Legenda alsógatyában
Megnéztük Hajdú Eszter Siess haza, vár a mama című dokumentumfilmjét, amely Barta Tamásról szól.
Előrebocsátom, mivel nem vagyok filmkritikus, nem fogom beleártani magam Hajdú Eszter Siess haza, vár a mama című új dokumentumfilmjének szakmai méltatásába, csak mint néző szeretném leírni a filmmel kapcsolatos gondolataimat.
Adott egy legendás gitáros, akinek neve ott lappang a szakmai tudat mélyebb rétegeiben – sajnos nem feltétlenül rangjához méltó helyen –, és adott egy tragikus és rejtélyes haláleset. (Biztos vagyok benne, hogy mindenkinek van olyan rokona, aki szokott nézni délutáni kábeltévés krimiket, ahol 30-40 éves megoldatlan ügyeket göngyölít fel egy finoman erotikus démon és csapata. Fontos kiemelni, hogy ezeket mindig valaki más nézi! Csak néha arra jár az ember, és onnan lehet tudni, hogy van ilyen is… Nos, most valami hasonló következik.)
Szóval Pavlov gyakorlott kutyájaként úgy érezhetjük a filmmel kapcsolatban, hogy megszólaltak a megfelelő csengők, itt vagy nagyon meg leszünk „gitározva“ kellő szakmai méltatás mellett, vagy jöhet az igazság dekoltált diadala.
Na, ezeket a reményeket lesz most érdemes elengedni!
Van ugyan egy pici mindkettőből, de a film gerincét nem a zenei háttér és nem az igazság keresése adja, hanem egy éveken át tartó hangos „levelezés”, amit Barta Tamás édesanyjával folytatott kazettás szalagokon. El tudom képzelni, hogy milyen erővel ihlette meg az alkotókat, hogy egy ilyen levelezés nemcsak, hogy előkerül, de meg is szólal az eredeti hangokon! Azt hiszem, elég ritka eset ez a történelemben.
Ugyanakkor mindenkinek van számtalan olyan élménye, amikor egy barátját felhívja a mamája és tanúja lesz egy beszélgetésnek – jó, mondjuk jobbára csak a felének –, amibe azért könnyű hallgatóként is beleizzadni. Először is, mert minden ilyen beszélgetés ugyanarról szól:
Anyuka: „Hogy vagy? Jól vagy? Túl sokat dolgozol! Eszel rendesen? Vigyázz magadra! Mikor jössz? Képzeld az XY bácsi meghalt!“
Gyerek: „Ó, remekül! Persze! Á, minden rendben. Most épp elkezdtem egy diétát. Nem lesz semmi baj! Hát, sajnos nem tudom, ki sem látszom a munkából. Szegény! Kicsoda is XY bácsi?“
Másrészt felkerül ilyenkor a szokásos családi filter, ami megóvja a feleket attól, hogy valami felzaklatót mondjanak egymásnak. Természetesen ennél azért jóval mélyebbre sodorja főhőseink beszélgetését az az extrém helyzet, amiben egy idióta hatalom elítélt bűnösként tekint valakire, aki lakhelyet változtat. A kilátások azzal kapcsolatban sem túl biztatóak, hogy az egyedül maradt anya valaha is lássa egyetlen fiát a világ túloldalán, de azért mégiscsak a fentebb leírt szituáció az, aminek a gravitációja sokszor érezhetően húzza a felek megnyilvánulásait. Persze ezt mindenki zsigerből tudja, és valahol természetesnek is érzi, úgyhogy ezt félretéve azért erővel tud kirajzolódni a kor, amiben ez a lehetetlen helyzet ki tudott alakulni.
A filmet nézve eltartott egy darabig, amíg el tudtam engedni, hogy Barta Tamás mint gitáros nem játszik különösebb szerepet a történetben. Inkább Barta és édesanyja érzelmi tusája a fókusz a 70-es évek Amerikájának és Magyarországának kontrasztos díszletei között.
Mindig is azt gondoltam, hogy egy művész – legyen akármilyen jelentős – kevéssé izgalmas abban a helyzetben, ahogy reggel alsógatyában kimegy a hűtőszekrényhez tejet inni, így civil életének bemutatása nem biztos, hogy szerencsés ötlet. Vetítés közben néha az volt az érzésem, hogy a film egy picit talán varázstalanította számomra a főhőst mint gitáros legendát, de ha kihúzzuk a képletből a gitárt, azonnal feltárul a téma igazi mélysége.
Manapság, amikor bármelyik szuperhősös moziban a főgonosz egy kósza kézmozdulatával elő tud idézni vagy 1500 családi tragédiát, amit aztán ellenfele repülő zselével vagy zenélő kalapáccsal azonnal helyreránt, nem könnyű megütni az ingerküszöböt, de azt hiszem, egy dokumentumfilmnek nem is feladata a fantasy-világgal konkurálni. Ugyanakkor ez a történet annyira valódi, hogy könnyedén ragaszt bárkit a mozi székeibe 85 percre.
Érdemes belenézni. (Szigorúan gitármentesen.)
