyen technikai fogásokat alkalmaznak, hogyan alakítják a sztorit és a karaktereket, esetleg milyen hibákat vétenek, ebből tanulok én is. Jelenleg fantasynovella-antológiákat, Poe-elbeszéléseket, Tatay Sándor ifjúsági regényeit, valamint Csinszka naplóját olvasom párhuzamosan, mindig éppen azt, amihez kedvem van.