Karinthyék baracklekvárja – így készítsd el!
Dénes Adél Karinthy Ferenc, Kossuth-díjas írónk baracklekvárját készítette el. Főzzünk vele!
„Nálunk odahaza ismeretlen dolog volt a nyári befőzés; a mi kamránk mindig üres volt. […] A dolog Róza néni nevéhez fűződik. róza néni szakácsnő volt nálunk. Volt egy terve, ezzel akarta egy csapásra megtörni a család ellenállását, fölszámolni a krónikus háztartási zűrzavart és bebizonyítani, hogy mégiscsak jobb rendes embernek lenni. Szóval ő találta ki, hogy lekvárt fogunk főzni, baracklekvárt. […] Egyik forró nyári kora délután fölkerekedtünk Róza nénivel kosarakat, hátizsákot is vittünk. Mi magunk szedtük le a fáról a gyümölcsöt. […] Összesen, ha jól emlékszem, tizenöt kilót vittünk. Abban az évben nagyszerű termés volt, a barack ára lezuhant. Hiszen, ha nem így van, föl sem merülhetett volna nálunk ez az egész lekvárterv. Nagyobb gond volt a cukor, mert az idén sem lett olcsóbb a mi kedvünkért, és Róza néni úgy akarta, jó vastag-édesen, hogy egy kiló gyümölcsre egy kiló cukor. Nem is futotta az erre tartalékolt pénzből, két pengővel meg kellett toldania a magáéból, de aztán szalicil is került, és végre minden együtt volt. Szüleim délután mindig elmentek hazulról: vacsoráig mienk volt a pálya. Róza néni tüstént neki is állt, még egyszer átválogatta a gyümölcsöt, […] vizet melegített, s mikor lobogott, bele a barackot. Most meg kellett várni, amíg újra felforr, rögtön ki az egészet, szitákra rakni, hogy a víz lecsurogjon róla. Alighogy meghűlt, lehetett hámozni: Róza néni egy kis ezüst késsel ügyesen, vékonyan húzta le a bőrét, de a gyümölcsöt nem passzírozta át, ahogy némely háztartásban szokás, csak kettévágta és kimagozta, hogy szép szálas-eres maradjon. […] Volt egy nagy cseréptálunk, meg egy porcelán levesestálunk, azokba mind belefért: szép rétegesen rakta, a barackra egy sor kristálycukrot, megint barackot és így tovább, legfelül aztán újra vastagon megszórta cukorral, egész púposra, hogy csak úgy csillogott, akár a jéghegy. Majd kendővel letakarta és betette a saját szobácskájába, a konyha mellett, ott jó rejtekben lesz, meg árnyékban, hűvösön is a kőpadlón. Ezzel mára elkészült, ideje is volt már, mert hallottuk, hogy jön fel a lift. […] Másnap alig vártuk már a délutánt. Szüleim öt óra után végre lementek a kávéházba, s róza néni előhozta a tálakat. A cukor addigra tökéletesen szétolvadt: aranysárga, mézes, vastag, jó szagú lében fürdött a királyi gyümölcs. Újra beleöntöttük a húszliteres lábosba; olyan széles volt, a gáz két lángja elfért alatta. De így is eltartott vagy háromnegyed órát, amíg lassú tűzön, lassan kavarva forrni kezdett halk bugyogással. […] Róza néni kávéskanállal ki-kivett a fortyogó masszából, nyelve hegyén megkóstolgatta, aztán a barackmag megtisztított mandulájából dobott belé egy marokkal […]. Majd egy kevés szalicilt szórt a lekvárba, hogy a nyirkos őszön meg ne penészedjék, elkeverte, utoljára felforralta, s akkor egyszerre csak azt mondta: most jó! […] Kész volt; gyorsan át kellett mérni a gőzön előmelegített üvegekbe, hártyapapírral, vékony zsineggel lekötni, s azonnal be egymás után tomi ágyába a gyerekszobában, rá a nagy, súlyos téli dunyhát: hadd forrjon, gőzölődjék ott tovább magában. […] Szüleim este nyolc után érkeztek haza vacsorára. Vendégeket is hoztak. […] reggel az ágy, amelybe tegnap az üvegeket dugtuk, üres volt, a dunyha fölhajtva. […] A szobában nyirkosan ült a füst savanykás, hűvös szaga; a hamutartók színültig teli cigarettavégekkel. A zongora nyitva, a székek széttologatva, mosatlan poharak, tányérok, evőeszköz. És ott voltak, igen, a lekvárosüvegek, ott volt mindegyik üveg. Ez üresen, az félig kikanalazva, amaz szétrepedve, kifolyva a térítőre – de mind felszakítva, megkezdve. Egy üveg az asztal alatt eldőlve; egy a zongorán, odaragadva, de az is üresen, benne egy kevés hamu. […] Halkan kimentem a konyhába. Róza néni ott ült; már becsomagolt, mellette a spárgával átkötött utazókosár. Kérdeztem, el akar-e menni tőlünk; azt mondta: el, és hogy kérek-e reggelit. Miért kell elmennie, próbálkoztam még egyszer, bátortalanul. – Azt maga úgyis tudja. – Szüleim még aludtak, őket várta, a munkakönyvét; ült a konyhaasztalnál mereven, egyenesen, fején szorosra húzott kendő. Később azért kitakarított, összerakta az ágyakat, elmosta az edényt. De hiába volt a kérlelés, magyarázkodás, még aznap elhagyta a házunkat.” Karinthy Ferenc: Baracklekvár (In: Irodalmi történetek, Szépirodalmi Kiadó, 1956.)
Hozzávalók:
15 kg sárgabarack, 15 kg cukor, barackmag, szalicil
Cikksorozatunkban a PIM „Nyelv babérral” című kiadványának receptjeit és hozzá tartozó írásokat dolgozzuk fel.
Nyelv babérral: „Legalább egyetek egy jót!” - mondta Mosonyi Alíz meséjében a jósnő a magyaroknak, miután megmutatta nekik múltjukat és jövendőjüket. És a magyarok esznek: jókat is, meg rosszakat is, néha meg, ha nem akad semmi, akkor éheznek – az íróik pedig mindezt megírják. Az evésről, ételekről szóló szépirodalmi szövegek mennyisége bizonyítja, hogy a téma nem csak kiapadhatatlan ihletforrás, de irodalmilag is jól használható, sokféle jelentést sűrítő költői lehetőség. A PIM új kiadványa, a magyar irodalom gasztronómiai sokszínűségét bemutató Nyelv babérral című antológia idézetek százával bizonyítja mindezt. Ínyenceknek ajánljuk!
A sorozat további receptjeit IDE KATTINTVA találod meg!
Nyelv babérral
A kötet szerkesztői: Szilágyi Judit, Nagy Ágnes
Az utószót Cserna-Szabó András írta
A könyvet Bieder Anikó és Gelsei Balázs tervezte
Kiadó: Petőfi Irodalmi Múzeum
1053 Budapest, károlyi u. 16.
www.pim.hu
Felelős kiadó: Demeter Szilárd főigazgató
Nyomdai munkák: EPC Nyomda, Budaörs
Felelős vezető: Mészáros lászló
© Petőfi Irodalmi Múzeum
© Cserna-Szabó András
© A szépirodalmi szövegek jogtulajdonosai
© A tárgyak és fotók tulajdonosai
ISBN 978-615-5517-52-5
