Krasznahorkai László: Sátántangó – könyvajánló

A kilátástalanság, a kiszolgáltatottság és a tehetetlenség hullámai ömlenek ránk Krasznahorkai László első és egyben legismertebb regényéből, a Sátántangóból.

A rendkívül sok rétegű, a fanyar humort sem nélkülöző apokalipszistörténet valódi mélységei csak többszöri olvasásra fedik fel magukat, így nem árt időről időre újra elmerülni benne. A több nyelvre lefordított, hangos nemzetközi sikereket elért és Tarr Béla által oly zseniálisan megfilmesített könyvet a Digitális Irodalmi Akadémia oldalán bármikor el- vagy újraolvashatjuk. 

A Sátántangó egy világvégi, elhagyatott mezőgazdasági telephelyre visz minket, ahol a perifériára szorult, kitaszított és szegénységbe ragadt emberek mindennapjai teljes apátiában telnek, a szinte álló időben csak vegetálnak és alkoholizálnak. A szereplők életének reménytelenségére, kiúttalanságára környezetük is ráerősít: a kocsma és a lakások lepusztultak, állandóan szitál az eső, az utak sárosak és szinte járhatatlanok, a tágabb tér teljesen kihalt. Ebbe a kietlen képbe lép be Irimiás és Petrina, akik egy szebb, biztatóbb jövő ígéretével csábítják őket. Azonban gyorsan kiderül, hogy a két „messiás” valójában piti szélhámos, a becsapott teleplakók így a feléledő remények és az értelmes élet ábrándjai után ott maradnak kisemmizve, újra magukra hagyva. 

Ugyan látszólag van cselekmény, ám valójában alig történik valami, sokkal több a várakozás, mint maga az esemény. A lassú előrehaladás így lehetőséget nyújt arra, hogy mindig más-más karakter szemszögéből lássunk, bár a végén kiderül, hogy valójában az egész mű az egyik szereplő, a telepi orvos írása. Ő közvetíti a többi, hozzá hasonló lecsúszott alak belső monológjait, párbeszédeit, sínylődéseit. 

Krasznahorkai regényében mindennek oka van, semmi sem felesleges, rendkívül precíz és pontos a szimbólumrendszere. A könyv terjedelmes körmondatai és a szöveg önmagába visszatérő szerkezete már-már moziszerűvé teszik a könyvet, szinte látjuk magunk előtt és átéljük velük azt a kollektív tehetetlenséget, a bezártság fojtogató gyötrelmét, amelyből a szereplők képtelenek szabadulni.  

Nem véletlen hát, hogy a Sátántangóból film is készült, amelyet legalább akkora kultusz övez, mint az alapjául szolgáló regényt. Tarr Béla hét és fél órás eposza abban is hasonlít a könyvhöz, hogy nem elég egyszer megnézni, és bár szintén nehezen adja magát, kamatostul visszakapjuk a beletett időt, figyelmet, energiát. Ugyanis mindkét alkotás – azontúl, hogy ma is aktuális szociológiai látlelet nyújtanak a leszakadtak, a kitaszítottak sorsáról – valójában az emberi létezés nagy kérdéseit boncolgatja, közhely- és sallangmentesen. 

Előbb a könyv, utána a film. Lehetőleg minél előbb.