A mezítlábas Notre-Dame

Elmesélem, milyennek látom a tákosi református templomot, ezt a tenyérnyi kis univerzumot, amelyet mezítlábas Notre-Dame-ként is emlegetnek, és az ukrán határtól néhány kilométerre található.

Kisiskolás koromban vittek el először a Beregbe, később fiatal felnőttként ismét erre a vidékre vetődtem, és mivel azóta is mindig vágyakoztam utána, nemrég újra visszatértem. Mi van a Beregben, amitől nem tud vele betelni a szívem? Talán a Tisza. Talán az Alföldhöz szokott szememnek a síkság? A Bockereki-erdő, az égerek, a gyöngyvirágos tölgyesek, a vidrák és a fekete gólyák? Vagy a tökéletesen simára vasalt keresztszemes hímzések fölé hajoló ráncos beregi asszonyarcok? Az utolérhetetlenül krémes, cukor nélkül sűrűre főzött szilvalekvár, amit a lapcsánkákra és tarkedlikre kennek? Vagy ezek mind együtt. És még valami: a tákosi kistemplom, a mezítlábas Notre-Dame. 

Notre-Dame, hiszen templom, és mezítlábas, hiszen nem kőből vagy téglából emelték, hanem paticsból – szalmatörekkel kevert agyagos sárból, amit mezítláb tapostak a készítők, és amit a fagerendákra erősített, vesszőből font szerkezet mindkét oldalára tapasztottak. Ilyen templomot, amely úgy készült, mint a legöregebb parasztházak, máshol nem találunk Európában. Ráadásul nem ez az egyetlen különlegessége.

Szószékét egy kiszolgált sárospataki malomkőre emelték még az 1700-as években. A kenyérbúzát sok helyütt életnek hívják, az Igét pedig az élet beszédének – ebben a kis faluban tehát, és sehol máshol a világon, az élet beszéde és az élet kenyere ilyen kézzelfogható, fizikai testben is összetalálkozott. 

Ha többet szeretnénk tudni templom fordulatos történetéről, keressük Viola nénit. Jól emlékszem rá, hosszú évekkel ezelőtt is ő várta az ide látogatókat, és még ma is ő köszönti az erre tévedőt. Mesél komótosan, szelíden, ahogy a Tisza kanyarog nem messze innen.

Különös érzés fog el, ahogy az utcáról egy malomkőre – ugyancsak Patakon szolgált valaha – lépve jutok be az épületbe. A pillantásomat mágnesként vonzzák a mennyezeti kazetták. Sejtésem beigazolódik: valóban nincs az ötvennyolc kazetta között két tökéletesen egyforma! Virágok és indák fonják be a mennyezetet: tulipánok, ibolyák, árvácskák, liliomok, szívvirág, sőt még gránátalma is. A díszes szószékkel együtt egy erdélyi mester, Asztalos Lándor Ferenc keze munkáját dicsérik, aki – két kazetta-felirat tanúsága szerint – 1766. június 30-án készült el velük. 

Az egyhajós templom első állapotában még méretre sem volt nagyobb egy parasztháznál. Először 1766-ban bővítették keleti irányban, majd nyugat felé 1784-ben és 1808-ban. További kazetták két, ugyancsak erdélyi asztalosmester műhelyéből kerültek ki, ám az ő nevük feledésbe merült. A gyerekek karzatát is Erdélyből hozatták ide, már készen, egy ottani templomból.

Az épület ablakai keletre és délre néznek, vagyis ha nem borult az idő, a nap kora reggeltől késő délutánig beragyogja, körbejárja a mennyezetét – innen a másik neve: a Nap temploma. Aki ott jár, mindképp keresse meg a nyugati oldal egyik padjára faragott turulfejet, amelyet épp karácsony első napján világít meg a nap fénye. A legenda szerint Emesére, a magyarok születésére emlékezve és az asszonyok tiszteletére faragtatta egy helybéli nemes. A szószékkel szemközti hármaspad is szemet gyönyörködtető, a szószék mellettire pedig az élet fáját és a termékenység gazdag gyümölcsmintáit festették: almát, körtét és a sok magvú fügét, gránátalmát. Az egyik nyugati bővítés alkalmával egy újabb, valamivel szerényebb életfát is festettek a bejárat közelébe. 

A templom teteje fazsindelyt kapott, ahogyan a tövében álló harangláb is. Az első haranglábat még 1754-ben állították fel, ám a második világháború alatt megrongálódott, és állaga csak tovább romlott a háborút követő években. Új haranglábat 1947-ben emeltek, igen egyszerűt. Az 1980-as években nagyobb felújítást végeztek a templomon, ekkor a Műemlékfelügyelőség – régi fényképek alapján – az eredeti harangláb mintájára épített újat: minden egyes darabját tölgyfaszegekkel rögzítették. 

Tragikus esemény volt a közösség életében a 2001. évi tiszai árvíz, amely a templomot és a település sok házát is elöntötte. Két és fél hétig állt a víz az épületekben, és rengeteg kárt tett bennük. A templom döngölt padlója felázott, a víz kimosta a tapasztott paticsfalat, a tartószerkezetet is sérült. A helyreállítás a Magyar Villamos Műveknek köszönhető.

Az épület, bár műemlék, ma sem múzeum, élő gyülekezet látogatja vasárnaponként, és még tartják a régi ülőségi sorrendet is: a férfiak a napkeleti oldalon, a nők napnyugat felől foglalnak helyet. Az asszonyok keze nyomát a gyönyörű keresztszemes hímzések, gránátalmás minták őrzik az Úr asztalán és a padokon is. Vajon hány órát áldoztak életükből istenüknek ezek az ügyeskezű asszonyok?

De, ha már erre vetődtem – nem hagyom ki – és újra megízlelem a ropogós lapcsánkára kent mennyei szilvalekvárt. Tudom, ezt is hosszú órákon át magozzák, főzik, kavarják a tákosi asszonyok…