Tehetséges fiatalok Kárpátaljáról
Fiatal alkotók indították a legfiatalabb, 2014-ben bejegyzett határon túli magyar írószervezetet, a kárpátaljai Kovács Vilmos Irodalmi Társaságot. Csordás Lászlót, a szervezet elnökét kérdeztük eddigi tapasztalatokról, eredményekről és a kárpátaljai magyar irodalom helyzetéről is.
– A Kovács Vilmos Irodalmi Társaság (KVIT) fiatal irodalmi alkotókat tömörít. Mesélne az alapítás körülményeiről? Mikor, kik, hogyan hozták létre?
– 2013 végén szerveztek találkozót azok a fiatal kárpátaljai tollforgatók, akik az Együtt folyóirat és a Szárnypróba című antológia körül gyülekeztek, illetve a Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézet pályázatain fel-fel bukkantak. Ekkoriban jelent meg az igény egy olyan társaság létrehozására, amely összefogja a kezdeményezéseket, tanácsokat ad az írás iránt érdeklődőknek, igyekszik bemutatkozási lehetőséget teremteni a helyi pályakezdőknek. A szervezetet végül 2014-ben jegyezték be.
– Miért éppen Kovács Vilmost választották névadónak?
– Természetesen többféle elnevezés is felmerült, volt fiatalosabb, a populáris kultúrára rájátszó, szójátékra épülő változat, de én azt javasoltam, hogy egy olyan alkotó nevét vegye fel a társaság, aki maradandó értéket teremtett a kárpátaljai magyar irodalomban. Kovács Vilmos volt az első, aki szakítva a szocreál sematizmussal érvényes műveket hozott létre. Olyanokat, melyek önazonosságunk szempontjából máig fontosak, elég csak Verecke című versét megemlíteni.
– Hogyan tudnak együttműködni a kárpátaljai magyar irodalmi, kulturális társaságokkal?
– Kárpátalján ugyan irodalmi társaság nincs másik, kulturális szervezet viszont természetesen több is akad. Különböző projektek keretében, író-olvasó találkozók, fellépések szervezésekor a legtöbb szervezettel, így példának okáért a Magyar Értelmiségiek Kárpátaljai Közösségével, a Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézettel, a Pro Cultura Subcarpathicával, a Kárpátaljai Magyar Diákok és Fiatal Kutatók Szövetségével és más hallgatói önkormányzatokkal is együttműködünk. De intézményeket is említhetnék, hiszen a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolán, a Felsőfokú Szakképzési Intézetben, az Ungvári Nemzeti Egyetem Ukrán-Magyar Oktatási-Tudományos Intézetében, illetve a Beregszászi Magyar Konzulátuson rendszeresen vannak közös programjaink.
– A már említett névadón, Kovács Vilmoson kívül kik a nagy elődök, mesterek, kiket tartanak helyi példaképeknek?
– Nem annyira példaképekre, mesterekre helyezném a hangsúlyt, mint inkább a vállalható és folytatható hagyományra. Természetesen igyekszünk mindenkivel párbeszédet kezdeményezni, aki valamiért megkerülhetetlen a mai kárpátaljai kultúra számára. Vári Fábián László, akit tiszteletbeli elnökünknek választottunk, egy időben rendszeresen látogatta műhelymunkáinkat, rendezvényeinken pedig máig számíthatunk jelenlétére. De ugyanígy fontos számunkra A sátán fattya szerzőjének, Nagy Zoltán Mihálynak az öröksége, ahogy a Füzesi Magdáé, Finta Éváé, Berniczky Éváé, Balla D. Károlyé, Penckófer Jánosé vagy a nemrég elhunyt Brenzovics Mariannáé is, hogy csak néhány szerzőt emeljek ki.
– Hány tagú a társaság és miként működnek? Teljesen civil szervezetként, önként dolgoznak?
– Jelenleg tizenkét tagunk van, legtöbben tanárok, diákok, nagyon kevesen vannak, akik csak az írással foglalkoznak. Nonprofit civil szervezetként teljesen önkéntesen dolgozunk, társadalmi munkában, az irodalmi élet szervezésére szánt idő pedig saját szabadidőnket jelenti. Mivel nincs normatív jellegű támogatásunk, ezért egyre szűkülő pályázati lehetőségekre és a döntéshelyzetben lévők szakmai érzékére, illetve jóindulatára számíthatunk csupán, néha több, máskor kevesebb sikerrel.
- Ennek ellenére a tagok közül egyre többen szereznek ismertséget. Ajánlana néhány fiatal alkotót és műveiket? Kikre érdemes odafigyelnünk?
