Környezetvédelem konzervatív szemmel

Apró egységek, személyes döntések, óvó és figyelő kistársadalmak erejéről beszél az angol filozófus: arról, hogy miért konzervatív program a környezetvédelem.

Aki kedvtelve forgatta elméjében Németh László tájhaza-eszméjét, a belátható horizontok, ismerhető közösségek, szerethető hétköznapok hálózatából megálmodott világ gondolatát, az örömmel fogja olvasni Roger Scruton Zöld filozófiáját.

Utópiák tagadása

A kötet nemcsak azért érdekes, mert a brit filozófus a maga könnyed és olvasmányos stílusában adja elő mondandóját, nemcsak azért ajánlom jó szívvel, mert Scruton rendkívüli műveltségének és váratlan asszociációinak pazar tűzijátékát élvezheti ismét az olvasó, de azért is, mert szerzőnk ez alkalommal is okos érvekkel, világos következtetésekkel bizonyítja állításait. 

Zöld filozófia című kötetében leszögezi, hogy a konzervativizmus nem a szabad piac és a homo oeconomicus gazdasági ideológiája, valamint rámutat, hogy nem szabad összekeverni a konzervativizmust azzal a szabadpiaci liberalizmussal, amely mindent gazdasági szempontból értelmez, beleértve magát az embert is. Scruton konzervativizmusa nem elvont eszme, távoli bölcsesség, hanem nagyon is hétköznapi gyakorlat, amiből maguktól értetődő gondolatok következnek. Szerzőnket – mint azt korábbi műveiből is tudhatjuk – szinte minden érdekli a vadászattól kezdve a borászaton át az agrárgazdálkodásig. 2000-ben megjelent Anglia, egy eltűnő ideál című könyvében már sok mindent felvázol abból, ami új kötetében is visszaköszön. Bemutatja a vidék meghatározó szerepét a közösség életében, az angol tájköltészet nemzetformáló erejét, a vidéki vallásközösségek megtartó jelentőségét, egyszóval mindazt, amiből kinő a hazaszeretet. Új kötetében is azt állítja: a kicsiny, átlátható közösség, amelyet szeretünk és amelyért felelősnek érezzük magunkat, az emberi létezés legfontosabb kerete. Egyúttal a konzervatív eszme lényege. Mi a konzervativizmus? című esszéjében azt írja, hogy a konzervatív attitűd ódzkodik „a nagyívű társadalmi átalakításoktól”, a személyes felelősségvállalásra és a szokások védelmére helyezi hangsúlyt.

Hogy az utópiaellenes szemléletből miképpen lesz környezetvédő eszme, az akkor ragadható meg, ha vetünk egy pillantást arra, miért utasítja el Scruton az elmúlt években, évtizedekben megismert zöldpolitikát.

Embertelen programok

Szerzőnk rámutat arra, hogy a hetvenes években megszületett környezetvédő mozgalmak baloldali alakulatokká változtak, de nem azért, mert a környezetvédelem ügye baloldali téma volna, hanem inkább azért, ahogyan ezek a kezdeményezések a természetvédelem kérdését kezelik. A probléma a módszerrel van, nem a tartalommal.

Scruton – mint vérbeli konzervatív – elutasít minden utópikus elképzelést, így azt is, hogy a környezetvédő mozgalmak fogják megoldani Földünk gondjait. Rámutat, hogy ezek a mozgalmak önjáró közéleti szereplőkké lettek, olyanokká, amelyeknek célja nem a tagságukat alkotó emberek céljai, hanem ideológiai programpontok, szervezeteik nem alkalmasak vitára vagy megállapodásra, kérdéseik között nincs jelen a lokális emberi problémák kérdése, ezért eredményeik is csak erőszakos úton érhetők el, és sokszor vétik el az igazi célt. 

