A háztömb legjobb gitárosa – Kispál András

Kevés alter gitáros van, aki úgy beírta volna magát a rocktörténelembe, mint Kispál András.

 De a műfaj nem lenne önmaga, ha az egyik legnagyobb hőse ne kerülné folyton a reflektorfényt. Így ezzel a kis digitális elemlámpával világítok utána a sűrűbe, hogy a mögöttem állók is láthassák az ösvényt, amin haladt, és talán azt is, hova tart.

Az 1980-as évek végén, ha az ember nem a sztenderd lemezgyári zacskós levesekkel kívánta enyhíteni zenei éhségét, nem volt könnyű dolga. Lehetett ugyan kisebb körúti, underground lemezboltokban kazettára másoltatni bakeliteket vagy extrém esetben venni is egyet, de nem ez volt a jellemző. Elterjedtebbek inkább az ezerszer másolt kazetták voltak (a kor mp3-mai), amiken gyakran a zenekar neve sem volt helytálló, nemhogy a minőség emberi fogyasztásra alkalmas. De nem volt mit tenni, az biztos, hogy a rádióból ömlő valami, aminek inkább csak kiterjedése volt, de tartalma semmi, nem jöhetett szóba!

Ebbe a világba csapott be a Kispál és a Borz. Egy zenekar, ami nemcsak jól játszott jó dalokat, de még valódi énekese is volt! Ez abban a szcénában szinte nem is létezett. Kispál András meg valóságos Van Halennek tűnt! Lehet, ebbe picit besegített az a kegyetlen rózsaszín, hokifejű Kramer metálgitár is, ami józan emberi számítás szerint tigris mintás cicanadrágot és tupírozott szőkített hajat követelt volna magának.

De egy balkezes gitáros nem nagyon válogathat, azon játszik, amin fejre állítva is még lehet.

Így keveredhetett egy kis Mötley Crüe életérzés az egyetemi klubok kockás inges világába. 

Aztán persze ahogy megindult a banda, jöttek a stílusbarátabb hangszerek. Emlékszem, gitárosként nekem csemege volt, hogy épp milyen hangszeren meg erősítőn látom a Kispált. Lehetett ábrándozni: ha nagy leszek, én is lövök majd olyan lomokat magamnak.

De hogy is indult mindez főhősünknél?

Tizenévesen, pár hétnyi csontropogtató birkózóedzés után egy kulcscsonttöréssel a  „zsebben” könnyű volt olyan gellert kapni, hogy vonzónak tűnjön a rocksztárság gondolata. Így elő is került a kamrából valami gitárféle, és szép lassan megindult a klasszikus KGST-fegyverkezés: Jolana gitár, Vermona erősítő részletre stb. Ezek egyfajta szűrőként is funkcionáltak abban az időben. Aki azokat túléli, az biztosan gitáros lesz!

Jöhetett tűzvész, amiben elégett a teljes felszerelés vagy katonaság, ahol a csizmatárolóban ment az illegál bugi a surranószagban, mindig volt valami banda, ahol csiszolódhatott az ifjú gitáros.

Persze sosem egyszerű az élet menet közben. Ez a lendület is fogyni látszott, mikor utolsó dobásként összeverődött a Kispál és a Borz legénysége, de egyszer csak megmozdult valami.

Jöttek a dalok sorra. Sokukat a mai napig elsőként teszik be a klubokban koncert után, hogy biztosra menjen a tulaj, lesz még buli és persze ebből adódóan fogyasztás.

Aztán ahogy lenni szokott, a siker is megkérte a maga költségeit. Eleinte csak dobosokkal kellett etetni, később extra tagokkal bővülni az egyre komplexebb műsor lejátszásához, ami szerintem picit megbontotta a zenekari kémiát.

Mondjuk kívánok minden induló zenekarnak ilyen PH-érték problémákat, amivel így fel tudják tenni magukat a térképre minimum 23 évre…

Mindenesetre az elmondható a Kispál és a Borzról, hogy annak idején úgy kilőttek Pécsről, hogy még a csapot is nyitva hagyták maguk után. A kifolyó vízen vagy fél tucat helyi zenekar szívta úgy fel magát, hogy a mai napig tőlük hangosak a nagyszínpadok.

Szokták is mondani, hogy Pécs a magyar Seattle, de szerencsére azért a magyar alter mezején legelészve kisebb a nyomás, mint az amerikai testvérvárosban, így nincs az a rettentő csillaghullás, mint odaát.

A Kispál és a Borz sem lett hősi halott, inkább csak leparkolt bizonytalan időre.

Ezt követően jött két év Velőrózsák, de mint szabadidős zenekar, munka mellett már nem tudott olyan golyóálló lenni, hogy kiverekedje magát a tömegből.

Manapság inkább csak a fiók telik ötletekkel, amiket, remélem, egyszer összegereblyéz a régi brigád, bár ennek nem biztos, hogy van realitása. De igény, az lenne rá, abban biztos vagyok!

Kispál mindig nagyon visszafogottan nyilatkozik a saját gitározásáról, de azt gondolom, ennyi slágerriffet kevés magyar gitáros mondhat magáénak.

Van egy elméletem, miszerint a gitáros olyan, mint egy szépségkirálynő. (Melyik röhög?!?) Valahol a legelején, legalább egyszer nyernie kell egy koronát! Mindegy, hogy a háztömb szépe vagy a kollektíva üdvöskéje, de nyernie kell! Akkor marad gitáros. Akinek ott sem sikerül, azokból lesznek a basszusgitárosok…