- Ami tagjaink frissebb munkáit illeti: Kovács Eleonóra most megjelent, elemzéseket, naplókat, jegyzeteket, könyvismertetéseket tartalmazó kötetében, az Érzékelésben a történelemre, az irodalmi folyamatokra és a filmekre egyaránt érzékenyen reagáló értelmező képe rajzolódik ki. De ezen túl várjuk már első prózagyűjteményét, hogy végre összeállhasson a folyóiratokban közölt kisprózákból egy különös világ, aminek a körvonalait eddig csak sejthettük. Shrek Tímea Halott föld ez című kötete után újabb írásmódokkal kísérletezik, hogy alapvetően realista szemléletű szövegeit tovább mélyíthesse. Marcsák Gergely Súlyos hagyomány címen publikált idei gyűjteménye betekintést enged alkotói műhelyébe, hiszen ha elolvassuk ezeket az írásokat, talán jobban megérthetjük verseinek hangulatát, a téma- és formaválasztást, illetve azt, hogy miért fordul folyamatosan a regionális hagyomány és történelem felé. Fiatalabb tagjaink közül pedig Nagy Tamás az, aki már elkezdett publikálni Kárpátalján túl is, fontos irodalmi folyóiratokban. Sőt, a Vértes Agorája és az Új Forrás folyóirat által meghirdetett Elcsendesülés elnevezésű pályázaton második helyezést ért el nemrég. Mindenképp érdemes odafigyelni arra, amit csinál, és persze reméljük, hogy hamarosan ő is jelentkezik első verseskötetével.
– A társasággal milyen irányba szeretnének fejlődni? Gondolkoznak-e különböző irodalmi projektekben?
– Jó lenne tovább folytatni a már megkezdett sorozatainkat, a Kárpátalajai Magyar Irodalmi Napokat, az Internetes Versmondó Versenyt, ahogy társrendezvényeinket is, például a Magyar Írószövetséggel közösen szervezett Magyar Széppróza Napját, a Fiatal Írók Szövetségével együtt beindított Részek és párbeszédeket. Hosszabb távon pedig egy olyan alkotóház létrehozásában lenne érdemes gondolkodni, ahol a pályakezdő fiatalok napokat, heteket tölthetnének elismert szakemberek társaságában. Az ilyen találkozások és beszélgetések felbecsülhetetlen értékkel bírnának a kárpátaljai magyar irodalmi élet jövőjét tekintve. Tagjaink közül többeknek idén jelent meg kötete, ezeket szintén szeretnénk bemutatni író-olvasó találkozók keretein belül. A KVIT-füzetek sorozatát is érdemes lenne tovább bővíteni. Szóval tervek vannak, viszont a jelenlegi vírushelyzet nem könnyíti meg a munkánkat.
– Ma milyen helyzetben van a kárpátaljai magyar irodalom? Hány alkotóról tudnak? Ők megmaradnak-e helyben?
– A kárpátaljai magyar irodalom sosem volt könnyű helyzetben, ma sincs ez másként. Aki körbetekint, láthatja, hogy a nyelvi jogok szűkítésétől a megélhetési nehézségeken át az elvándorlásig – ami természetesen az alkotó értelmiséget szintén érinti – mostanság is rengeteg olyan tényező van, ami a létbizonytalanság miatt a helyi irodalmi élet folytonossága ellen hat. Nem szeretném számszerűsíteni az alkotókat, csak annyit mondhatok, hogy Kárpátalján – már csak a magyarság számarányából adódóan is – mindig is kevesen voltak, akik nem csupán hobbiból, alkalmi lelkiállapotuk felületes és műkedvelői szintű leírása miatt fordultak az irodalom felé.
– Kik a legismertebb, legsikeresebb kárpátaljai irodalmi alkotók? Van-e olyan köztük, aki meg tud élni csak az írásból?
- Azok az alkotók, akiket a fentiekben név szerint is említettem, Kárpátalja határain túl is visszhangot keltettek műveikkel. Bár ez a regionális irodalom jellemzően zártabb a többinél, azért nagyobb irodalmi rendezvényeken, felolvasásokon elég gyakran lehet találkozni az idősebb alkotókkal éppúgy, akár a fiatalabbakkal. Csak írásból aligha lehet megélni Kárpátalján, de ha az ösztöndíjakat, egyéb járulékokat is ideszámítjuk, akkor is kevesek részesülnek a nyugodt alkotás lehetőségében. A legtöbben igyekeznek megmaradni a szellemi munkánál, ezért tanári, szerkesztői, szervezői és egyéb feladatokat vállalnak az egzisztenciális biztonság előteremtéséhez.
