Egy legenda tragikus halála
Másik János mesél a legendás zenészről, Szabó Gáborról.
Amikor még kiskölök voltam, egyetlen tv-csatorna volt, és azon sem volt folyton adás, így aztán bárminek lehetett örülni, ami dobozból jött. Így amikor képújság ment, és volt hozzáférés – szülői engedély formájában –, azt is néztük. Valami gitáros zene ment alatta, amit akkor simán el tudtam engedni a fülem mellett. Később, ahogy cseperedtem – és a műsorrendben semmi sem változott –, valami jól értesült barátom azt mondta, hogy Szabó Gábor szól alatta, aki történetesen egy világhírű magyar gitáros. Én akkortájt kezdtem el gitározni és a (nem)tudásomból fakadóan afféle rászorultsági punk-gitáros voltam a gyerekszoba mélyén. Bármibe is fogjon az ember, először a véleménye szokott az egekbe szökni, és csak hosszú évek tanulása tudja ezt korrigálni. Úgyhogy csípőből tüzelve elintéztük: Ja, ez szar. Aznap még gondolkodtam rajta elalvás előtt, hogy milyen rossz lehet ilyen zenét játszani, amiben még torzító sincs… Biztos nagyon unhatja, aki csinálja.
Ezen a ponton szakadt meg a kapcsolatom Szabó Gábor zenéjével nagyjából 30 éve, mígnem 1-2 hónappal ezelőtt a rendes elalvás előtti tabletkopogtatás közben rábukkantam a Mozgókép archívumban egy 74-es jazzpódium adásra. Szabó Gábor játszott a rádió 8-as stúdiójában a hazai jazzélet jeles képviselőivel. Három hang után lefőtt a kávé, hogy álljunk csak meg, itt valami nem stimmel! Lehet, hogy tizenéves, fogalmatlan hülyegyerekként mégis mellélőttünk, és a GBH-Sick Boy gitártémáinak foghíjas ismerete mégsem adott kellő szakmai alapot Szabó Gábor munkásságának megítéléséhez?! Mondjuk ezen nem lepődtem meg, de azért a hatás váratlan volt, amit Szabó Gábor játéka kiváltott belőlem. Nem is lett belőle alvás a műsor végéig. Hetekre beette magát a Spotify-playlistembe a gitáros életműve.
Visszatérve a felvételre, a kísérőzenészek a kor nagyjaiból álltak: Pege Aladár, Kőszegi Imre, Dely István és egy fiatal zongorista, aki a felvételen még annyira kölyökképű, hogy úgy tűnt, egyenesen az iskolapadból húzták be a stúdióba egy felvétel erejéig. Cserébe olyan hihetetlen, higgadt profizmussal játszott, mint aki a világ összes neves jazzpódiumát megjárta már. Ez a fiatal srác nem volt más, mint Másik János. Konkrétan vissza kellett mennem a film elejére megnézni a résztvevők listáját, hogy elhiggyem, tényleg őt látom. Másik Jánosról tudtam, hogy jazz-zenészként kezdte pályafutását, de az mégis szürreálisnak tűnt, hogy valaki 22 évesen ott tart a hangszerén, mint ahová mások évtizedek alatt jutnak el világsztárként. Jánost egy közös munka kapcsán van szerencsém picit ismerni, úgyhogy kapva kaptam az alkalmon, hogy kifaggassam, milyen volt Szabó Gáborral együtt dolgozni.
– Hogy találkoztatok Gáborral és hogy kerültél a zenekarba?
– Akkoriban az Interbrass-ban játszottam. Ez egy teljesen improvizációra épülő zenekar volt, amely sosem próbált, csak játszotta azt, amit épp akkor feldob a pillanat. Tette mindezt rocksztároknak is irigylésre méltó sikerrel úgy, hogy közben a jazzszakma krémje is rendszeresen lejárt a koncertekre. Sokszor be is kapcsolódtak a műsorba, így történhetett, hogy egy este ott találtam magam mellett Szabó Gábort a színpadon. Ez a kis rögtönzött közreműködés olyan jól sikerült, hogy később, amikor a műsor készítői összeállították számára a kísérő zenekart, Gábor engem kért fel billentyűsnek. Az előkészítőpróbák is eleinte kettesben zajlottak Gábor unokatestvérének budai lakásán.
– Milyennek ismerted meg, milyen hatást tett rád ez a közreműködés?
– Egy friss, szabad légkört hozott magával. Rengeteg legendás zenésszel játszott együtt lemezein, akiket mi csak a felvételekről ismerhettünk, és akiknek hatalmas tisztelői voltunk. Ő meg első kézből tudott nekünk anekdotákat mesélni róluk. Például mesélte, hogy George Bensonnal egy időben olyan szoros volt az együttműködése, hogy a rengeteg közösen írt témáról gyakran pénzfeldobással döntöttek, hogy ki legyen a szerző. Itt, Magyarországon, többnyire túl sokat játszanak – mondta. Azt szerette a játékomban, hogy kevés hangból meg tudtam csinálni ugyanazt a feszültséget, de persze amikor kellett, én is megettem a hangszert. Megtanított ilyen apróságokra, hogy ha valaki koncert után megdicsér, nem kell elkezdeni szerénykedni és szabadkozni, mert ezt Amerikában simán készpénznek veszik, hogy akkor valószínűleg tényleg nem volt olyan jó a produkció. Erről azóta én is leszoktam.
– A Szabó Gáborral foglalkozó anyagokban zenéje után a szenvedélybetegsége szokott legtöbbet témaként szerepelni. Te mennyire érezted ennek hatását? Láttad-e ennek bármi jelét?
– Nem tapasztaltam ilyesmit. Nem is beszéltünk róla és nem is tűnt úgy, mintha ez befolyásolná a munkáját. Inkább csak másoktól hallottam, hogy milyen problémákkal küzd.
Laux József – az Omega és az LGT egykori dobosa –, aki akkoriban kint élt Amerikában és időnként otthont is adott Szabó Gábornak egy-egy magánéleti kátyút követően, ennél drámaibb körülményeket írt le. Elmondása szerint napi szinten húzott le a wc-n dollárezreket drogok formájában. Ő szorgalmazta, hogy jöjjön haza Magyarországra, hátha itt ki tud szakadni szenvedélye fogságából – ha másért nem, azért, mert itt talán nem voltak ilyesmik elérhetők. Ha a drogok nem is, de sajnos más megtette a véget jelentő hatást, így Szabó Gábor 1982 februárjában a László kórházban hunyt el. Mindezekről szót kellett ejtenem, mert bár nem gondolom, hogy egy művészt a szenvedélyei tesznek azzá, aki, de mindenképpen hatnak rá. És sajnos sokszor ezek rövidítik meg az életutat, ami tartogathatott volna még értékes pillanatokat.
Na de hagyjuk is el ezeket a sötét vizeket…
Ugyanakkor mindenkinek ajánlom figyelmébe a második magyarországi koncertfelvételt ’78-ból, egyenesen a Hilton szállóból!
Hamisítatlan 70-es évek végi hangulat, kiváló zenészek és helyenként korhatáros NSZK-filmek utazós jeleneteit idéző zenei hatások. Garantált szórakozás!
