A titokzatos tó, amelyben medvék fürdőznek
Az emberi beavatkozás áldozata lehet Székelyföld egyik legszebb természeti értéke, a Szent Anna-tó. Ha a kutatók össze nem fognak a megmentéséért, éveken belül elpusztulhat Közép-Kelet Európa egyetlen vulkáni eredetű tava. Hogyan kerülhető el a katasztrófa? Egyáltalán mitől ilyen rejtélyes és különleges ez a tó? Erre kerestük a választ.
Medencében, emberek százával közösen strandolni, fürdeni számomra soha nem jelentett élményt. Talán azért alakult így, mert már gyerekként elkényeztetett a természet, Székelyföldön lehetőség volt nyílt vizekben lubickolni. Van egy hely, amely mindennél kedvesebb számomra. Már tizenévesen ide menekült a képzeletem, ha Manolache, a rettegett romántanár felcsapta a naplót, de ennek a helynek a felidézése ringatott el három-négy évtizeddel később, amikor a napi rohanástól túlhajszoltan álomra vártam. Közép-Kelet Európa egyetlen épen maradt, vulkáni kráterében létrejött tavát százezrek látogatták, megmártóztak benne, körbejárták, hemperegtek a tóparti mohaágyakon, felkeresték a mellette álló kis kápolnát, de a hely szelleméből aligha vihettek magukkal valamit. A titkokat csak a visszatérőknek tárja fel a tó, azoknak, akik napkeltekor vagy napnyugtakor, a végtelen csendben lesik meg, hogyan fürdenek vizében a környék medvéi.
A rejtélyek tava
Cserfes leányka koromban a nyarakat Háromszéken, a bálványosfürdői vagy a Mohos láp fölötti sátortáborban töltöttem. Mindennapos volt, hogy a nagyobbakhoz csapódva, vagy akár családostól fenyvesen és málnavészen át órákat gyalogoltunk, csak hogy megmártózhassunk a Szent Anna tóban. A fenyvesekkel körülvett kacsaúsztató mindig hideg – tengerszint fölött 950 méteren nem tudott felmelegedni – érintése mégis lágy, selymes, mintha körülölelne, akárcsak az a puha tőzegmoha, mely főként a tó északi partját borítja. Kisgyerekként itt hallottam, először a tó legendáját. A környék legszebb szűz lányáról, Annáról szól, akit egy gazdag, gőgös várúr tizenegy másik lánnyal együtt lovai elé fogatott, így akarta vetélkedésben legyőzni testvérbátyját. Mikor a csattanó ostor megsebezte Annát, az olyan átkot mondott, hogy rögtön elfeketedett az ég, megindult a föld, s a vár azon nyomban összeomlott, helyén gyönyörűséges tó keletkezett, tükrén tizenkét hattyú úszott. Körülbelül 30.000 évvel ezelőtt ilyen földindulásból, azaz vulkánkitörésből alakulhatott ki a kráter, amely lassan feltelt esővízzel.
Gyerekkoromban úgy képzeltem el a tavat, mint egy hatalmas tölcsért, egy mosdókagylót, amelyből ha kihúzzák a dugót, elnyel mindent és mindenkit, az apámat is, ezért soha nem téveszthettem szem elől távolodó fejét, ha úszni indult, de ha mégis megtörtént, teljes tüdőből kiáltottam el magam, a völgy körbeadta a hangomat, a visszhang egyre feljebb és feljebb emelkedett a kráterben, és megnyugodhattam, mert mindig jött rá válasz. A parton szárítkozva édesapám beszédbe elegyedett régi osztálytársaival, barátaival, s bár a felnőttek állandóan elzavartak, azért csak kifüleltük, ki kivel csalja a férjét-feleségét, kit vertek meg a rendőrségen, sőt a nyolcvanas évek elején itt hallottam először a tóparti kápolna köré szervezett rendszerellenes zendülésről, amelynek néhány magyar diák volt a szellemi atyja, és amelynek csúfos megtorlás lett a vége. Délutánra mindig elszövődött a nap, fátyolfelhő árnyékolta a tavat, olyankor tudtuk, hogy ideje hazaindulni. Estére fáradtan, keserűgombával, áfonyával megrakodva tértünk vissza sátrainkhoz, farkaséhesen estünk neki a pityókástokánnyal teli üstnek. A nomád életet csak édesanyám viselte rosszul, napközben a medvétől való rettegés miatt félt velünk tartani, éjszaka meg a medveformájú árnyaktól nem bírt aludni. A tábortűz melletti beszélgetések csak fokozták a félelmét, ezek nyilván medvetörténetek voltak, minél több sör fogyott, annál cifrábban végződtek.
Édesapám azzal nyugtatott bennünket, hogy a medve este tíz előtt nem jön elő a barlangjából, így mi, gyermekek, pontban tíz órakor hálózsákba bújtunk, és bevackoltuk magunkat a sátor biztonságába. Diákkoromban egyszer éppen Anna napkor kerestük fel a tavat, így csöppentem bele az AnnArt fesztiválba. A parton izgalmas performanszok zajlottak, az Anna-napi búcsúra érkező zarándokok meg értetlenül bámulták a képzőművészeket. Télen sem maradt ki életünkből a tó. Alig pár napos mínusz alatt befagyott, állítólag azért, mert a víz nagyon kevés ásványi anyagot tartalmazott. A vastag jégrétegen jól lehetett csiszonkázni, korcsolyázni, emlékszem, a hatalmas csendet a kráter mélyéből érkező furcsa morajlás törte meg, apám szerint a vastag jégpáncélban keletkezett feszültség hangja volt ez.