– Ön szerint van-e speciálisan kárpátaljai magyar irodalom? Akár témaválasztásban, akár stílusban, formanyelvben? Mennyire egyedi az itt alkotók munkássága? Milyen nehézségekkel küzdenek és miben tud nekik a KVIT segíteni?
– Ezekre a kérdésekre nem könnyű röviden válaszolni – több esszémben, tanulmányomban árnyaltabban, konkrét példákra, elemzésekre hivatkozva próbáltam már körvonalazni a sajátosságokat. Számomra a kárpátaljai magyar irodalom speciális értelmezési keretet és olvasási tapasztalatot jelent elsősorban: a régió vonzáskörében születő bizonyos művek másként viselkednek, ha a helyi hagyomány felől olvassuk őket. Ehhez gyakran hozzájárul a témaválasztás és maga a kisebbségi léthelyzet is, persze, de a forma vagy a nyelvi keveredés legalább ennyire fontos. A KVIT szűkös kereteihez mérten annyiban tud segíteni az itt élő szerzőknek, hogy rendezvényein bemutatkozási lehetőséget biztosít a tagságon kívül másoknak is. Ha pedig anyagi helyzetünk lehetővé teszi, szerény honoráriummal járulunk hozzá az elvállalt fellépésekhez.
– A koronavírus-járvány hogyan jelent meg a kárpátaljai irodalmi életben? Hogyan reflektáltak rá? Volt-e bármilyen negatív, pozitív hozadéka a kényszerű otthonlétnek?
– Azt tapasztalom, hogy leginkább negatív hozadéka volt a koronavírus-járványnak, hiszen sokáig teljesen leállt nálunk a tömegközlekedés, a tömegrendezvényeket betiltották, az oktatási intézmények pedig távoktatásra álltak át rövid időn belül. Elméletileg az „otthonlétben” nagyobb esély adódhatott volna az írásra, de mondjuk a nyomasztó hírek olvasása, a kényszerű bezárkózás, illetve a távoktatás miatt hirtelen megnőtt papírmunka-mennyiség, összességében tehát ez az extrém szituáció nem időt szabadított fel, hanem inkább csak végtelenítette a munkaidőt. Talán nem csak én érzem úgy, hogy állandóan elfoglalt vagyok, alig tudok leülni nyugodtan olvasni, az írás pedig egyre inkább kivételes pillanatnak számít. A társaság portálján egyébként nemrég indult egy sorozat, amelyben a tagok alkalmi felvételeket osztanak meg a járványban töltött mindennapokról. Ezekkel a bejegyzésekkel próbálunk reflektálni a kialakult kényszerű helyzetre.
– A trianoni évforduló kapcsán voltak-e megemlékezések? A többségi társadalom hogyan viszonyult a 100. évfordulóhoz? A KVIT-nek volt-e saját rendezvénye?
– A koronavírus-járvány tulajdonképpen ellehetetlenítette a rendezvények, nagyobb találkozók szervezését. Talán ezzel is magyarázható, hogy érdemi megszólalás, gesztus a többségi társadalom részéről sem igazán volt érzékelhető Kárpátalján. Azonban legalább egy esemény mindenképp említést érdemel: a Kárpátaljai Magyar Cserkészszövetség kezdeményezésére megvalósuló Összetartozásunk tüze elnevezésű program. Ez egy fontos szimbolikus gesztus volt, amihez más régiókban élő magyarok is csatlakoztak. Ezen kívül megemlíthető, hogy több kárpátaljai szerző reflektált írásban a 100. évfordulóra. Magam is írtam egy esszét, amely a kárpátaljai magyar irodalom történetét tekinti át a Trianon-trauma szempontjából. Ha minden a tervek szerint alakul, hamarosan hozzáférhetővé válik az Irodalmi Magazin hasábjain.
– Tudna ajánlani néhány kortárs kárpátaljai írót, költőt, akiknek kaphatóak Magyarországon is a művei és „muszáj”, vagy legalábbis melegen ajánlott ismerni őket?
- A kötelező művek listájától természetesen én is ódzkodom, de szívesen ajánlok olyan alapműveket, amikkel érdemes megismerkednie azoknak, akiket a kárpátaljai magyar irodalom kérdésköre foglalkoztat. Először is A sátán fattyára hívnám fel a figyelmet, Nagy Zoltán Mihály már említett kisregényére. Aztán Penckófer János Hamuther-ével és Berniczky Éva Várkulcsa című kötetével folytatnám a sort. A líra terén Vári Fábián László Jég és korbács című verseskötetét, az esszékötetek közül pedig Balla D. Károly A hontalanság metaforáit forgatnám szívesen. Aztán a sor természetesen ízlés szerint bővíthető más művekkel.