Így jellemzi ezeket a szervezeteket: „A legnagyobb befolyással bíró, programvezérelt NGO-k nagy hatalommal rendelkeznek, alapvetően nem elszámoltathatók, és nem képesek arra, hogy vitát folytassanak céljaik érvényességéről, hiszen maguk e célok határozzák meg őket.” Amennyiben kérdésessé válik, hogy a környezetünkben vagy az egyes konkrét kérdésekben, mint amilyen mondjuk a bálnavadászat, valóban olyan nagy problémák vannak-e, mint amilyen nagynak azokat az ilyen NGO-k és aktivisták láttatni akarják, akkor magának az aktivitásnak a súlya, jelentősége válik kérdésessé. Vita és konszenzus híján azonban ezek a szervezetek úgy működnek, mint az elszabadult hajóágyúk, amelyeket a maguk nehézkedése és a pillanatnyi hatások kiszámíthatatlan játéka hajigál ide-oda, lerombolva mindent, aminek nekicsapódnak. A Greenpeace, a Friends of Earth és más hasonló szervezetek győzelem vagy vereség típusú gondolkodásában nem jelenik meg a vadászok, favágók, farmerek, libatartók vagy akár a nyaralók szempontja. Pedig sok esetben ezek képviselik az emberi igényeket, nem az elvont környezetvédelmi eszmék.

Ezért Scruton sem a környezetvédelemmel és a klímaváltozással kapcsolatos problémák kijelölését, sem a megoldását nem a politikai baloldalról vagy a baloldali disztópia–utópia logikába belekényszerülő, életidegen mozgalmaktól várja, hanem a felelősen gondolkodó és cselekvő, a helyi értékvilágot képviselő és annak múltját őrző, lokálpatrióta közösségektől. „Ha a konzervativizmusnak lenne szlogenje, valahogy így hangozna: Érezz lokálisan, gondolkozz nemzeti szinten” – írja.

Az otthon szeretete

A környezetvédelem szerzőnk szerint elsősorban morális kérdés. Úgy véli, hogy alapja az otthon, a család, a közösség, a nemzet, a táj, a haza, a hagyomány, a kulturális élettér szeretete, ahogy ő fogalmaz, az oikofília. (A kifejezést a görög oikosz szóból veszi, amely egyébként az ökológia és az ökonómia szavainknak is alapja.) Az otthon és az otthonossághoz kapcsolódó értékek megőrzésének igénye vezet el azután oda, hogy szélesebb értelemben is meg akarjuk óvni környezetünket, Földünket. 

Scruton úgy látja, hogy – a természeti és kulturális élettérbe egyaránt szervesült – közösségi lokalitásban élő emberek nemcsak érzelmileg, de intellektuálisan és cselekvésben is elkötelezettek a maguk mikrovilága felé. A felelős magatartás alapja a közvetlen kapcsolat és a közvetlen felelősségre vonás lehetősége. Ebből nőhet ki a környezetvédelem újszerű szemlélete, a zöld konzervativizmus. „A konzervatívok ahelyett, hogy a környezeti és társadalmi problémákat globális szinten igyekeznének orvosolni, arra törekednek, hogy újra megerősítsék a már ismert és az ember által átalakított környezet feletti lokális szuverenitást.”

Hozzá kell azonban tenni, szerzőnk nem állítja, hogy a nagy NGO-k minden tekintetben károsak és fölöslegesek. Pusztán arra figyelmeztet, hogy működésüket éppen úgy törvények és szabályok közé kell szorítani, a valódi emberi közösségek kontrollja alá kell utalni, ahogy számos hasonló szervezet, például a tőkés társaságok működését is. Amellett érvel, hogy az NGO-k és a nagyvállalatok állami felügyelete, a helyi közösségekbe vetett bizalom megerősítése és a nemzetállamok környezetvédelemben játszott szerepének elismerése vezet józan és hatékony környezetvédelemhez.

S hogy ez ránk nézve mit jelent? „Azt jelenti, hogy aktívan továbbadjuk a következő nemzedékeknek minden tudásunkat és hozzáértésünket, áthatva utódainkat a gondoskodás szellemével, melyet tetteinkkel magunk is tanúsítunk.” Ez a scrutoni zöldfilozófia lényege.