A Szent Anna-tó, mint bűzös pocsolya?
Évekkel ezelőtt megkongatták a szakemberek a vészharangot, baj van a tó vizével, és az egyre csak romlani fog. Fájdalmas tudomásul venni, hogy gyermekkorom legszebb helyszíne pusztul. Közel két éve döntöttek úgy a hatóságok, hogy megtiltják a fürdőzést, a piknikezést, sőt, már csak gyalogosan közelíthető meg a tó, így próbálják helyreállítani az ökológiai egyensúlyt. De vajon lesz-e még valaha átlátszó-kék vizű a tengerszem? Dr. Máthé István mikrobiológust, a Sapientia EMTE docensét kérdeztem, miből ered a baj, az egyetem a partnereivel, többek közt a Balatoni Limnológiai Intézettel közösen már 2012 óta vizsgálja a tó vizének minőségét. Akkor még fenékig, hat méterig is átlátszó volt a tó vize, ma már legfeljebb másfél méternyi az átlátszósága. 2017-ben törés következett be: a tóban egy Cosmoclaudium nevű, zöld színű alga vált dominánssá, átvéve a 80-as évekig uralkodó Peridinium nevű páncélos ostotos-alga helyét, miközben a víz nitrogén és foszfortartalma is növekvő tendenciát mutat az elmúlt tíz évben. Átlagban évi 120.000 látogató kereste fel a tavat, a korlátozások előtt sokkal többen megfordultak ott, közülük sokan az egész napot ott töltötték – illemhelyek használata nélkül. A zárt krátertóba értelemszerűen mindent bemos az eső. Egy másik tényező, hogy 8-10 éve ezüstkárász került a tóba – mondja a kutató –, vélhetően horgászok telepítették be, mert addig számukra ez egy holt víz volt. Elég volt pár darab, mert az invazív, ellenálló faj hamar elszaporodott, a partról akár százas halrajok figyelhetők meg. A fiatal halivadékok zooplanktonokkal táplálkoznak, addig ezek a kis méretű rákocskák zabálták fel az algákat.
Nem kizárt, hogy a klímaváltozás is benne van a képletben, erre vonatkozóan 2019 óta zajlanak kutatások, a Sapientia EMTE kutatói hőmérsékletet regisztráló szondákkal monitorizálják a változást. A további algásodás következménye drámai lehet: ősszel az algák elpusztulnak, a maradványokat különböző baktériumok fogyasztják, ez erőteljes oxigénhiányt eredményezhet a vízben, ami a maga során habképződéshez, a tó élővilága egy részének pusztulásához vezethet. Ezt a folyamatot kell visszafordítani mindenekelőtt a nitrogén és a foszfor mennyiségének csökkentésével, felelős turizmus révén – állítja Dr. Máthé István. Bár minden eset egyedi, a Szent Anna-tó vízminőségének a látványos javulása évekbe telhet, akárcsak a Keszthelyi-öböl esetében. A Balaton nyugati öblében a megnövekedett foszfortartalom következtében elszaporodtak az algák, a nyolcvanas évek második felében korszerű szennyvíztisztítók telepítésével csökkent ugyan a foszfor mennyisége, de csak 5-10 év elteltével javult a víz minősége.
A gyakorlatban az ezüstkárászok számarányának visszaszorítása az elsődleges lépés. Rengeteg megoldást kínál a szakma, de a krátertó esetében egyik sem célravezető – állítja Imets István halbiológus. A kárászok kipusztítása nem jelent megoldást, az elősegítené az üledék szintjének növekedését, ezáltal a tó rohamos feltöltődését, sőt, a bomló anyagok tovább rontanák a vízminőséget. A Szent Anna-tavat nem lehet lecsapolni, akár a halastavakat, az üledéket sem szeretnék megzavarni, ezért a mélyen történő hálózás sem működhet. Egy ragadozó halfaj betelepítése kontrollálhatná ugyan az ezüstkárászok túlszaporodását, de a lehetőség szintén nem célravezető, hiszen ezzel egy újabb természetellenes tényezőt vinnének be a krátertóba. Egyetlen megoldás maradt: a hagyományos halászati eszköz, a varsa bevetése. Ez egy hálós, terelőszárnyakkal ellátott csapdaszerkezet – magyarázza Imets István, amely hálóba tereli a halakat, de azok kifele már nem találnak utat.
Ha a megoldás nem bizonyul elég hatékonynak, akkor megpróbálkoznak a kopoltyúhálós halászattal, vagyis a felszín közelében 50-100 méteres hálókat feszítenek ki. Hogy látszik-e a vége? Nem – állítja a halbiológus, a halak kifogása ezentúl állandó jellegű munka lesz, a turistáknak is hozzá kell szokniuk a látványhoz. Várhatóan kísérleti munka zajlik a következő években, mert ilyen jellegű problémára a szakirodalom sem kínál megoldást, a cél az, hogy olyan mértékben szorítsák vissza az invazív halfajt, hogy a gerinctelen populáció megerősödhessen, csak ez biztosíthatja az algák fokozatos visszaszorítását.
Sok turista és látogató zúgolódik, amiért nem gurulhat már négy keréken a tó partjáig, nem piknikezhet, sütögethet, fürödhet kedvére, pedig a korlátozó intézkedésekre most nagy szükség van. Csak rajtunk múlik, hogy sikerül-e a Szent-Anna tónak életben maradni.
