Vigyázat, mélyvíz! – Csak íróknak!
Napjainkban egy új világ új nyelvének, új intertextuális környezetének kialakítása folyik.
Talán soha nem volt olyan erőteljes az írott szóba vetett hit, mint napjainkban. Mert miközben a médiumok a könyv, az írás-olvasás halálát vizionálják, addig szinte mindenki tollat, illetőleg billentyűzetet ragad, betűket termel, író akar lenni. Kreatívírás-kurzusok indulnak a középiskolákban, egyetemeken, a különféle íróakadémiák pedig futószalagon termelik az önmegvalósításban kiteljesedni kívánó „egyéniségeket”. Ha így megy tovább, hamarosan a tízmillió tollforgató országa leszünk.
S bár az irodalom nyomokban még szépírást is tartalmaz, a tengernyi betűből egyre nehezebb kiválogatni a valódi értékeket. A tömeges írott kommunikáció mindemellett magával hozza a szövegek formájának, tartalmának, beágyazottságának gyökeres megváltozását is. Az emberek e-maileznek, sms-eznek, blogolnak, vlogolnak, posztolnak, kommentelnek, virtuális terekben, úgynevezett „chatszobákban” leveleznek, közösségi oldalakon szörfölnek, s mindent azonnal megosztanak. Írnak, olvasnak reggeltől estig.
A nyelv természetesen alkalmas minderre, hiszen pont az a hivatása, hogy bármit és bármilyen formában képes legyen megnevezni, kifejezni. Ettől univerzális. A különféle rétegnyelvi trendek tehát nem leszűkítik az egyetemességét, hanem kitágítják. Manapság ez a nyitás, tágulás leginkább a fiatalok által használt digilektuson, azaz a tágabb értelemben vett, számítógép közvetítette kommunikáció nyelvhasználati módján, egy új nyelvváltozaton keresztül valósul meg. Az internetes szövegtípusok azonban olyannyira heterogének, annyiféle szövegfajta jellemzőit egyesítik magukban és főként olyan gyorsan változnak, hogy szinte lehetetlenség aktuálisnak maradni. De talán nem is szükséges, hiszen éppen ez a heterogenitás és a különféle mintákat magába olvasztó jelleg, ez a folyamatos önmegújítás a digitális kommunikáció legfőbb sajátsága. S minthogy ebben a digitális világban felnövekvő generációk közötti időintervallum egyre rövidül (korábban harminc év, most akár öt-tí z év), a nyelv átalakulása is egyre dinamikusabbnak tűnik.
Tudomásul kell venni, hogy napjainkban egy új világ új nyelvének, új intertextuális környezetének kialakítása folyik. Ez pedig óhatatlanul hatással van szépirodalmi műveink szóhasználati, sőt formai, grammatikai szabályainak soha nem látott intenzitással történő alakulására is. Így kerülhetnek irodalmi szövegekbe, sőt akár címlapra is a digitális nyelvhasználat formai-írástechnikai jellegzetességei, mint például a rövidítések, a csupa kisbetűs írás, az ékezetek és az írásjelek nélküli kifejezések, illetve a különféle emotikonok.
S minthogy az ember egyik legalapvetőbb lelki szükséglete, hogy átörökítsen önmagából valamit az utána jövőkre, ez a változó formáktól függetlenül is kifejti hatását. A lét dokumentálásának, az ember önkifejezésének vágya rendkívül erős igény, ami az új technikai eszközöknek köszönhetően most a hétköznapi emberek számára is lehetővé válik. Az írásbeliség demokratizálódik, egyszersmind tömegesedik, akár a szóbeliség háttérbe szorulásának terhére is. Ma a klasszikus baráti beszélgetések helyett a számítógép vagy inkább az okostelefonok kínálta lehetőségeket használják az emberek, s akár éjszakába nyúló levelezéseket folytatnak egymással, potenciálisan egyszerre akár az egész világgal. Tudat alatt közben még büszkék és boldogok is, mert a gondolataik úgymond nyilvánossághoz jutnak, megmaradnak az „örökkévalóságnak”. Bármihez hozzászólhatnak, ezáltal fontosabbnak érzik magukat, sőt kicsit talán még írónak is.
A művészi munka azonban autonóm cselekvés, amely autonóm személyiséget követel. Olyat, aki tudatosan képes megválasztani saját nyelvi eszközeit, s szinte enciklopédikus tudással rendelkezik saját anyanyelvéről. Csak így vállalhat felelősséget azokért a szavakért, amelyeket a nyilvánosság elé bocsát. Akár a nyelv tartalmi, akár formai részeiről beszélünk. Meggyőződéssel állítom ugyanis, hogy még akár egy Twitter-üzenet megírása során is be kell tartani a helyesírás szabályait, mert ez nem az eszközön, hanem az eszközt működtető emberen múlik.
S a veszélyt éppen ebben látom. Az emberek azt hiszik az írásról, amit a fociról és az oktatás ügyéről, tudniillik hogy mindenki ért hozzá. S bár meggyőződésem, hogy mindenkinek érdemes írnia, még azoknak is, akiknek nincs különösebb érzékük hozzá, a rögzített gondolatok közkinccsé tétele már más kérdés. Az írással nagyon sokat lehet tanulni saját magunkról. Aki ír, bizonyos értelemben megállítja az időt. Elemez, értékel, gyógyul. Ez azonban nem feltétlenül tartozik mindenkire. Meg kell különböztetnünk az önmagunk számára, a barátaink számára és az emberiség számára szánt szavainkat.
A régi, „analfabéta világ” vezetői bibliai jeleneteket festettek a templomok falaira, hogy azokkal mondják el az embereknek a legfőbb üzeneteket. Ezek a festmények helyettesítették a könyveket, a betűt, amit az emberek nem tudtak elolvasni. A mai tömegkultúra korában, amikor az olvasás már lényegében senkinek sem jelenthet gondot, profán hasonlattal élve a Facebook vagy éppen a WhatsApp üzenőfalán megjelenő képek és kommentek töltik be ugyanezt a missziós szerepet. Csak egyáltalán nem mindegy, hogy ki és mit tölt fel ezekre a virtuális templomfalakra. Ebben van a valódi írástudók felelőssége!
Mi ebből a tanulság? Hadd idézzem Galsai Pongrác frappáns hasonlatát, amely a Szigligeti Alkotóház íróinak egyik nyári „fürdőzéséről” szól! „Némely író szellemi tevékenysége közben mintha még ma is a Tapolca-patak sekély vizében tempózna. Mások halva született ötleteikkel és bő íráskészségükkel az egész sümegi medencét elárasztanák. Ismét mások, éles növényi kardok közt, a nádgazdaság fürdésre alkalmatlan területén próbálnak úszkálni. Nem mindenki jut el írói munkáival a Balatonig – a tágas horizontú, nyílt vízig. És milyen kevesen a Balatonon, a Sió-csatornán, a Dunán át – a tengerig!”
